Egy irodalmi estre indulok, de nem érek oda időben. Előfordul az ilyesmi. Délelőtt tanfolyam, délután interjú, szóval most az egyszer egyáltalán nem is haragszom magamra, hogy ez a program már nem fér bele az időmbe. Az utcán nem látok dohányzó embereket, innen tudom, hogy a műsor elkezdődött. Benézek az ablakon át, teltház van. Nem, most már nem érdemes bemenni.
A barátaim viszont néhány saroknyira vannak innen, és persze söröznek. Nem is kérdés, hogy csatlakozom hozzájuk. A Wesselényi utcában ülnek, a KAlap nevű bárban. Nem jártam még ott, ideje letesztelni. Kellemes, csendes, beszélgetős hely, de ilyenből van több tucatnyi az erzsébetvárosi bulinegyedben. Oké, a mennyezetről kalapok lógnak, szóval van stílusa, de ennyi és nem több.
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, nem jelenthetjük ki, hogy egy hajtós hétköznap éjszakáján halk zongoraszóra vágyunk. Nem tartozunk ahhoz a generációhoz, akik visszasírják a múlt század kávéházainak, bárjainak, kockásterítős éttermeinek hangulatát. Semmi nosztalgia, időben távol áll tőlünk az a világ, nem ilyen zenék szólnak az mp3-lejátszóinkban, és ha esetleg nappal ülünk be valahova egy kávéra, akkor sem azért tesszük, hogy hírlapokat olvassunk és politizáljunk.
Sokkal inkább az érdekel minket, hogy le tudunk-e ülni kényelmesen, van-e wifi, nem kerül-e dupla annyiba a kávé, mint amennyit a lelkiismeret megerőszakolása nélkül kifizetnénk érte, és nem jönnek-e oda a szépen mosolygó pincérlányok húszpercenként, hogy kérünk-e még valamit inni, amikor mi tényleg csak dolgozni szeretnénk a laptopon. Mondjuk újságot írni.
Az úgynevezett pesti értelmiség szűkebb-tágabb baráti köreihez tartozunk, de a legtöbben vidéki gyerekek vagyunk, és nem tagadjuk meg magunkat. Nem játsszuk meg a sznobot, nem mi vagyunk azok, akik kizárólag a legnemesebb nemes borokat és a legkézművesebb kézműves söröket kortyolgatják. Pedig Budapest attól (is) lehetne Budapest, hogy a tömegigények kielégítése mellett megőriz valamit a régiből, és ha mondjuk feleleveníti például az irodalmi kávéházak hagyományát, akkor azt nemcsak az ezer főből álló felső tízezer tagjai számára teszi megfizethetővé.
Budapest azonban a múlt század első évtizedeit idéző vendéglátóhelyei mellett dugig van igénytelenebbnél igénytelenebb és olcsóbbnál olcsóbb kocsmákkal, és ez nemcsak a peremkerületekre, de a belső városrészekre is jellemző. Az ilyen csehókban a szép forgalom ellenére még péntek vagy szombat este is lehet üres asztalt találni (ha az egyikben nem, a másikban biztos), kevés pénzből és gyorsan be lehet rúgni, és aláfestésnek a legbutább lakossági zenék szólnak. Kellenek tehát azok az olcsó sörök és olcsó felesek, hogy túlkiabáljuk a dübörgést.
De ha tényleg igazán őszinték vagyunk magunkhoz, nekünk ezek a tucatsörözők is megfelelnek, sőt hellyel-közzel még szeretjük is őket. Pláne ha tudjuk, hogy az ilyen kocsmák némelyike kultikusnak számít, tehát tíz évnél is régebb óta üzemel, vagy ha hangulatosnak mondható, magyarul kettő helyett háromféle sört is csapolnak, és az említett szar zenék helyett véletlenül mondjuk a kilencvenes évek örökzöldjei, az underground klasszikusai vagy jazz-köntösbe öltöztetett slágerek szólnak. Az ilyesmitől el vagyunk ájulva.
A KAlapban viszont egyszer csak leül valaki a zongora mellé, és elkezd játszani. A társaságból, sőt az egész bárból mindössze ketten-hárman tapsolunk az első dal után, ezzel rögtön a középpontba is kerülünk, és elindul a párbeszéd köztünk és a zenész között. Szégyen, de nem ismerjük fel az egyik James Bond-film zenéjét. A következő számnál már én kérdezem meg, hogy mit hallhattunk, és jön a válasz, hogy ez is egy James Bond-betétdal volt. Feldolgozta a Guns’n’Roses, innen is ismerős lehet, teszi hozzá a csapos.
Ekkor tűnik csak fel, hogy a tévében egy Chaplin-film megy, természetesen fekete-fehér és néma. A zongorára még fél füllel odafigyelünk, néha-néha tapsolunk is, pedig ez nem igazi koncert, vagyis nem szoktunk hozzá, hogy az élőzene háttérzene is lehet. Többnyire amúgy is a beszélgetésbe merülünk bele, és úgy tűnik, elég érdekesek lehetünk, mert a végén Pécsi Balázs, azaz a Kis ember is odaül az asztalunkhoz, miután néhány filmes és rajzfilmes slágert kimondottan a mi kedvünkért játszott el. A földön ott fekszik mellett a kutyája – azt mondja, csak olyan helyre jön játszani, ahova a házi kedvenceket is beengedik.
Találkozik két egymástól távol álló, de mégsem összeférhetetlen világ: a zongorista szakmai tudásról és gázsiról beszélget dj ismerősünkkel, a legtöbben a dj-vizsga és a dj-szövetség kifejezéseknél veszítjük el a fonalat. Van a társaságban kritikus, újságíró és költő is, valahogy úgy ülünk itt, ahogy a nyugatosok ülhettek a régi New Yorkban vagy a régi Hadikban, legfeljebb kevésbé elegánsan. De harminc körül ugyanolyan csóró némelyikünk, amilyen csóró volt némelyikük annak idején.
A végén átmegyünk a szemközti hamburgereshez kajálni. A mélyhűtőből előkapott hússzelet félelmetes gyorsasággal, pillanatok alatt válik alkalmassá az emberi fogyasztására. A hagymakarikák hatalmasak, oldalt kifolyik a ketchup és a mustár. 2015-öt írunk, semmi sem tökéletes körülöttünk, de legalább néha úgy érezhetjük, mindent megkaphatunk.
