Emlékszem, nem volt nevezetes nap, február végét írtuk. Dél felől érkeztem a fővárosba, aztán Bécs felé hajtottam. Reggel még derűs volt az ég, de az osztrák határhoz közeledve ötpercenként eset egy fokot a hőmérséklet. Bekapcsoltam a rádiót, hátha mondanak valamit. A hidegfront olyan gyorsan érkezett nyugat felől, hogy még a meteorológusok sem tudtak róla. Ilyenkor a műholdakon is hűvös van.
Bécset kerülve elkezdett havazni, s ahogy beálltam Graz felé, biztosra vettem, hogy a hegyi szakaszon föl kell raknom a hóláncot.
Az első benzinkútnál kiálltam, hogy megkeressem a szerszámok között a láncdobozt, de sehol nem találtam. Pedig mintha a szervizben azt mondták volna, hogy mindennel föl van szerelve a kocsi. Igen, határozottan emlékszem, az alkalmazott folyton azt ismételte, hogy ennél a kocsinál csak hosszú fékút nincs. Fél évig ez járt a fejemben. Hosszú fékút. Hallottam angol, francia, olasz és görög füllel, talán valamelyik skandináv nyelven elment volna. Hosszú fékút.
A benzinkúton aprólékosan átböngésztem az állványon a tartozékokat. Volt ott minden, tán még hosszú fékút is, csak hólánc nem. Hogy mondják németül, hogy hólánc? Kimentem a kocsihoz egy szótárért, a jegyzetek rovatba fölírtam a kerekek méretét. Azt már csak a pénztárnál vettem észre, hogy nem a német szótárt vittem be magammal. Angolul snow-chain, de hát ezt eddig is tudtam.
A boltos széles grimaszt vágott, a hólánc elfogyott, talán holnap vagy holnapután jön a következő szállítmány. Nem az utolsó pillanatban kell fölébredni. Ezt a mondatot inkább csak sejtettem, mint értettem.
Föltöltöttem üzemanyaggal a kocsit és tovább indultam.
Az örökzöld fenyvesek feketének hatottak a szürke ég alatt, az alagutak sárga neonjai alatt megszűnt a havazás. Talán ha télen végig alagútban utaznánk!
Aztán nagyon komolyan rákezdett, beszorultam két kamion mögé. A belső sávot járhatatlan vastagságban borította a hó, előzni senki nem bírt és nem akart. A tükörből figyeltem a mögöttem haladókat. Olyan gyorsan jött a hóvihar, hogy egyik kocsira sem volt idő hóláncot rakni. Megnyugodhattam volna, csakhogy a kamion fara métereket kilengett előttem. Ha valamikor bajba kerülhetek, akkor annak közelesen eljött az ideje. Jól tettem, hogy teletankoltam. Járó motorral hatvan litert elpöfögni talán kibírja két napig, addigra csak kiszabadulunk. De mi van a kajával és a vízzel?
Igazából arra számítottam, hogy az olasz Autogrillben teletömöm magam tésztával meg sült sonkával. Most már mindegy.
A kezem fázott, ráállítottam a meleg levegőt, ötvennel haladtunk. Végül Graz előtt úgy döntöttem, hogy kiállok egy útszéli büfénél. A parkolóból láttam, hogy a sószóró autó jó kilométerrel mögöttem haladt. Ez a legnagyobb autós bölcsesség, amit megjegyeztem. Sószóró autót soha ne előzz meg! Hát, nem is előztem, előtte gurultam.
A büfében kellemes meleg, s egy-két magyar szó fogadott.
A férfi hatalmas tál étel, valószínűleg dupla adag fölé hajolva evett, a fia talpig síruhában állt mellette és kólát ivott, szeme a távolba révedt.
– Fiam, ne böfögj a fülembe!
– Bocsánat! – válaszolt a fiú, szemei nem mozdultak.
– Na, lehelj rám! Lehelj csak rám! – szólt erélyesen a férfi.
