A sajtószemle és a paródia műfajának megújítóját, a magyar nyelv nagy babrálóját, a haza békétlenjét, a hetvenöt éves Nyerges András köszöntésére gyűltek össze jeles kollégái és barátai a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Legyünk őszinték: Nyerges András egyáltalán nem tartozik a legolvasottabb magyar írók közé. Ha nem nézem meg előre az őt köszöntők névsorát, egészen biztosan nem tippelnék rá, hogy legalább olyan illusztris társaság köszönti őt születésnapján, mint mondjuk néhány héttel korábban és pár ajtóval arrébb Závada Pált.
Aztán a terembe lépve az éppen Parti Nagy Lajossal diskuráló büszke utód, Nyerges Gábor Ádám után rögtön Gálvölgyi János arca tűnik fel, és akkor bizonyossá válik, hogy ha az olvasótábor nem is feltétlenül, az úgynevezett szakma (illetve rögtön több szakma is) megbecsüli az ünnepeltet.
A Szépíró Tagozat elnöke, Petőcz András bevezetője után abc-sorrendben Dérczy Péter, Esterházy Péter, Murányi Gábor, Parti Nagy Lajos, Radnóti Sándor, Sándor Iván, Tamás Gáspár Miklós, Tarján Tamás és Závada Pál mondják el, olvassák fel köszöntőiket, illetve fellépnek a Küklopsz Műhely színészei, Erős Zoltán és Horkai Tamás.
A köszöntők némelyike szakmai, némelyike személyes jellegű, vagy szakmai és személyes egyszerre, de ami a közös bennük, az a tisztelet, illetve általában a tiszteletkörök hiánya: a nyergesi életmű, és azon belül is a publicisztikák valóban komoly szellemi táplálékot jelentenek a kollégáknak. Závada például Nyerges könyveivel fekszik és kel, de csak azért, mert a könyvespolcán azok vannak a párnája magasságában.
Parti Nagy valamivel komolyabban szólva elismeri, hogy Nyerges történelmi sajtószemléi inspirálták a Hősöm tere Paloma-szövegeit. Radnóti Sándor, aki jeles békétlennek nevezi Nyergest, szintén a sajtótörténeti kutatásokat emeli ki, azt a tevékenységet, ami a rendszerváltás előtt elhallgatott, a rendszerváltás óta elfelejtett dolgokat tárja fel.
Például azt, hogy nemcsak Nyírő József és Wass Albert rehabilitálása problémás, hanem Kodolányi Jánosé és Szabó Lőrincé is az volt – már az előző rendszerben. Az ehhez a gondolathoz kapcsolódó TGM szerint a népköztársaság úgynevezett kommunista kultúrpolitikája nem a náci értelmiséget nyomta el, hanem éppen a Nyerges által kedvelt szociáldemokrata és liberális gondolkodókat.
Dérczi kíváncsinak és igazságkeresőnek nevezi Nyergest, Tarján a sajtószemle és a paródia megújítójának, Esterházy pedig nagy babrálónak, aki a hazával, mint szöveggel babrál. Esterházy egyébként kettejük közös történetét a születésük előtti időpontra vezeti vissza: Nyerges nagyapja tagja volt annak a háborúellenes Galilei Körnek, amit a rövid életű Esterházy-kormány egyik minisztere, Vázsonyi Vilmos tiltott be az első világháború idején.
Murányi is személyes szálon indul el – az akkor még szemtelenül fiatal, mindössze negyvennyolc éves Nyergessel készített 1988-as interjújára élete legrosszabb interjújaként tekint, egyben olyanra, amely sorsfordító beszélgetés is volt az életében. Sándor Iván az ódivatú táskáját, amelyben Nyerges a könyvtárból, levéltárból hozott iratokat tartja. Ezeket az iratokat felhasználva egyébként soha nem elemzi a múltat – inkább csak rögzíti.
A végén Fráter Zoltán beszélget az ünnepelttel, aki elmondja, hogy bár sok helyen dolgozott különböző lapok szerkesztőségétől a rádión és a színházon át a levéltárig, kevés igazi munkahelye volt. És bár rendelkezik történészi vénával, a gyakran csak egyetlen korszakra koncentráló történészekkel szemben szeret inkább ugrálni a korok között.
A köszöntőkre visszautalva szóba jön, hogy Nyergest írásaiban mindig a kisember szemszöge érdekli, és hogy szinte minden, ami napjainkban történik, bármennyire is ijesztő, a múltban már megtörtént. A kérdésre, hogy a sok írnivaló mellett mikor alszik, azt a nem is olyan furcsa választ adja, hogy éjszaka – Frátert viszont meglepi, hogy ezek szerint nappal kell dolgozni… Élete fő művének pedig nem a közel harminc könyve valamelyikét, hanem fiát, a szintén költő-író Gábort tarja.
(Fotó: Gál Csaba, PIM)
