Melyben szegény Brunyákné panaszai az égig szállnak, segítség azonban sokkal közelebbről érkezik.
Lassanként pöntyögtek, percegtek, szöszmörögtek, mi több, téblábolódtak egymás után a napok, ám a négy barát még mindig a pesterzsébeti piac vendége volt. Sztentori Kofás Ödön cseppet sem bánta a dolgot. Csendeskén, bölcsen figyelte új barátait, mint aki vár valamire. Hol Nyúlárnyékot leste, aki naponta lakmározott a 330-as káposzták, meg a 200-as répák árnyékából, amitől az áru valahogy frissebbnek, nagyobbnak tűnt… Máskor Labdarigót figyelte, aki a pirított szotyolát és tökmagot papírtölcsérben áruló Kispistabával cimborált össze, elkergetve a pimasz verebeket, s ekként szolgálva meg a napi betevő magot… És ügyelte Cérnakolbászt is, aki folyton a lacipecsenyés bodegája körül sündörgött, vágyakozón nézve, amint az éhes emberek sorra veszik a nálánál kövérebb, vaskosabb kolbászrokonokat, sok-sok mustárral, kecsöppel, puha kenyérrel… Legtöbbet azonban mégis Mizut figyelte, aki minden nap segített bezárni a standokat, felsöpörni a betont, összeszedni a szertehullott szemetet, s közben mukkot se szólt, mivel a szívét már egészen laposra taposta a bánat úthengere.
Így leste, ügyelte és figyelte a vendégeit Sztentori Kofás Ödön.
Jött aztán egy vasárnap délelőtt, mikor a pesterzsébeti piacon hirtelen két dologból is túlságosan sok lett: az egyik a meleg, a másik a vásárló volt. Dél körül az aszfaltolvasztó, levegőt remegtető hőség, mint láthatatlan, fullasztó paplan takarta be a standokat, bodegákat, ponyvasátrakat. A kofák szédelegtek, a zöldségesek kornyadoztak, az árusok tikkadtak, a vásárlók roggyanó térdekkel botladoztak. Aki tehette, árnyékba húzódott, bár az sem sokat segített. A nap oly kegyetlenül tűzött, mintha forró sugarai hegyére szeretné tűzni mindent, amit csak talál.
– Jaj, az én szépséges paradicsomom! – sápítozott Brunyákné, a legidősebb kofa. – Mind megbuggyan, hiába takargatom ponyvával és sprickolom le vízzel!
A vásárlók, akik egymást taszigálva, löködve tébláboltak a standok között, legyintve fordultak el tőle, hisz már messziről látszott: nemcsak a paradicsom, de a saláta, eper, barack és málna is oda. A nap heve mindből kiszívta a vizet, méghozzá oly mohón, hogy ha a piac néhány szusszanásra elcsendesedik, tán még a szürcsölést is hallhatták volna.
Épp ekkor simult-settenkedett közelebb Brunyákné standjához Nyúlárnyék. Ő is látta ugyan, hogy a répák levele – s persze azok árnyéka is – megfonnyadt a napon, de hát nagyon korgott a gyomra, úgyhogy nekiállt falatozni. Ahogy evett, egyre nagyobbra kerekedett, s végül óvatlanul rávetült a szomszéd ládában barnuló újhagymákra, majd a zellerekre, spárgákra, karfiolokra is. Nyúlárnyék hűs érintését érezve a zöldségek, gyümölcsök hirtelen új életre keltek; kizöldültek, megpirosodtak, hersegős-ropogóssá váltak!
– Megálljon a díszmenet! – rikkantotta Brunyákné. – Hát te meg ki fia-bornya vagy?
Nyúlárnyék, bár rögvest tudta, hogy ő most biz lebukott, azért még harapott kettőt-hármat a saláta árnyékából, hisz vitte tovább a lendület. Végül azonban úgy megszeppent, hogy mindjárt a felére lappadt, s próbált beolvadni a stand alatti árnyékokba. Ámde hiába, mert ha egyszer a Brunyákné valamire felfigyelt, azt úgy általdöfte szigorú szemének tüzes lándzsájával, mint Szent György a sárkány szügyét.
– NE sündörögj, NE lapulj, de főleg NE soványkodjál tovább, te nyúlforma paca, mert látlak ám! – ripakodott a megtermett asszonyság, kinek az árnyéka sem volt épp pöttöm. – Gyere elő, mutasd a fizimiskádat!
Mivel a környéken tébláboló vevők közül sokan felfigyeltek a ribillióra, végül Nyúlárnyék pult alól való előjövetelének igen nagy közönsége lett.
