Januárban jelenik meg a Belmondo és az egykori Nyers frontemberének első szólólemeze. Czutor Zoltánnal ennek kapcsán, illetve a nemrég megjelent Édes hazám című dal apropóján ültünk le beszélgetni.
A napokban jelent meg az Édes hazám című dalod, amit a saját himnuszodként emlegetsz. Hogyan született ez a dal?
Ezt a dalt nagyjából egy évvel ezelőtt írtam és eredetileg a capellában rögzítettem: nem feltétlenül a nyilvánosságnak szántam az Édes hazámat, ahogyan annak idején a Mikor című szerzeményt sem, amit 3-4 évvel ezelőtt a mostani feleségemnek írtam. Akkor az ő unszolására kezdtem el azt a dalt megmutatni másoknak és az Édes hazámnál is lassan született meg az elhatározás, hogy ráteszem a jövő év elején esedékes szólólemezemre. Végül a Fourtissimo együttes segítségével született a dalra egy fúvós hangszerelés és egy pár nappal ezelőtt hoztam nyilvánosságra a számhoz készült szöveges videót, amit aztán futótűzszerűen osztogatni kezdtek az emberek. Pedig ez a szám sem volt megsajtózva, ahogyan annak idején a Mikor című dal sem. Már most sok ember mondta, hogy az Édes hazám túl fog nőni rajtam. Egyrészt ezen csodálkozom, másfelől nagyon örülök ennek: amikor ennyire személyes, bensőséges érzéseket ír meg az ember, akkor közben nem arra gondol, hogy majd hányan fogják megosztani. Ha valaki az emberek fejével próbál gondolkodni dalszerzés közben, abból semmi jó nem sül ki.
Hogyan gondolsz a hazádra?
Úgy vagyok a hazámmal is, mint a vallással: nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tudom szeretni Magyarországot, az viszont biztos, hogy akarom. Sajnos lépten-nyomon történnek olyan dolgok, ami miatt ez nem könnyű, de úgy gondolom, hogy hiába nehéz, nekem feladatom is szeretni ezt az országot. A hittel ugyanakkor úgy vagyok, hogy én hívő akarok lenni, de azért nem vagyok benne mindig teljesen biztos, hogy van Isten. Közben pedig azt látom, hogy amennyiben betartom azt, amit az Isten parancsolatainak neveznek (ez szerintem használati utasítás az élethez), akkor mégiscsak nagyobb stabilitása van a magánéletemnek, az emberekkel való kapcsolatomnak és az egészségemnek is. Egyébként is félek azoktól a hívőktől, akik bármiben biztosak. Én inkább remélek.
Azt írtad a dal mellé, hogy aggódsz Magyarországért.
Kétségeim vannak afelől, hogy Magyarország érdemel-e bármi jót egyáltalán. Sokkal jobban utáljuk egymást és saját magunkat is, mint bármelyik környező népség és szerintem ez az ország tragédiája. Jó kérdés, hogy nem azt kapjuk-e, amit megérdemeltünk: mi választottuk ezeket az embereket, akik belerántottak minket az árokba, ránk lapátolták a földet, aztán meg még röhögve ugrálnak is rajtunk. Talán azért választottunk ilyeneket, mert azt akarjuk, hogy tönkremenjünk. Egy ilyen felismerés szerintem elég indok ahhoz, hogy aggódjak.
A kilencvenes években éltél kinn Amerikából és onnan a honvágy hajtott haza akkor. Most is hazahajtana?
Bármikor bárhonnan hazajönnék. Ettől függetlenül imádom Amerikát és Franciaországot, sőt nagyon szeretem az orosz kultúrát és nagyon tisztelem az orosz emberek bátorságát és tisztaságát, de ugyanakkor nagyon távol áll tőlem az oroszországi autoriter hatalom és politikai értékrendszer.
Szerinted mi az a végső pont, ameddig egy zenész elmehet a közéleti szerepvállalásban?
Ezzel kapcsolatban elég határozott elképzelésem van: ha bárki bármilyen politikai párt mellett kiáll, akkor átlépte azt a határt. Viszont azt gondolom, hogy ennél is nagyobb baj az, ha valaki közszereplőként, vagy alkotóművészként kerüli a moralizálást, a fontos társadalmi problémákkal kapcsolatos állásfoglalást. Ez sokkal nagyobb gerinctelenség.
Régóta jelen vagy a zenei közéletben is. Ezt a szerepet el kell választanod magadban a zenész Czutortól?
