Kiárusította raktáron maradt könyveit a József Attila Kör: egy kiló könyvet ötszáz forintért lehetett megvenni. A karácsonyi vásárt a Vallai Kertben (senki sem tudja, miért hívják kertnek) tartották, a betévedők kaptak forralt bor meg egy kis ropogtatnivalót. A hír sokakat feldobott: bevásárolhatunk az ünnepek előtt, olcsón vehetünk sokat abból, amire egyébként nem lenne pénzünk, beszerezhetjük azokat a köteteket, amikről eddig lemaradtunk.
Ezekből a motivációkból persze kirajzolódik, hogy egyáltalán kihez jutott el a hír: ahhoz a szűkebb közeghez, amelyben a JAK is létezik. Tehát azok indultak el a táskájukat verses- és novelláskötetekkel teletömni, akik maguk is írnak verset, prózát, kritikát, tanulmányt. Ők, vagyis mi, JAK-tagok és JAK-hoz közeliek alkottuk a vásárlóközönség gerincét, az utcáról betévedők voltak a kisebbség. Mert kevesen keresik Kele Fodor Ákos, Mán-Várhegyi Réka vagy Szávai Attila köteteit, ha karácsnyi ajándékot szeretnének venni a nagymamának.
Boldog Zoltán kollégám az Irodalmi Jelen Online-on leírja, hogy az akció üzenete negatív: a kortárs irodalom elértéktelenedését jelzi, ha kilóra mérik a könyveket. Senki sem kíváncsi rájuk, csak azok, akiknek amúgy nincs rá pénzük. Pedig a hártyavékonyságú köteteket évek kemény munkája szülte, és ha a kiadó könyvturkálót nyit belőlük, azzal kimondja, hogy nagyjából ennyire becsüli őket.
Ahogy a nyomtatott és az online folyóiratok sem becsülik sokkal többre a nekik ingyen, vagy legjobb esetben is megalázóan alacsony honoráriumért, esetleg minimálbérérét dolgozó kulturális napszámost, újságírót és kritikust. Srácok, örüljetek, hogy nálunk publikálhattok! Ha pedig néha-néha még zsebpénzt is adunk mindezért, azt tényleg becsüljétek meg!
Zolinak maximálisan igaza van, valóban kétségbeejtőek ezek a folyamatok. De végső soron a könyv is csak egy termék, amit ugyanúgy le lehet árazni, ahogy az áruházak árazzák le a raktáron maradt ruhakészleteket. Persze nem ugyanaz a kategória, de mégiscsak ugyanúgy munkába és pénzbe került az előállítása, és ugyanúgy pénzért lehet megvásárolni.
Még a bestsellerekhez is hozzá lehet jutni akciósan, ha eltelik néhány év, és csökken irántuk az érdeklődés. Az antikváriumok meg ugye egyenesen ebből élnek. Akkor meg miért ne lehetne olcsón mérni a JAK-füzeteket? Amelyek, valljuk be magunknak, szűk rétegek olvasásigényét elégítik ki, jellemzően fiatal, elsőkötetes szerzőkkel, akik közül sokan már annak is örülnek, hogy valaki egyáltalán olvassa őket, még ha lehetnének magasztosabbak is a célok.
Abban megegyezhetünk, hogy szebb lenne a világ, ha az irodalmi lapok nem gyakornokként, és nem is írásonkénti bruttó háromezer forintos honoráriumokért dolgoztatnák a szerzőiket. Meg ha egy elsőkötetes író könyve úgy kerülne két-háromezer forintba, hogy ezt az összeget mondjuk tíznél több ember is meg tudná fizetni. És egyáltalán tudnának a létezésükről azok is, akik nem tagjai a JAK-nak.
Ha így lenne, talán kevesebb példány maradna raktáron, és ha később le is áraznák őket, egy kiló könyv akár többet is érhetne, mint másfél korsó sör. De ha egy gondolatmenetben túl sok a „ha”, akkor azt nem érdemes hosszúra fűzni. Ehhez az elképzelt szép világhoz, a könyvek valódi értéken történő eladásához nem ártana a hatékonyabb marketing, a hatékonyabb marketinghez pedig a több pénz. Innentől kezdve viszont nincs miről beszélni…
Ezen a ponton kell azt mondani, bármennyire is demagóg, hogy örüljünk az írószervezetek, kiadók, folyóiratok és könyvek puszta létezésének is. Utálom, tényleg nagyon utálom, hogy ezt kell mondanom, és örülnék, ha meg tudnának élni a kultúrából legalább azok, akik valamiféle értéket teremtenek. Sajnos nem tudnak, és bár ebbe nem szabad beletörődni, nem feltétlenül igazságos a kultúra alulról építkező szereplőit egyenként hibáztatni. Néhányan próbálkoznak, még ha nem mindig a leghatékonyabb eszközökkel.
Ami biztos: vettem magamnak két kiló könyvet, és tényleg nem kerültek sokba.