A kisfiú elmosolyodott és apja arcához hajolva édesen odalehelt.
– Szóval nem mosunk fogat!? Nem mostál fogat, mi? Igaz? Az anyád szentségit!
A kisfiú nem szólt semmit, háta mögé rejtette a kólás palackot, és beismerőleg biccentett.
– Ha még egyszer nem mosol fogat, elviszlek a fogorvoshoz, és kihúzatom az összeset, és akkor nem kell fogat mosnod. Nem tudom, mit szólnál hozzá!? – üvöltött vele mértékkel az apja, a feje vörös lett, mintha mindenki érezné a gyereke szájszagát, ami azzal fenyegeti, hogy kitoloncolják a büféből.
Egy tányér lasagnéval beültem az ablakhoz egy boxba, háttal a csonka magyar családnak. Ha nem kéne tovább indulni, órákig gyönyörködhetnék a hóesésben. Kivennék egy szobát és elsöröznék, vagy inkább boroznék éjfélig. Fáradtan fölbotorkálnék a lépcsőn és belevetném magam a vastag osztrák dunyhába. Reggel friss péksütemény, kávé és tea, narancslé, és azt gondolnám magamról, tudok élni.
A kisfiú az apja háta mögött baktatott a kocsihoz, előre akart ülni, de az apja hátraparancsolta.
A boltban vettem egy üveg ásványvizet, meggusztáltam a sajtokat és kolbászokat, a közelgő olasz határ miatt a tésztákat is. Mennyi ínyenc falat, pedig ez csak egy útszéli shop!
Indulás előtt ittam egy kortyot a vízből és meglátogattam a földalatti toalettet. Odalent csend volt, enyhe klór és szappanillat, a zsebemből kiállt a másfeles vizes palack. A mennyezethangszórókból zene szólt, talán Vivaldi vagy Chopin. Minden zene ugyanott szól a fejemben, ezért képtelen vagyok megkülönböztetni az eredetüket. Odafönt kopogtak a partvissal, igyekeznem kell, mielőtt lerohannak a takarítónők.
Amikor ráhajtottam az autópályára, úgy tűnt, egyfolytában kibírom Firenzéig, és talán hét körül megérkezem.
Klagenfurtnál újra elfogott a vágy, hogy megnézzem magamnak ezt a várost, amit képeken már annyiszor láttam. Nem is tudom, mi vonz benne, talán az, ahogy a hegyek közé ékelődve ráfekszik a tóra. Ideális fekvés, mindig ilyen helyen szerettem volna élni. Víz, hegyek, napfény és levegő.
Ahogy az utolsó városi lejáró mellett is elhajtottam, arra gondoltam, lassacskán abba kell hagynom az álmodozást, ha mindet teljesíteni akarom. Egyszer bele kell találnom a közepébe, ahonnan sem álom, sem másféle vágyakozás nem mozdít el. S majd akkor látni fogom magam fönt az autópályán, ahogy évekkel ezelőtt erről ábrándozva hajtottam Firenze felé. Kis szobám lesz, egészen kicsit, akkor már nem lesz szükségem térre a szabadsághoz. És nézem a világot úgy, ahogy van, és ő úgy fog adni, hogy már nem kell kérnem tőle.
Sokszor eszembe jut az az időbe vesző út, amit a gyerekkoromtól idáig bejártam. A rácsodálkozás erre a lehetetlen világra, amelyből fenyegető ujjak mutogattak felém, mert mondjuk reggel nem mostam fogat, hanem a vécén ülve ábrándoztam az esti filmről, arról a lenyűgöző bűvészmutatványról, amivel embereket lehet eltűntetni örökre.
Észre sem vettem, mikor átléptem az osztrák-olasz határt. A hó eltűnt az útról, s az Alpok magasba törő vonulatai között mintha régi folyómeder fölött kanyarogna az út, ami millió éves kavicsokon nyugszik.
