Nemrég jártunk a Kalickában Balaskó Ákos A gépház üzen című könyvének bemutatóján. Utána megbeszéltük, hogy lelünk majd interjúzni egy kávé mellé, és ez az újabb találkozás hamar létre is jött, méghozzá a Madách téri Konyhában. A Petri-díjas, majd a díj kapcsán első verseskötetét megjelentető költő „civilben” programozó matematikus, ezért aztán nemcsak az irodalomról beszélgettünk.
Adódik a kérdés: mit szóltak hozzá a munkatársaid, hogy egy költővel dolgoznak együtt?
Arra számítottam, hogy furcsán fognak rám nézni, aztán meglepődtem, hogy tetszik nekik. De jó sokáig titkoltam, hogy van ez a perverzióm, hogy írok. A publikálás onnan jött, hogy valami visszacsatolást akartam a szövegek minőségét illetően, viszont nem volt olyan ismerősöm, aki érdemben tudott volna bírálni, és megmondani, hogy amiket írok, szarok-e, vagy egy kicsivel még szarabbak. Ezért küldtem el őket folyóiratoknak. Voltak szerkesztők, akik konstruktívan álltak hozzájuk, ez tök sokat segített. Ezért nem is volt bennem késztetés, hogy a környezetemben megmutassam őket bárkinek, amíg ki nem derült, hogy ezzel foglalkozom.
Hogy derült ki?
A SZTAKI járatja több irodalmi folyóirat mellett a Mozgó Világot, és a könyvtáros vette észre, hogy megjelent benne egy versem, és gratulált. Aztán jöttek a publikációk a Holmiban, az Élet és Irodalomban, meg a Petri-díj. Ezt követően Vámos Tibor figyelt fel rám, és a levelezőlistákon elkezdte nyomni, hogy én az ÉS-ben publikálok.
Régóta írsz, de nem ebből tartod el magad. Az informatikus pályát kvázi kényszerből, kizárólag a megélhetés miatt választottad, vagy ez is érdekelt?
Minden továbbtanuló fiatal életében eljön február 15-e, amikor be kell adni a jelentkezési lapokat. 14-én este ültem otthon, lapozgattam a felvételi tájékoztatót, töltögettem formanyomtatványokat. Azt néztem, hogy melyik munka fizethet jobban, vagy egyáltalán melyikből lehet megélni. Elég sok ideje bennem volt valamiféle felelősségvállalás a leendő családomért, vagyis hogy ne az legyen, hogy önző módon tanulok olyat, ami tetszik, ellenben kevésbé fizet, ha tanulhatok olyat is, ami szintén tetszik, de jobban fizet, akkor azt válasszam.
Ezek szerint nem volt olyan nehéz a választás.
Vannak jó és rossz periódusok is, mint ahogy nyilván az újságírásban, szerkesztésben is: egyszer felkelsz, és elhányod magad, ha betűt látsz, máskor meg szívesen csinálod. Ugyanez van a programozásban is. Mondjuk a munka egy kutatólaborban sokkal érdekesebb, mint a mezei bérpogramozás. Meséljek erről?
Igen, örülnék neki, mert ez a könyvbemutatón elmaradt, mondván, úgysem értenénk belőle egy szót sem. Hátha most mégis…
Oké! Van mindenféle kutatócsoport szerte Európában, akik különböző tudományágakban kutatnak. Biológusok, kémikusok, fizikusok. Ami közös mindegyikben, hogy amit kutatni akarnak, ahhoz általában nagy erőforrás-kapacitás szükséges. Vagy tárolásban, vagy számításigényben. Ha például van két molekulád, és azt akarod vizsgálni, hogy mi az a legkisebb energia, ami az összekapcsolásukhoz szükséges, és hogy néz ki az összekapcsolt molekula, a sok variáció miatt számos eset lehetséges – mindegyiket végig kell futtatni, és energiaszint tekintetében a minimumot kell keresni. Ez időigényes lehet. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha molekulák halmazát vizsgálod. Viszont – és itt jön a trükk – a szimulációkat fel tudod osztani a molekulák szerint és párhuzamosan futtatni az összes konfigurációra egyszerre. Több processzor kell hozzá, ami nem probléma, mert rengeteg gépünk van. Ezeket az informatikai eszközöket adjuk mi, ezeket fejlesztjük, és így támogatjuk a kutatócsoportokat. Így érthető volt?
Hát, nagyjából…
Mondok egy másik példát! Vannak szoftverek, amiket mindenki letölthet, és a segítségükkel végezheti a saját kutatásait. Mondjuk az előbb említett molekulák közti dokkolásvizsgálatot végző algoritmus. De rájöttek az emberek, hogy egyszerűbb lenne egy honlapot karbantartani, ami a hozzáférést biztosítja a programhoz, és végrehajtja azt a kutatók által feltöltött bemeneti fájlokkal. Ezáltal átemeljük a laptopokról, PC-kről a számítások terhét a felhőbe. A tudományterülethez kapcsolódó know-how-t az adott kutatócsoport adja, mi pedig a webfelületet, és az alatta lévő üzleti logikát fejlesztjük, valamit tároló- és számítási kapacitást biztosítjuk.
A munkatársaid pozitívan fogadták a verseidet. Mi volt a helyzet az irodalmi közeggel? Álnaiv lesz a kérdés, mivel én is tag vagyok, és én is más területről érkeztem: amikor a beléptél a József Attila Körbe, nem érezted, hogy a foglalkozásod miatt csodabogárnak tartanak a bölcsészek?
Nem mozogtam soha irodalmi körökben, és azóta sem, mióta beléptem a JAK-ba.
Tényleg, én sem láttalak JAK-táborokban és más rendezvényeken sem.
Nem is voltam, nem igazán szeretem a táborokat. Egyrészt mert állati elfoglalt tudok lenni, munka, PhD, írás, hobbiprojektek ilyesmi, nem túl sok időt tudok szakítani az ilyen full-kontakt marketingre. Másrészről pedig azért eléggé introvertált vagyok, gondolom ez is belejátszik.
Pedig csak ajánlani tudom őket. Én első alkalommal is jól éreztem magam, amikor még nem is voltam tag.
Nem vagyok túlzottan barátokozós, haverkodós típus, viszonylag nehezen oldódom idegen környezetben.
A munkatársaiddal viszont jóban vagy, eljöttek veled a könyvbemutatóra is.
Igen, velük hét éve együtt dolgozom, szóval volt időm megismerni őket.
Említetted a könyvbemutatón, hogy érezted az elmaradásaidat a bölcsészekhez képest, és próbáltál sokat olvasni. Mi a helyzet most? Sikerült behozni ebből valamit?
Inkább próbálom elfedni a hiányosságaimat, átlépni rajtuk. Nem vagyok up-to-date, bár a költészeti vonalat jobban kapizsgálom, mint az érettségi után. Mostanában mást is olvasok: természet és társadalomtudományi könyveket, életrajzokat.
Tandori Dezső, Parti Nagy Lajos, Orbán János Dénes, Tóth Krisztina és Kiss Judit Ágnes hatottak rád. Mennyire érzed jelentősnek az ő hatásukat, és mennyire hatnak rád mások?
Az újabbak közül például Krusovszkyt tartom erősnek. Orbán János Dénest azért szerettem meg, mert tetszett a hipsztersége az Irodalmi Jelen szerkesztőjeként, és konstruktívan állt az én beküldött szövegeimhez is. Ő volt az első, aki a kötelezőkön túl érdekelt, mert mondjuk Pilinszky benne van a köztudatban. Rakovszky Zsuzsát is nagyon szeretem, Kemény Istvántól is van egy kötetem. Kabai Lóri emlegette, hogy mindenki Kemény István köpönyegéből bújt elő. Én nem tudom, kiéből – sokan hatottak rám, tudnám még sorolni a neveket, de senkivel nem tudok teljes mértékben azonosulni. Sokat jártam könyvesboltokba, és ami tetszett, azt elolvastam, ami pedig nem, azt visszatettem és meg sem jegyeztem.
