Déri Miklós (1964, Sárvár), a Magyar Iparművészeti Főiskola fotós szakán végzett, számos hazai és nemzetközi kiállításon vett részt Moszkva és az amerikai St. Louise között. „A Magyar Narancs képszerkesztője és fotósa volt a kilencvenes években. Az évekkel korábban megkezdett és máig készített portrék egyfajta szekuláris oltárt kreálnak a nyolcvanas-kilencvenes évek underground hőskorszakának karakteres szereplőiről, akik között vannak írók, filmrendezők, vállalati topmenedzserek, fotográfusok, színházi dramaturgok, képzőművészek, poprock- és punkzenészek. Déri arcképcsarnoka fekete-fehér, olykor kíméletlennek becézett tű éles megfigyelései azok számára is izgalmas arc- és karaktertanulmányoknak bizonyulhatnak, akik nem ismerik fel alanyait.” (Oltai Kata, kurátor)
Déri Miklós – Portrék, 2015.01.15 – 2015.02.14., Deák Galéria, 1061 Budapest, Mozsár utca 1.
Deák Csillag
Szemrevételezés
Idejében indultam a megnyitóra, hogy mielőtt megérkeznek a látogatók, nézhessem meg a kiállított fotókat. Belépve a galériába, azt láttam, hogy nem vagyok egyedül, tele a terem, bármerre nézek. Emberekkel. Arcokkal. Néznek engem és nem engednek el, hátamban is érzem tekintetüket. Nincsenek színek, Vécsi Tibor cukorkék cukoréhsége korai öröm. Müller Péter Sziámi beethoveni fürtjei sem vonják el figyelmünket a szemétől. Akaratlanul is fejünkhöz kapunk Kovácsy Tibor barázdált arca előtt, mintha agytekervényeit tenné közszemlére, ő a mi narancsunk. Németh Gábor portréja reneszánsz festmény is lehetne, ha nem lenne oly trendin borostás az arca, amit a sötéten hullámzó sál és a fehéren omló fürtök kereteznek, így inkább Szász Endre festmény. Kozma György szemüvege nyakkendőre akasztva, szeme izzó parázs, és kérdez, nem tudni melyik verzióra gondol. Hajdu Eszter csábos, bátorító és nyílt, már-már kihívó és megbocsátó tekintetében harmónia. Deák Bárdos Ági tekintete szigorú és kontrollált, talán a Nagy Történeten töpreng.
Nem átlagembereket látunk. Déri nem a totalitást keresi. A tömegtársadalomban az identitás és a viszonylagosságok kérdése bonyolult, egyidejűségük csak kevesek számára jelenti egyben a szabadságot, és az alkotás függetlenségét is. Talán az idő felgyorsulásával jár, hogy gyakran a kik vagyunk kérdésre könnyebb azt válaszolni, hogy már kik nem vagyunk. Mégsem érzem azt, hogy itt talonba tett képeket látnék. Déri az egyéni teret és időt rögzíti, határolja el más terektől és más időszegmenstől. Ez a kihasítottság egyedi és alkalmi, sikerült az alanyokat megszabadítani a viselkedés terhétől és mimikájától. Nincs manír, álszent mosoly, grimasz. Önmagukat adják és vállalják a portrék figurái. Semmi mértéknélküliség. Bár élethelyzetükből kiragadva néznek velünk szembe, szimbolikus világot is látunk, a hátteret, az elgondolható életet és létezési módot. Nem kellenek kódok, hogy egy viszonylag zárt világ figuráira vethessük pillantásunkat. A titok itt nem számít, még a nyílt titok sem. Semmi intimpistáskodás nincs a képeken. Déri szembesíti önmagukkal a figurákat. Ilyen vagy, voltál. Egy adott pillanatban. Akkor nyugszunk meg, amikor elgondoljuk, a látott portré időben is megállja a helyét, valójában ilyen a figura, nem csak az adott pillanatban.
A nagyváros arcait látom. Miközben kint a városban emberek és tárgyak gyors helyzetváltoztatása zajlik, minden mozog, a kiállítótér maga a stabilitás és időtlenség helye. A kinti világ egyben a hálózatok világa is, bent, a galériában lokalizált portrék sorakoznak. Sorozatok, de egyedi kincsek is. Szorosan nem kapcsolódnak egymáshoz, de kortársi mivoltuk miatt mégis, a kapcsolatok rejtettek és áttételesek. A sorsok is kereszteződhetnek, az élmények is lehetnek közösek. A kiállítótérben a képek elrendezettsége által összhang teremtődik meg a képek között. Déri által és a kurátor által.
Elgondoljuk az arcokat, tanuljuk őket. Néha olyanokká akarunk válni, mint ők. Mert úgy gondoljuk, hogy a portrék alanyai más világban élnek, mint mi, a nézők. Az ego, az individuum felmutatása Déri érdeme. Nem kell tudnunk róla referenciálisan, hogy így van-e. A nagy elbeszélés hiányzik az életünkből, nincsenek mindent átfogó regények, mint Tolsztoj Háború és béké-je. A látott képek banalitását hiába keresem. Déri mesterien megalkotott portréiban ott van az, amire vágyunk, hogy önmagunkban is egy világ lehessünk. Felismerhető és megismételhetetlen világ. Arra terel Déri minket, hogy illúziómentesen szemléljük önmagunkat, a portrékat. A látogató maga állítja elő a látottakról saját jelentését, ezzel az újraértelmezést, a sztereotip felfogások akadályainak felszámolását segítve elő. Egy reklámgépezet világban az egyén szabadsága megkerülhetetlen kérdés.