A melegtől kissé elálmosodtam, bekapcsoltam a rádiót. A hőfokmérő egyre biztosabban jelezte a melegedést, mire Udinébe érek, kitavaszodik. Kikapcsoltam a rádiót és Schubert cd-t toltam a lejátszóba. Tavaly egész évben ezt hallgattam, s ahogy megszólalt az első hang, bekapcsolt bennem a partitúra. Minden zeneművet kívülről kell tudni ahhoz, hogy megértse, vagy legalább is közelében érezze magát az ember. Egy évig hallgattam. Talán jó esetben van még húsz lemez, amit megismerhetek.
Ahogy átértem Itáliába, mintha ugyanazok az autók jönnének velem, csak osztrák jelzés helyett olaszt viselnek. Ez teljesen természetes, mégis milyen különös, ahogy átsiklunk a határon, átváltoznak a rendszámok, minden különösebb kísérő jelenség nélkül. A határok létezésének és továbbélésének ez az egyik legkülönösebb bizonyítéka.
Udine után újra megálltam, elzsibbadt a lábam, pedig egy hosszú útszakaszon robotpilótára kapcsoltam. Felettébb csábító, hogy ilyenkor ne csak a gázról vegyem le a lábam, de a kormányt is elengedjem.
Azért az a szalagkorláton átpördült kocsi megtette a hatását.
A leálló sávban vagy húsz autó parkolt, fényképezték a tűzoltók és mentősök munkáját. Két rendőr a csoporttól külön válva keresett valamit a fűben. Talán a sofőrt.
Két kocsi közé csúsztam be a parkolóba, ahol már egy szem hó sem volt. Akkor ezt hólánc nélkül is megúsztuk. Balról egy férfi aludt a hátradőlt ülésben, a szélvédő előtte mattra bepárásodott, pedig járatta a motort. Odakint plusz három fok volt, borongós ég, víztócsák és kellemetlen szél. Visszanéztem az útra, de innen már nem látszott az Alpok, amely úgy magasodik a síkság fölé, mint valami lassan uralkodó király.
A büfében kávét kértem, és mert szálanként adtak cigarettát, elszívtam egyet. Az ereim összeugrottak, a vérnyomásom felszökött, mindjárt sokkal élénkebb lettem. A vécéhez belépőként levásárolható érmét adtak, úgyhogy megittam még egy kávét, amitől percek múlva reszketni kezdett a kezem. A kocsiban aztán bevettem egy nyugtató macskagyökér-tablettát. Összeeresztettem a tüzet a jéggel, a gyomrom fölfordult, azt hittem, hánynom kell. Micsoda hülyeség, évek óta nem jártam így, és pont most, egy ilyen fontos úton. Mire megérkezem, teljesen kiütöm magam.
Nem foglalkoztam tovább a fizikai állapotommal, indítottam és visszahajtottam a sztrádára. A velencei lejáró után a padovait is elhagytam, pedig legutóbb fogadalmat tettem, hogy Velencét megnézem, hogy végképp kiábránduljak belőle. A rengeteg turista bizonyára nyomasztó látványt nyújt, az élménykeresők paradicsoma mindig is riasztott. Már kevés olyan szeglet van a világon, ahol ne érezném magam turistának. Ez benne a legborzasztóbb. Mégy, kiszakadnál mindenből, és közben mégis látod, olyan vagy, mint a többi. Turista, aki nem bír megülni a fenekén. Pedig biztos vagy benne, hogy téged egészen más motor hajt – még ha az üzemanyag meg is egyezik.
A bolognai dugók kiszámíthatatlanok, akár hosszú órákat is veszíthet az ember. Pedig hányszor megfogadtam, hogy a jobb oldali sávban haladok, és akkor mindig rá kell jönnöm, hogy az egészen máshová vezet.