Az olvasmányaid hatottak rád, vagy inkább a költészeten kívüli világ, a saját élményeid?
A saját élményeim. Irodalomórákon végzősként jutottunk el Walt Whitmanig, a mozdonyig meg a fűszálakig, és kiakadtam, mert akkor még a klasszikusok voltak bennem, Ady meg ilyenek, és Whitman leszakította a fejemet. Nem tudtam, mit lehetne kezdeni vele. Aztán elsőéves egyetemistaként találtam egy könyvet egy antikváriumban a huszadik századi líráról. Vékony volt, de jól összefoglalta a trendeket, izmusokat. Whitman költészetével továbbra sem értek egyet, de már értem, hogy miért ilyen. Nem is az volt fontos, hogy miről ír: beleláttam, hogy milyen technikai megoldások vannak a szövegek mögött.
Az Íróakadémia sokat segített?
Segített, de túl sok újat nem mondott, előtte már Szepes Erikát és szakirodalmat áttanulmányoztam.
Tóth Krisztina szerint A gépház üzen olyan, mintha a harmadik köteted lenne, pedig csak az első. Hány év anyaga ez és mennyi szerkesztési munka volt vele?
Három-négy év anyaga van benne. 75-80%-a már egy ideje megvolt, aztán jött egy nyugodt év, amikor keveset is publikáltam, és akkor kicseréltünk párat, megnéztük, hogy a ciklusok működnek-e.
Mit szólsz a Holmi megszűnéséhez?
Nagyon sajnálom, de Réz Pál egészségi állapota miatt érhető is a dolog. Várady Szabolcsban mentortípust láttam, aki egy fél mondattal is sokat tudott nekem segíteni. Tetszettek neki a szövegeim. Amikor még nem voltam sehol, akkor is tudtam, hogy két folyóirat van, ami számít: az Élet és Irodalom és a Holmi. A Mozgó Világban akkor még azért nem akartam publikálni, mert összekevertem a Nagyvilággal… Amikor az Íróakadémián Tóth Kriszta kért tőlem szöveget, átküldtem neki néhány anyagot, és Szabolcs írt a Holmiból, hogy lehoznák. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy Kriszta bárhova elküldi őket.
Ha már a Holminál tartunk, informatikusként hogy látod a print folyóiratok jövőjét? A presztízsük megvan, még a fiatalabb irodalmárgenerációkból is sokan úgy látják, értékesebbek a nyomtatott publikációk.
Szerintem is. Abból az előfeltételezésből kiindulva, hogy ami online jelenik meg, az súlytalan. Ha nem is szükségszerűen van így, de az ilyen portálok nagy százalékban amatőrök, bár sok színvonalas is van közöttük. Viszont ha valamire hajlandók tintát és papírt áldozni, az jobban számít.
Ennek ellenére előfordulhat szerinted, hogy lassan eltűnnek a nyomtatott lapok, vagy nem tudsz elképzelni ilyen folyóirat-apokalipszist?
A gondot szerintem az okozza, hogy sokan érzelmi töltettel ruháznak fel technológiai kérdéseket. Vagyis ha át lehetne menteni, mint ahogy sok esetben sikerül is, egy folyóirat nívóját a digitális formátumba, akkor a belévetett bizalom is megmarad.
Vagy vegyük például az e-bookokat. Magyarországon speciális a helyzet, nem szeretik őket a kiadók, de például olvastam olyan tanulmányt, amiben leírták, hogy amerikai könyvtárakban több e-bookot kölcsönöztek, mint papíralapú könyvet. Viszont a könyvek ott is megmaradnak. Maximum a távoli jövőben tudom elképzelni, hogy esetleg fenntarthatósági akadályai lesznek a könyvnyomtatásnak, mondjuk az, hogy védeni kell a fákat, és ezt abszolút támogatandónak is tartom. Egy másik kérdés persze, hogy vajon közvetetten mennyi kárt okozunk a környezetnek azáltal, hogy digitális eszközöket használunk. Szóval bonyolult a helyzet. De ha lesz is trendváltás, nem hinném, hogy a közeljövőben…
