Azelőtt, hogy kimondta volna, szeret, úgy kezdte, hogy szüksége van rám, és én abban a pillanatban a cipőjét kezdem irigyelni. Szükség: ha elfogy valami, amit pótolni kell. Üzletelünk, mondtam, és megértette, tiltakozott, átmagyarázta, legalábbis vágyammá próbálta tenni a saját vágyát, hogy jó biznisznek tűnjön.
Pedig tudnia kell, ha azt látom, hogy félkemény sajt, akkor megnyomom.
Az ujjaimban van az a valami, amihez képest lehetséges a félkeménysége, a tapintásból pedig azonnal tudom, hogy a puha álcája ez a szó.
Mert a lágy, az más. Ahhoz nem kell hozzáérni sem. Biztató: valami anyai. Amiben még akkor sem kételkedem, ha csak egy műanyagzacskóba töltött, két végén fémkapoccsal lezárt, tejalapú termék. Nem érdekel, csak a lágysága.
Alku nélkül legyen az enyém.
És most vegyétek elő a munkafüzetet, szólt a tanító néni, az volt a kedvencem, a munkafüzet, mert abban én is dolgozhattam, megszűnt a passzivitás, az ülés és hallgatás, ami egyszerű, hamar megjegyezem, és máris kezdenék vele valamit. A hallottakkal.
A halottakkal.
Az első együtt töltött éjszakánk után, reggelizés helyett a rég elhunyt nagymamájáról beszélt, és arról, hogy menjünk együtt Portugáliába, helyesebben ott legyünk majd együtt, de külön menjünk, mert van egy lakókocsija, azzal indul el, sokkal korábban, nekem kényelmesebb lesz repülőre ülnöm, ezt javasolta, mert úgy jobb lesz.
Bízik abban, hogy megveszem az ötletét, de csak az időt húzom.
Kinyitom, meglátom a kép mellett az öt vonalat, oda kell írnom, azt, amit tudok, de várok még, most nem sietek, pedig megvan a megoldás, de szeretem megforgatni a ceruzát a kezemben, a végével eltűrni a hajamat a fülem mögé, mintha gondolkodnom kellene rajta. Nézem a többiek arcát, van, aki tényleg gondolkodik, vagy csak azért nem ír azonnal, mint én, hogy nehogy beteljen a munkafüzet, mert nem tudni, mi lesz azután. Megpróbálom lassítani az egészet azzal, hogy megfontoltan írok bele. Kimelegszem a bizonytalanságtól.
Neki mindig fontosabbak voltak a halottak, mint az élők. Nekem is. Ez nem lehet egy házasság alapja. Vagy éppen ez lehet az: külön szoba, szerelemmentes napok, megváltani egy életre szóló menetjegyet a ragaszkodás túl lassú, húgyszagú hálókocsijára. Végérvényesség.
Mellém egy cigány kisfiút ültettek a vastag cigányhajával, meg a húzott szemével. Nem tetves, egyáltalán nem az, viszont a mögöttünk ülő szőke, hosszúhajú lányt minden alkalommal félreállítja a védőnő, mégsem vágják le a haját, ezért aztán senki nem sugdolózik vele, nem lesz belőle sosem cinkos, akivel közelebb húzódva beszélgetnek a társai. Társai? Aki tetves, az magányos. Meg aki büdös, vagy zsíros a füle, vagy csak elvált szülők gyereke. Az ilyeneket egymás mellé ültetik. Legyenek egy kupacban. A tanító néni arra az oldalra néz, ahová kiválogatta azokat, akikkel dolgozni szeretne, az ablak felőli sorba. Egész nap ki kell tekernie a nyakát, mert az még nem jutott eszébe, hogy átültesse a teljes padsort időnként, így védve a saját csigolyáit, szegény, gondolom, ahogy látom ezt a merevséget. A hangja túl magas nekem, az ujjai pedig olyanok, mintha nem simogatásra, hanem egyenesen csípésre teremtette volna a jóisten.
Vannak ilyen kezek. Az összepárosításnak pedig logikája. A sziklákat is pókhálók kötik össze.
Lassan emelem fel a fejemet a lábától a szeméig. Még mindig az ajtóban állunk és a csókomra vár, vagy ölelésre, ami megtartó, én viszont csak elengedőre vagyok képes. Most kellene táncolnunk, ő is tudja.
Elválasztófésű. Legyen mindenkinél, szólít fel a tanító néni magasba emelt ujjal, akinél nem lesz, az nem léphet fel. Nem tudom, hogy az milyen, ezért azt feltételezem, hogy nekünk olyan biztosan nincs is. Kizárom a fellépésem esélyét.
Kinyitom előtte az ajtót, végigcsúszik a szép cipő talpa a vékony küszöbön, nem néz vissza egy élőre.
Elhajt, látja, hogy bementem.
Odabenn pedig járhatok a főútvonalon én, a gyalogos.
