Az emberevő teknőc nagyon látványos és szépen mozog

Zalán Tibor: Rettentő görög vitéz, Kövér Béla Bábszínház, Szeged, 2014. december 9.

Börleszk-ízű mitológiai roadmovie Szegeden

Élvezetes, szépre gyártott, a nagyobbacskákat is megtaláló darab fut a szegedi bábszínházban. Az aulában egy röpke előjáték csendesíti le a felajzott óvodásokat, a fehérruhás főszereplők a hátunk mögött bukkannak fel, onnan szólnak elő, köszönnek be, a mesélő egy kockán állva Göröghon térképén mutatja meg a mítoszok fészkét (kár, hogy nem kap némi fényt, így ő és térképe a ruhatár előtti homályba vész).

Miután az aprók és terelgetőik, meg a néhány szakmabeli felnőtt helyet foglal, a játék a nézőbejáraton érkezik, a paraván később sem kerül elő. Itt, a bejáratnál búcsúzik Thézeusz anyjától, hogy aztán apja kívánsága szerint próbatétekkel szegélyezett útra keljen.

A fehér ruhás szereplők négy- és hatkezes játékkal mozgatják bábjaikat. Nehéz műfaj ez, sok munkával jár, a kövéresek kitesznek magukért. A megpróbáltatások, a vitéz útjába kerülő, életére törő mitikus lények nem annyira félelmetesek, inkább viccesen suták, s főleg bugyuták. Szabó Mátyás Péter bunkós testvére amolyan börleszk-bunkó, ki is nyiffan gyorsan, mert esze az persze nem sok van. Csepregi Napsugár fenyőhajlítója is saját rafinált, a vietnámi háborús filmekből is ismert, meghajlított fákkal való szétszakíttatás áldozata lesz. A legviccesebb Spergel Anna banyája és az ő alvilági kocája (izgalmas, a játszó sokoldalúságára, tehetségére is rákacsintó adalék, hogy a rút banyaszerep mellett az istennőjelölt Ariadnét is Anna hozza).

Zalán Tibor szöveg-szövetébe lépten-nyomon kortársra kacsintó mintákat sző, beszély-rétjét a kisfelnőtt zsargon virágai pettyezik:

„Síkos az ól, kicsúszik a lábam alól” lihegi a görög vitéz az alvilági gyesznóval (Rózsa Teodóra) való huzakodás közben, s ezt a gonosz ártány harc közben jó ritmusban kommentálja: „LOL”.

Fekete Dávid Thézeusz szerepében rutinosan játszik. Személyében egy sokoldalú báb- és utcaművészt, zenészt látunk. Ifjú hős-szerepben először nyolc éve találkoztunk vele Szegeden, akkor az Alterra – a szegedi régi zsinagóga – színpadán láttuk Szaszuni Dávid szerepében. Nagyon szép, kimunkált, nem is bábos, inkább összművészeti akció volt az az előadás, kár, hogy nem maradt repertoáron, nem jutott el fesztiválokra. (Valószínűsíthetően a darab költségei miatt maradt a szegedi bábosok „fiókjában”.)

Paráda Zsolt bábjai igen praktikusak, változatosak. Az emberszereplők, Thézeusz és szülei, Ariadné hagyományos, figurális alakok, a mitologikus vitéz-életre törő lényeknél szerencsésen megszaladt a tervező fantáziája. A bunkós útonálló, mint egy teknőnyi kelt tészta, az alvilági koca két fele egy szinte végtelenségig nyújtható rugóval izgalmas tekercseket művel, az emberevő teknőc nagyon látványos és szépen mozog. Tetszett az is, ahogy a lábmosató útonálló a klasszikus, üldözős-agyonütős-lezuhanós rajzfilmekből kölcsönzött mozgás-késleltetéssel próbál menekülni, majd zuhan alá a teknőc torkába.

Díszletként különféle méretű bambuszrudak és szálak funkcionálnak, a szereplők ezt mozgatják, szedik szét, rakják össze újra, tolják a bábok alá, elé, mögé. Az egyik legszebb megoldás a Minotaurusz hatkezes minimál bambuszalakja (Rácz Mihály). Végtagjai és feje nincsenek a törzshöz rögzítve, ezáltal hatkezes mozgatással érdekes, néha metaforikus hely- és helyzetváltoztatásra képes.

Nagyon szép és jól működik az, ahogy a jelentek közti átállást megoldotta a rendezés. A bambuszelemek mozgatása egy fehérre derített háttér előtt koreografáltan folyik. Ritmusra, zenére, itt-ott táncolva építenek át, így az etapokat függöny híján sem civil pakolászás, hanem árnyjáték választja el egymástól. Németh János zenéje kortárs elemekkel játszik, de csak annyira vezet be a progresszivitás erdejébe, hogy a félénkebb néző-hallgató is élvezze a kirándulást.

A szegediek története ott végződik, amikor Thézeusz Ariadnét hálátlanul hátra hagyva megint útra kel. A tapsrend közben eszünkbe jut, milyen lenne vajon színpadra, bábszínpadra vinni az elhagyott Ariadné Dionüszosz általi megvigasztalódását?

A társulat úgy látta jónak, hogy az előadás végén, rögtön a taps után egy drámapedagógiai tízpercben oldja fel a zsenge korú közönség kétségeit, tisztázza, válaszolja meg kérdéseit. S valóban, az ember 4-6 évesen még nem látja annyira tisztán a mitológiai ródmúvi üzenetét: „Többet ésszel, mint a karddal. / Rólam szól majd minden kardal.” Dicsérendő, terjedelmében, mélységében éppen elegendőre sikerül ez is.

Ajánlom a szegedi bábos-bájos, ironikus rettenet-mitológiát minden 4 évesnél idősebb fonalas-koszorús lánynak és rettentésre termett hőspalántának. És persze az ő hozzátartozóiknak, mestereiknek, kísérőiknek is.

Thézeusz: Fekete Dávid

Aigeusz – Thézeusz atyja: Rácz Mihály

Aithra – Thézeusz anyja: Rózsa Teodóra

Periphétész, a bunkós ember: Szabó Mátyás Péter

Szinisz, a fenyőhajlító rabló: Csepregi Napsugár

Öregasszony, a koca gazdája: Spergel Anna

Koca, alvilági halálos állat: Rózsa Teodóra

Szkiron, a lábmosató útonálló: Szabó Mátyás Péter

Teknősbéka, alvilági halálos állat: Csepregi Napsugár

Ariadné, krétai királylány fonállal és koszorúval: Spergel Anna

Minotaurosz, bikafejű, emberevő szörny: Rácz Mihály

Mesélő: Csepregi Napsugár