– Nocsak, hisz ez egy nyuszi! – ámult az anyja szoknyájába kapaszkodó kislány.
– Dehogy nyúl! – morrantott az úr, ki kalap helyett négy sarkán megcsomózott, nedves zsebkendőt hordott a fején. – Az én időmben a nyúlnak volt szőre, tappancsa, bolyhos farka és kajla füle, kettő. Ez viszont csak satnya lenyomat: biztos valami kínai hamisítvány!
Mindeközben Brunyákné leguggolt Nyúlárnyék mellé, s két karjával távolabb hessegette az embereket, hogy tisztán lássa, kihez beszél, majd nagy komolyan így szólt:
– Engem aztán cseppet sem érdekel, miféle alakot formálsz. Lehetsz felőlem nyúl, oroszlán vagy akár lejárt szavatosságú tejfölös lángos is! A lényeg, hogy maradj a pultom közelében, terpeszkedj minél nagyobbra, és takard be a portékámat, míg le nem megy a nap. Ha ezt megteszed, zárás után osztozunk a mai bevételen. No, mit felelsz?!
Nyúlárnyéknak ámulatában, hogy a Brunyákné munkát ajánlott neki, hirtelen minden szőrszála a duplájára nőtt, a két füle pedig úgy csapkodott, mint az olajozott ördögmotolla. Válaszolni nem is igen tudott, csak bólintott egyet ott, a napsütötte betonon, majd felfúúúújta, kinyúúúújtotta magát, s akkora nyúúúúlárnyékot vetett a zöldséges standra, amekkorára épp szükség volt. Aznap már hiába tűzött tízezerhuszonhárommillió ágra a kegyetlen nyári nap, a saláták, padlizsánok, brokkolik, karfiolok, zellerek, s mind a többi finomság, amit Brunyákné kínált eladásra, Nyúlárnyék hűs védelme alatt álltak.
Másnap híre ment, hogy a pesterzsébeti piacon mesésen üdítő, borzongatóan kellemetes ÁRNYÉK BÉRELHETŐ. S mivel a kánikula kicsit sem akart szűnni, Nyúlárnyéknak annyi dolga lett, mint még soha. Hol a tyúktojások rekeszei fölött, hol a zöldségeseknél, virágosoknál, vagy a papucs-, póló-, encsembencsem-, bizsu és kacat-árusoknál, máskor meg a kifőzdék egyébként is forró, de a nap hevétől földi pokollá változó bódéinál terpeszkedett széjjel, s tette elviselhetővé a meleget. Esténként pedig, mikor a nap lement, Nyúlárnyék fáradtan húzódott be a vásárcsarnok egyik zugába, és elégedetten számolgatta, rakosgatta azt a rengeteg pénzt, amit a munkájával keresett.
Néhány hét múlva aztán elslattyogott Sztentori Kofás Ödön trónirodájába, és rásimult a padlóra rajzolódó szék árnyékára.
– Feretném megköfönni, hogy eleddig a vendége lehettem, kedvef Ödön – mondta. – Holnap reggel afonban elköltöföm. A kerefetemből fikerült jó áron megváfárolnom a pefterzsébeti várofháfa árnyékát, ami eftán af én faját palotám lef.
– Ez igazán szép, sőt, derék! – bólogatott a sosem volt színház szelleme, s töprengőn nézett a padlón heverő Nyúlárnyékra. – És a barátaid? Velük mi lesz?
Nyúlárnyék kissé tanácstalanul vonta meg a vállát.
– Én fívefen adnék nekik egy-egy lakoftályt a háfamban, de fámukra af árnyfalak, árnyablakok és árnybútorok aligha felelnének meg – morcongta aztán. – No meg időm fe nagyon volna rá, hogy továbbra if velük vadáffak a ferencsére, mivel a vállalkofáfom… Hif már biftof hallott róla: holnaptól a várof öffef kerthelyifége, kávéfója és gyorfétterme tőlem bérli af aftali napernyők árnyékát, éf ha jól mennek a tárgyaláfok, hamarofan a Népliget éf a Margit-figet fáinak árnyéka if af enyém lef… Fóval ön, mint hafonfőrű piacgafda, biftof megért engemet.
Sztentori Kofás Ödön erre semmit nem felelt, csak nézte, és nézte Nyúlárnyékot, aki a lámpafényben valahogy egyre kisebbnek, távolibbnak tűnt. Végül a tapsifüles-derengés elszakadt a szék árnyékától, s miközben valami köszönésfélét motyogott, sietve kislisszolt az ajtó alatti résen.
Barátai – a három megmaradt szerencsevadász – csak másnap tudták meg, hogy végleg elköltözött.
folyt. köv.
