Legfrissebb felháborodásom tárgya a humoristaként aposztrofált, irritáló, ostoba stand-up comedy-s, akin legszívesebben inkább sírnék.
A televíziót leggyakrabban azért kapcsolom be, hogy jól kiakadhassak valamin: igénytelen reality sorozaton, agyatlan, hatásvadász tehetségkutatón, mulatós műsoron. Egyik éjjel, elalváshoz készülődvén A Comedy Central bemutatja című stand-up comedy műsor csapta ki az álmot a szememből.
2008-ban indult nagy sikerrel a hazai, Hofi Géza, majd Fábry és Hajós András által bebetonzott kabaréhagyományt megújító Showder Klub az RTL Klubon. Korán „nagy nevek“ lettek a szakmában: Hadházi László, Kiss Ádám, Kőhalmi Zoltán, Kovács András Péter, Dombóvári István, Aranyosi Péter, Bödőcs Tibor, Csenki Attila, Benk Dénes, Felméri Péter, Lorán Barnabás, Beliczai Balázs, Szupkay Viktor stb. A véget nem érő listából két humoristát emelnék ki: Kőhalmi Zoltánt és Bödőcs Tibort. A többieket, ahogy voltak, dobtam volna a kukába, felmerült bennem a kérdés, hogy ez a műsor miért nem kiszavazós?
Stand-uposnak azért borzasztó könnyű lenni, mert egészen kevés adottság kell ahhoz, hogy színpadra állj. Kell hozzá humor, az meg elég sok embernek van. Kell hozzá némi exhibicionizmus, ez sem ritka emberi tulajdonság, kell még némi magabiztosság, jó beszélőke és ennyi. Kész is a stand-upos! A 2008-ban induló stand-up-láz azonban rávilágított arra, mégis van egy titkos összetevő, egy szinte körülírhatatlan, megfejthetetlen valami, ami megkülönbözteti például Kőhalmit a többiektől. Ez a valami, szerény véleményem szerint, maga az ember. Kőhalmi Zoltán egy interjúban azt mondta:
Ez olyan, mint a csoportterápia. Amit kibeszélek magamból, és amin az emberek nevetnek, az nekem mind fájdalom.
Kőhalmi esetlensége, anti-macsósága, építészmérnöksége és a kis szomorúság a szemében az, amiért a humorista viccei igazán működnek. Kőhalmi karaktert formált magából, és csak a karaktereken lehet igazán jókat nevetni.
https://www.youtube.com/watch?v=JKRzT4PiTZ4
Hasonló szempontból érdekes Bödőcs Tibor, aki a szériában az intellektuális humort képviselte – és nem is volt könnyű dolga. Szövegeiben a közélet, a történelem, a kultúra, és alkoholmámorban úszó szülőfaluja Bucsuszentlászló történéseiből sző sűrű hálót, gyakran említve kedvenc íróját Hrabalt, illetve filmrendezőit Tarr Bélától Quentin Tarantinoig. Bödőcs szimpatikus figura, aki egyszerre tudja megjeleníteni a falusi pia-nihilt és a városi értelmiségi közegeket is. Közel öt év után Bödőcs ki is lépett a Dumaszínház társulatából, és egy évig tévés szereplést sem vállalt. Elmondása szerint szüksége volt az önállósodásra ahhoz, hogy továbbra is a minőségi humort tudja képviselni; ő volt az a humorista, aki nem volt hajlandó a végtelenül szánalmas bankos reklámokban szerepelni.
https://www.youtube.com/watch?v=tFqpKo3BLcI
A Showder Klubban aztán egyre többen lettek, egyre kevésbé születtek karakterek, míg végül a Cool Tv névre keresztelt bámulatosan együgyű csatorna ítélte halálra a műfajt véglegesen azzal, hogy napjában negyvenszer tűzte műsorára ugyanazokat a féladásokat. Kívülről tudta a fél ország Trabarna autóutánzásait, Kiss Ádám flegma beszólásait, és sajnos Bödőcs és Kőhalmi emblematikus mondatait is.
A mélyrepülés vége, a halál beállta pedig A Comedy Central bemutatja című műsor indulásával egyeztethető. Itt aztán teret, helyet, tapsoló nézőket kapott és kap mindenki, akiben a humor legkisebb csírája gyökerezik. Raklapostul hozzák Erdélyből az ízesen beszélő vicceskedőket, a nőket, a humorista csapatokat. A széria egyik legkritikusabb eleme a Három kismalac nevű együttes, banda, csapat, humorkórus. A trió 2006 elején alakult, amikor a Malacka és a tahó zenekar benevezett a Magyar Rádió Humorfesztiváljára, ám viszonylag hamar kiderült, hogy egy héttagú rockzenekar hülyén néz ki a Rádió Márványtermében.
Így a gitáros és a két énekes (név szerint: Galambos Zoltán, Burszán Vera és Borovitz Tamás) triót alakított, és elképesztő sikersorozatot produkálva a Humorfesztivál döntőjéig masírozott. Nem tudom, mi történhetett a Humorfesztiválon, mert a Három kismalacra sokfélét lehetne mondani, de azt, hogy vicces, azt nehezen. Íme a formáció egyik dala:
Kevés ennél idegesítőbb dolgot nevezett az emberiség viccesnek, persze mondhatnánk: a humor relatív. Lehet, hogy engem mély apátiába dönt minden egyes Három kismalac–produkció, a közönség mégis hahotázik, a térdét csapkodja, a szemét törölgeti. Talán velem van a baj. Vagy mégsem? Kiszúrok a közönségből egy srácot, szemüvegben és piros sapkában. Mintha láttam volna már valahol. Persze, hogy láttam, egy másik adásban, egy másik stand-upnál már bevágták a nevetését.
Egyik éjjel, a Három kismalac végigszenvedése után még gondoltam, kivárom a következő nevettetőt, hátha végleg elmegy a kedvem az alvástól. El is ment. Kun Zsolt bihardiószegi humorista tette próbára a tűrőképességemet. Nem vagyok egy vad feminista, sőt, de Kun Zsolt produkcióján nőként háborodtam fel. Persze nem egyedi eset, hogy egy férfiember a nőiséggel viccelődik. Megszokhattuk már a készülődésünk hosszára, a vásárlási szokásainkra, műszaki analfabetizmusunkra reflektáló poénokat; értelmesebb nők ezt aligha veszik magukra. Kun Zsolt maga is bevallotta, hogy a központi témája a nő; több riporter megjegyezte már (nem tudom, milyen riporterek, hol és miért kérdezgették őt), hogy drága humoristánknak lehet valami baja a nőkkel.
Az nem igaz, hogy bármiféle bajom lenne a nőkkel. Ez nem igaz. Vannak dolgok, amiben ők jobbak a férfiaknál. Például, hogy egyszerre több dologra is oda tudnak figyelni. Bár valószínűleg egyiket sem értik.
Egy másik remek poén:
Megkértem egy lányt, meséljen a női gondolkodásról. Azt mondta, jó, majd abba is maradt a beszélgetés.
Hát ilyen ma a kereskedelmi tévé humorkínálata; túlpörgött ez a műfaj is. A piros sapis srácot még negyvenszer bevágják, – tényleg nagyon szimpatikusan nevet – én meg mérgesen alszom el.