Ezúttal is lépésben haladtunk, de nem kellett megállni. Bologna fölött az a széles kastély vagy vár olyan, akár egy szentföldi palota. Nem tudhatom, mit jelentenek ezek a szavak, mert nem néztem utána, ahhoz túlontúl ösztönös ember vagyok. Az információk megbéklyózzák a fantáziát. Ha tudod egy kastélyról, hogy a 18. században épült, már mindjárt kevesebb eséllyel gondolsz rá, mint tündérpalotára. De legalább van mivel kitöltenem az utat. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha Firenzéig üresen kongana a fejem, mint egy papírdoboz.
Bologna után újra elborult az ég, az Appenninek vonulatai belevesztek a felhőkbe. Már megint egy gyönyörű vidék válik előttem láthatatlanná. Ha leveszem a szemüvegem, márpedig ez vezetés közben elég bajos, akkor olybá tűnik, mintha elefántcsorda indulna el a horizont felé, hosszú, nagy léptekkel. A dübörgést az autómotor miatt nem hallani, és a kiváló lengéscsillapítók miatt nem érezni a talaj rengését.
De nem maradt idő az elefántokra, a keskeny hegyi úton megnyílt a pokol kapuja. Jó hosszú kapu, majd’ száz kilométer. A szélvédőt havas eső verte, a látótávolság a kanyarok és elmosódó útjelek miatt minimálisra csökkent, a bal tükör centikre suhant a sávelválasztó betonoszlopok mellett, jobb oldalon végtelen kamionoszlop haladt és sugárban verte föl a vízzel kevert sarat. Számítógépen sokkal könnyebb ilyen helyzetben navigálni. Kiállni nem lehet, mert a kamionok takarják a kijáratot, közéjük ékelődni megint csak életveszélyes. És száz kilométer evvel a tempóval, alig valamivel száz fölött, még nyomni, menni előre, csak így érhet véget a lidércnyomás. A gyomromban ólomrudak keletkeztek, melyek erővel nyomták kifelé a bordám, a szívem a szegycsontnak feszülve akart a torkomba csúszni. Sokszor ennél veszélytelenebb helyzetben kértem Isten segítségét, amit szánalmasan azonnal elfogadtam volna létezése bizonyítékául, hogy aztán órák múlva tökéletesen elfelejtsem.
A fülem bedugult, a számon át lélegeztem, nem volt idő zsebkendőért nyúlni. Ha itt kell meghalni, akkor itt fogok, ez ellen nincs apelláta. Már az osztrákoknál sejthettem volna a hóból. Meg kellett volna állnom. Reggel friss péksütemény, kávé, ahogy elgondoltam. De nincs idő szünetelni, telefonon magyarázkodni, hogy miért a késés. Hát, uraim, havazik! Csak tudják, milyen az, ha az Alpokban elered a felhők vére!
A felhők vére a hó. Ebben volt annyi irracionalitás, hogy elterelte figyelmem a kamionok kerekéről. Az autó magától ment, mintha tényleg szimuláción futna. A kormányt nem rángattam idegesen, nem görnyedtem előre, hogy szememet átfúrjam a szélvédőn. Aztán megláttam a kivezető táblát, beerőszakoltam magam két kamion közé, és kihajtottam a pokol kapuján.
A lámpák sárgán csillogtak az esővízben, a reptér felől közelítettem meg a várost, pedig a másik lejárat sokkal egyszerűbb. Az eső elállt, lehajtottam az ablakot, kiszellőztettem a fejem. A számban újra éreztem a cigaretta ízét, amit Udine fölött szívtam el. Bekaptam egy cukorkát, mikor a lejátszó negyedszerre fordult rá a Schubert cd-re. Ha valami sokszor ismétlődik, akkor az biztos forrásból származik.
Az az útkereszteződés következett, amit mindig eltévesztek és a rossz irányba hajtok. Elképzelhetetlen, hogy megjegyezzem, nincs semmilyen támpont, ezért találomra kell kanyarodnom. Ez a kereszteződés fölrúgja a nagy számok törvényét, amely szerint épp annyiszor kéne jó irányba haladnom, mint rosszba, és mégse. Elképzelhető, hogy mindkettő rossz irány?