Nem gondolkodom akkor sem másképp, de az emberek állandóan skatulyáznak. Mióta elkezdtem jogdíjakkal foglalkozni, azóta folyamatosan megkapom azt, hogy akkor én már biztosan beálltam a Presser és a Bródy közé és együtt lopjuk a zenészek pénzét. Aztán van ez a „zenész ne politizáljon”-hülyeség: amikor bementem tárgyalni a médiatörvény kapcsán a Fehér Házba, akkor azt kaptam meg, hogy én már biztosan lepaktáltam velük. Ha Orbánt szidom, akkor egy balliberális zsidó vagyok, ha meg szeretem a hazámat, akkor egy Jobbikos fasiszta. De ez így ment 10 évvel ezelőtt is, amikor összevesztem a Lovasival valamin és már nem is emlékszem, hogy lefasisztázott, vagy lekommunistázott, de előtte meg az Indexen pont az ellenkezőjét írta rólam. Az volt az utolsó olyan pont az életemben, amikor ilyenekkel foglalkoztam: ha elkezdenek téged letolvajozni és te magyarázkodni próbálsz, akkor csak gyanút ébresztesz. Nem kell ezzel foglalkozni.
Errefelé azért van hagyománya az egyszerűsítésnek.
Az emberek szeretnek egyszerűsíteni, ezért népszerűek a demagóg, populista pártok, mert bután és bunkón fogalmazzák meg a céljaikat. Ez mindig nagyon népszerű volt errefelé és ezzel előszeretettel éltek a bármikori pártok. Az például lesújt, hogy a jelenlegi ellenzék egyre inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy az ország vezetőinek mekkora a vagyona. Én inkább félnék csóró vezetőktől. De amúgy is nem az a baj, hogy van egy bizonytalan jogrendszer? Nem az a baj, hogy gyűlöljük egymást? Nem az a baj, hogy romokban hever az oktatás és az egészségügy? Nem az a baj, hogy a gondolkodó embereknek nem kapnak tiszteletet az országban? Ha nincs elme, akkor nincs jövő.
Kanyarodjunk vissza a zenéhez, januárban jelenik meg az első szólólemezed.
Egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy elkezdek különbséget tenni a dolgaim között, mert nagyon sok mindent csinálok zenében. Nem azért van ez, mert minden lében kanál akarok lenni, egyszerűen gyerekkorom óta mindenféle stílust szeretek, mondjuk a latin zenét meg a skát leszámítva. Vannak kamara-hangszereléseim, színházi zenéim, nagyon elborult elektronikus zenéim, bensőséges akusztikus dalaim és metálriffjeim egyaránt. Elkezdek most ezek között különbséget tenni, mert az mégsem pálya, hogy a Nyers idején meg a Belmondo alatt is mindenféle ötleteimet az akkori főzenekarom aktuális albumára rápakoltuk és emiatt nem volt a lemezeinknek egy igazán markáns arca. Úgyhogy lesz egy Raj nevű produkció, ezzel már felvettünk öt számot, valahol ez Jack White és a Rage Against The Machine közé lőhető be. A Belmondo esetében maradnék a Beatleses beütésű, brites, ámde modern hangvételű popzenénél. A Czutor pedig a bensőségesebb irány: gitárra és nagyon finom gépdobra hangszereltem a dalokat.
Milyen koncertek lesznek a Czutorral?
Eredetileg nem terveztem koncerteket, de Szekeres Andrisnak is most jelent meg a szólólemeze, ráadásul mindketten Beatles-buzik vagyunk, úgyhogy ketten megyünk majd turnézni.
Ha már Beatles: kinek a szólólemezeit szereted a legjobban a Beatles feloszlása után?
Igazándiból a Beatles szétválása után mindegyikük munkássága jóval gyengébb volt, mint a Beatles. Ettől függetlenül vannak nagyon jó dalok Lennontól, McCartneytól és George Harrisontól is, sajnos Ringo Starr esetében nem tudom ugyanezt elmondani, de azért őt is szeretem. Aki igazán muzikális volt és akinek a legtöbb ideje volt bizonyítani, az Paul McCartney. Sokáig nem is mertem elmenni koncertjére, lehet kicsit elmebetegen hangzik, de nem akartam azzal szembesülni, hogy nem vagyok a haverja (nevet). Úgyhogy amikor itt járt Budapesten, akkor nem is voltam kinn, de tavaly a kollégáim megleptek egy jeggyel a bécsi koncertjére, arra már nem mondhattam nemet. Megbabonázva néztem végig a háromórás koncertet, lenyűgöző volt. De hogy mennyire megérintett a dolog, arról csak annyit, hogy a koncert kezdése után háromnegyed órával azon kaptam magam, hogy ömlik a könny a szememből. Nem szomorú voltam, hanem az eufória váltotta ki a könnyeket. Akkor mondták a többiek, hogy „Zoli, te az elejétől kezdve sírsz”. Nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára, de az biztos, hogy három órán keresztül sosem sírtam még. Látod, milyen lelkes is vagyok időnként, nemcsak aggódni tudok a hazámért (nevet).
(A nyitóképet Jurassza Zsófia készítette.)