A fotó lehetősége, hogy elhitet velünk valamit, olyasmit láttat, amit saját szemünkkel akkor sem fogunk észrevenni, ha napestig nézzük, netán egy ember arcát. A fizimiska milyensége árulkodó, karakterré lesz. Mint az emberi faj sokszínű krétarajza, múlékonysága, foszlékonysága hirtelen elevenné, múlhatatlanná lesz. A képeket nézzük, és nem változnak, csak a mi szemünk vesz észre egyre több árulkodó jelet. Déri a mi szemünkkel és a mi szemünkre is játszik. Amit kiemel, az fontos, nemcsak számára, de nekünk is.
Kölüs Lajos
Szemgödörben
Tizenöt portré és egy nagy táblakép. Szabad világban élő, nyitott, szabad lelkű nők és férfiak arcát, tekintetét látom. A tárlat végén, az aradi vértanúk, az aradi 13-ak is eszembe jutnak, vajon ők hogyan festenének a fekete-fehér képeken. Ormai (Auffenberg) Norbert, Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk, akikre kevésbé emlékszünk a megtorlás áldozatiként. Déri Miklós portréin mai hősöket látni, a maguk szakmájában legkiválóbbakat, élnek, teszik a dolgukat. Figyelnek rájuk, nyomon követik őket, etalonok. Példaképek. A portrék háttere közös, fekete paraván, a háttérben egyenlők. Nincs hivalkodás, hol lakom, mi van a birtokomban, legyen az ház, szobabelső, nincs természetbe állított alak és arc, nincs völgy és nincs hegyhát. A műtermi felvételek könyörtelenül szenvtelen világából néznek ránk az arcok. Mentesítve vannak a környezeti ártalmaktól. Emlékszünk még a festői képekre, a ruhakölteményekre, ékszerekre, kardokra, mentékre, sújtásokra, márványlépcsőkre, lugasokra, kinyíló ablakon át elénk tárt havasokra, ligetekre. Azóta nagyot fordult a világ. Nem azért, mert ne lennének ma is olyan emberek, akiknek lehetőségük lenne így mutatkozni egy képen. A lehetőség ellenére mégis az egyszerűség az, ami kvázi egyenlőséget teremt a portrék között. Talán az idő az, amely nyomokat, jeleket hagy, de nem a tekintetekben (Németh Gábor, Deák Bárdos Ági).
Déri bravúrja, hogy az időt negligálja, ha hangsúlyozza is, ill. kénytelen fotózni a szakállt, a kidagadt ereket a homlokon (Kovácsy Tibor), a tekintetre fókuszál. Hol talál tükröt, tengerszemet, zöldet, kéket, mélybe vesző tiszta pillantást. Életutakat látunk, anélkül, hogy ismernénk egyenként a portrék sorsát, történéseit (Kozma György, Müller Péter). A ki vagyok, és miért vagyok kérdései háttérbe kerülnek, az elsődleges kérdés, itt vagyok-e, jelen vagyok-e? Déri a jelenlétet teremti meg, hozzásegíti a figurákat, hogy arcukkal legyenek jelen egy időtlen időben és térben. A portré olyan öntőforma, amelybe hiába öntjük a tudást, a szépséget, rosszat és a jót, valahogy nem fog összeállni, mert nem szobrot akarunk látni, ha szoborszerű is a pillanat, vagyis részben beállított, előre megkomponált. Déri nem leskelődik, nem lopva fotózta le a portrékat. Nagyon is tudatosan állította be őket, és a beállítás mégis véletlenként hat, itt hagyottnak, elhagyottnak, nem szándékoltnak.
A figurák nyilvánossághoz szoktak, közszereplők, elviselik, ha nézik őket. Látható, hogy magabiztosak, büszkék, oldottak, férfiasak, gyöngéden szerethetők. Nem reklámarcok, nem modellek, más kifutón futnak, használódnak. Déri nem szépít, inkább jellemesít, elfogadtat, anélkül, hogy idillivé varázsolna valakit. Az egész kiállításon uralkodó érzés, hogy az egyéniség mindig karakteres, még ha csúfnak is hat, átszellemült, mélyen emberi gesztust őriz az adott portrén. Déri a lélekbe világít be a fekete-fehér fotóin, belülről sugárzó arcokat látni, a fény jön valahonnan, a tekintetből, de a fej tartásában is ott van a fény (Vécsi Tibor), a világosság, a tisztaság, az ártatlanság, a csodálkozás, hogy a létezés egy pillanatba sűrítetten is létezés, egyedi, megfoghatatlan, utánozhatatlan. Déri nem másol, ha a háttér ugyanaz is. Keresi a figura arcszögét, profilját, de jobbára frontálisan ábrázol. Facet to face. Nincs wanted érzésem, hogy egy vadnyugati csehóban ülünk, fejvadászok között, és várjuk, hogy a keresett személy belépjen. A szolgaság egyetlen mozzanatát sem látom egyik portrén sem. A csábítást igen, a szexepilt, a sikeresség magabiztosságát, a hódításra, uralkodásra való hajlamot, és néz rám olyan portré is, ahol látom a kisfiús, kópés mosolyt, a kortalanságot, Picasso életörömét. A művészet konzervál is, talán nemcsak az. Hogy Déri konzervál, dugaszol, lefojt, az tény. Mert a pillanat csak így lesz időtlenné, hogy határol, körbevon, élesíti az árnyakat az arcon. Élesíti a pillantást, mintha valaki a vesénkbe látna, vagy mi látnánk a portré veséjébe. Zavaró lehet mindkettő. Déri tehát egyszerre von be bennünket a portrék személyes terébe, szolgáltatja ki nekünk az igazi lényegüket, másként mi leszünk kiszolgáltatottá, elképzelve, mi hogyan is festenénk ott a falon. Nem vértanúként, hanem kortársként.