A legbiztosabb az Arno melletti körforgalom, onnan már nem tudom eltéveszteni a szállodát. Talán majd ha beindul a villamosforgalom és a széles utakról összeterelik a kocsikat. Pedig így is rendesen dugulunk, ráadásul az olaszok ész nélkül vezetnek, legalább is az én tötyögős tempómhoz képest. Itt mindig az az érzésem, hogy egy permanens karambol előtti egyetlen másodpercben vagyok. Pedig lehetetlen arra fölkészülni, hogy halálra gázolok egy motorost.
A szálloda mélygarázsa üresen tátongott, s valamiért az jutott eszembe, bombariadó miatt ürítették ki. Óvatosan gurultam a keskeny lejárón, a fordulóban a hátsó kerék mindig nyikorog a magas padkán. Az első szinten megálltam, kivettem a bőröndöt, lezártam a kocsit és föllifteztem a szálloda portájára. Kitöltöttem az űrlapot, a harmadik emeleten kaptam szobát, végre sikerült elérnem, hogy a belső udvarra nézzen, ne az utcára, ahol hajnalban legfeljebb két órára szünetel a forgalom.
Ledobtam a táskám a székre, kipakoltam a szekrénybe, levetkőztem és beálltam a tus alá. A kezdésig volt még egy órám, elterültem az ágyon. A telefon azonnal megszólalt. Tudtam, hogy idegesek az időjárás miatt. Hiába mondják, hogy jöjjek repülővel, valahogy nem tudom megspórolni az utat. Pedig Bécsből Firenze alig egy óra.
Egyszer Berlinbe utaztam repülővel, és úgy éreztem, csaltam. Becsaptam a földet, becsaptam a fizika törvényeit, becsaptam magamat és mindenkit a világon. Ha valahová repülővel utazom, az a teljes közöny és érdektelenség jele.
Igen, ott leszek, nem fogok késni, ígértem, mint egy kisgyerek.
Azt hittem, egyszer elmúlnak azok az idők, amikor bármiről is számot kell adnom, és egyszer csak olyan idők jönnek, amikor minden tekintetben függetlennek érezhetem magam. Nem szabadnak, csak függetlennek.
Fél nyolcra hívtam egy taxit, a hátsó ülésen átfutottam az előadásom. Azt kérték, ezúttal a kelet-európai és nyugat-európai nők között kialakult, hosszú évszázadokra visszanyúló, társadalmi berendezkedésekben gyökerező különbségeket, netán azonosságokat vizsgáljam meg. A jegyzetem ezúttal két lapból állt, az egyik még üres volt. A másikra is csak annyit írtam, hogy a nyugati művészetet az különbözteti meg a keletitől, hogy a nyugatinak nem a szegénység volt a metafizikája. Azt gondoltam, ez világos kiindulópont lesz. Soha nem jöttem még ilyen készületlenül előadásra, vagyis inkább úgy éreztem, e tárgyban minden papírra vetett gondolat ostobaság, kivált a föllelhető tudományos gondolatok. A nő semmiféle tudomány tárgya nem lehet, ha érteni akarjuk, mit mondunk.
Sokadszorra láttam ezt az előadótermet zsúfolásig, most mégis mintha üres lett volna, s ahogy levettem a szemüvegem, csak halovány színes foltokat láttam. Pedig azok is mind egy-egy élet, de ezt fölfogni már képtelen vagyok.
Hátra néztem a kivetítőre, s megláttam magam tízszeres nagyításban, mint egy szörnyeteget, aki inkább elpusztítani készül a világot, mintsem megérteni. Arra gondoltam, fölveszem a pálcát, és apránként elmutogatom a testrészeimet, de hirtelen vészes csend támadt. Előhúztam a kétoldalas jegyzetemet, fölolvastam az első és egyetlen mondatot, aztán percekig járkáltam a teremben. