És annak, aki szereti a tudományos-fantasztikus történeteket, annak mindenképpen érdekes lesz, hogy a lények hogyan tudják megtenni, hogy elszívják belőlük az időt és milyen módszerekkel.
A Budaörsi Latinovits Színházban készült villáminterjú Faragó Zsuzsa dramaturggal.
– Michael Ende klasszikus meseregényét, a Momót állítják színpadra – mennyiben lesz klasszikus az előadás?
– Nekem fiatal koromban kimaradt a könyv, de rengeteg emberrel találkoztam, húsz-harminc évesekkel, akiknek ez „Jaj, a Momó” élmény. Tehát feltételezem, hogy mondjuk azok a szülők, akik elhozzák a gyerekeiket, vagy azok a tanárok, akik elhozzák az osztályukat, ők pont ebbe a nemzedékbe tartoznak, ezért valóban bátran nevezhető klasszikusnak. Ráadásul egy igen klasszikus alapsémán dolgozó mese ez, ami arról szól, hogy az embereket valami lények – ez nagyon gyakori, nem csak tudományos-fantasztikus könyvek, hanem mesék is gyakran dolgoznak ezzel – megtámadják. Fenyegeti az emberiséget valami legyőzhetetlen erő, ami gazságból, gonoszságból áll, s az a lényege, hogy az emberi értékek ellen dolgozik. Ez ügyben kell valakinek, rendszerint egyedül maradván, harcra kelnie. És ez az érdekes, hogy mit tud kezdeni egyedül, önmagában egy szál kisgyerek, itt éppen egy nyolcéves kislány, akinek a helyzete még meg van súlyosbítva és egyszersmind könnyítve azzal, hogy ő egy nem-tudjuk-honnan-jött kis árva. Egy kislány, tehát még csak nem is kisfiú, aki valószínűleg nem emlékszik a szüleire, de vélhetőleg ha emlékszik is, nem jók az emlékei. Tehát egy apátlan-anyátlan, tulajdonképpen hajléktalan kislányról van szó, aki így a társadalmon kívülről kell, hogy megértsen mindenkit, aki a társadalmon belül van. S pont ez a megértés képessége teszi őt olyan erőssé, hogy amikor mindenki elmegy, mert elrabolják mindenki idejét az időrablók, az övével nem bírnak. Mert ő annyira kívül van a mi világunkon, hogy nincs neki semmi olyan értéke, aminek mentén ő zsarolható. Ez az erő teszi őt alkalmassá arra, hogy földöntúli képessége legyen, és eljusson az időfelelőshöz…
Momo az eredeti regényben szinte néma, – nyilván azért írta így Ende, hogy még titokzatosabb legyen -, mi viszont arra gondoltunk, nehezen azonosul egy gyerek egy néma főhőssel. Azt megtartottuk, hogy a Momo olyan, akihez mennek a problémákkal, ehhez kerestünk egy tulajdonságot, és ez lett a kíváncsiság. Momo az átlagnál sokkal kíváncsibb ember, nem kíváncsiskodó, hanem mindig igazi kérdéseket tesz föl. Nem kérdez álkérdéseket, hogy húzza az időt, hanem mindig rákérdez mindenre, és az embereket körülötte rákényszeríti arra, hogy rájöjjenek dolgokra. Az is fontos változás, hogy mi köré rajzoltunk az ottani figurák helyett egy kvázi-családot, tehát a barátokból csináltunk neki egy kvázi-anyukát, egy kvázi-apukát, egy kvázi-nővért és egy kvázi-öcsöt. Valamint nem egy amfiteátrumban lakik, hanem egy hatalmas csőben, egy elhagyott építkezésen.
– Kik Momo barátai?
– A környékbeliek, a szomszédos bérház lakói. Először is meggyőzi az embereket arról, hogy alkalmas rá, hogy egyedül legyen és valóban, el tudja magát tartani – ez azért már egy mesés elem. Az is nagyon érdekes, hogy egyenként kivel milyen a viszonya. És annak, aki szereti a tudományos-fantasztikus történeteket, annak mindenképpen érdekes lesz, hogy a lények hogyan tudják megtenni, hogy elszívják belőlük az időt és milyen módszerekkel. Az eredeti műben szürke uraknak hívják őket, mert úgy képzelte el 1973-ban Michael Ende romantikus újkapitalizmus-ellenességében, hogy azok hivatalnoknak vagy bankárnak öltözött keménykalapos emberek, és ahogy kell minden rendes kapitalistának, szivaroznak. Azóta már sokkal bonyolultabban látjuk a világot, tehát a boldogságra, nyugalomra, békére, ricsajozásra, versolvasásra, szeretetre szánható idejét az embernek az, aki elveszi, azt mi nem tudjuk már vállaltan úgy látni, hogy ezek a furcsa bankosok. Nekünk nem tetszett ez az üzenet. Viszont szívesen üzenjük a gyerekeknek, hogy mindenkinek vannak olyan vágyai, sóvárgásai, aminél fogva vagy aminek a vonzásai miatt képes mindent, ami körülötte van, véletlenül elrontani, csak azért, hogy az beteljesüljön. Magyarán itt a főbűnök közül a hiúság és a mohóság jön elő, ezeknél fogva bárki megfogható, s ezáltal elveszítheti akár a barátait is. Ezért olyanok ezek az időrablók, mint te, vagy én, tehát mint bárki, ezért öltenek emberformát, mert nem mutatják kívülről, hogy ők milyenek. És megtalálják azt az érzékeny pontot bárkiben, aminél fogva vagy hírnévért, vagy szépségért, vagy pénzért, vagy sok csokoládéért, kit miért, meg lehet vásárolni. Vannak ezek a bizonyos beszervezős hálózatok, a Multilevel Marketing alapokon dolgozók. Mi voltunk ilyen ülésen Laboda Kornéllal, aki a színpadi adaptáció szerzője, és hallgattunk ilyen videókat: van egy rémes tolvajnyelvük, hogy „Adunk neked kezdő csomit, próbizd ki, kostizd meg, stb.”, amiben rövid, édeskedő, angol mű-szakszavakból is álló szöveget nyomnak, ezen írtuk meg az időrablók beszélgetéseit.
Ez az harc arról szól, vagy legalábbis szeretnénk Kornéllal, hogy erről szóljon, hogy megéri-e. Nyilván a mi válaszunk az, hogy nem éri meg.
– A gyerekek ismerik ezt a nyelvezetet?
– Nem, ők ezt remélhetőleg nem ismerik, de ez már a színpad feladata, hogy úgy kell, hogy elhangozzon, hogy azt értsék, hogy valami nem stimmel, valami rossz titkos nyelven beszélnek. Szerintem garancia erre a csapat. Többedik előadás óta dolgozunk együtt: Bereczki Csilla rendezővel, Laboda Kornél szerzővel, és nem először van velünk Fazakas Júlia, Hegedűs Barbara, Csillag Botond és Csányi Dávid. Csilla bábosztálytársai voltak Mórocz Adrienn és Bohocki Sára; Rancsó Dezsővel pedig a Magyar Színházban szintén dolgoztunk. Jól megy a közös gondolkodás Márkos Albert a zeneszerzővel, Miareczky Edit díszlet-jelmeztervezővel és Fekete Ádámmal is, aki ezúttal dalszövegíróként van velünk… Tehát van egy laza, nem mondanám, hogy baráti körré kialakuló, de jól együtt dolgozni tudó társaság, egy olyan „egy bérházból valók vagyunk”-típusú közösség, ahogy éneklik is a szereplők az egyik dalban.
