+ Jegyzet

Időutazás a Moszkva térre

Időutazás a Moszkva térre

Azokból a rendszerekből, amik kényük-kedvükre át meg átnevezték a városom, miért mindig úgy próbál meg kilépni a rákövetkező, hogy: na, akkor én most majd jól átnevezem az ő átnevezettjét?

Ha valaki a héten a Moszkván átsuhanva (párdón Széll Kálmán) felpillant a tér közepén díszelgő órára, a következő újdonságot tapasztalhatja:

Időutazás a Moszkva térre

Ha valaki ehhez még szemfülesebb is, jókor jó helyen alapon észreveheti, hogy a haranggal kombináló szerkentyű napjában kétszer csilingel. Először 19 óra 51 perckor, majd még egyszer 20 óra 11-kor. A gerillamód felbukkant és emlékművé avanzsálódott installáció mögül két évszámot olvashatunk ki. 1951, 2011. Az a hatvan év, amikor moszkva terünk még társadalmunk minden bugyrában, valóban Moszkva tér néven futott.

Budapestnek számomra megvannak a maga kultikus terei, a maguk kultikus idejében. Deák templom előtt, Astoria beugró, Moszkva óra alatt. Budai gyerekként utóbbi végigkísérte szocializációs létrám minden fokát. Ide futott be reggel a hetes busz, itt álldogáltam iskola előtt a többiekre várva, itt váltunk el tanítás után. Pár évre rá már innen indultak a péntek estéim. Amikor még nagykamaszos lendülettel rongyosra hallgattam a Cseh Tamás-összest, és amikor még gőzöm sem volt, hogy majd egy nap, ugyanezen a volán járaton, a Moszkva térre menet mégis a Széll Kálmán térig váltok jegyet. Az idő múlását csak a névcserék okozta képzavar jelzi a fejemben, meg hogy a sárga volánbusz időközben fehérre váltott. Szóval múlnak az évek, nekem meg még mindig nem jön, hogy Széllen nyolckor óra alatt. 

Persze, sejtem én, hogy valahol ugyanarról van itt szó, mint hogy az én Ferenciek terem következetesen a szüleim felszabtere. A generációs szakadéknak aligha lehet nemesebb meg őszintébb formája, mint a két tér felbukkanása egy családi diskurzusban. Valami ilyesmi volt az is, amikor nagyapám rejtélyesen mindig úgy szólt bele a telefonba, hogy hálló elvtársné. Én gyerek voltam, az öregem meg bohókás, így sokáig abban a hitben éltem, hogy ez biztos csak amolyan tréfás szavajárása. Mire meg akkorára nőttem, hogy elkezdtem kapizsgálni a szitut, már nem volt lehetőségem rákérdezni a dologra. Lehet mégiscsak a nyolc éves énemnek volt igaza… Mai napig nem tudom.

Annyi bizonyos, hogy miközben azon a volánbuszon tartottam Budapestnek, felmerült bennem egy naiv kérdés. Azokból a rendszerekből, amik kényük-kedvükre át meg átnevezték a városom, miért mindig úgy próbál kilépni a rákövetkező, hogy na, akkor én most majd jól átnevezem az ő átnevezettjét? Röpködhetnek a fejem fölött a mindenkori névváltós történelmi korok, (hogy lassacskán senki nem emlékszik egy-egy tér leánykori nevére) belőlem már alighanem menthetetlenül az a nagyi lesz, akinek megmarad a moszkva és az órája. 

A helyzet az, hogy sokféleképpen lehet emléket állítani. Van, hogy szobrokkal, márványtáblákkal. Ilyenkor a kőbe vésett ige pontosan helyreigazít. Csak semmi pánik, ha nem tudnád mire, megmondja, hogy neked most itt és erre kell emlékezned. A baj csak az, hogy számomra emlékezni – ha úgy tetszik, megemlékezni – mindig egy kis belső időutazás. Amolyan piszkosul személyes ügy. Fejet hajtok és meg-megállok én, nincs bennem halovány lázadási ösztön sem e téren – de ha nincs ott belül semmi, akkor nincs az az emlékmű sem a világon, ami kicsikarja belőlem az egyébként bennem nem létező emléket. Aztán van, vagy lehet, az a fajta, – sőt talán kell -, ami köztünk hoz létre egy emlékművet.

Este nyolc felé, ha te is ott állsz az óra alatt, szerintem egy közös tuti van bennünk.

Időutazás a Moszkva térre

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top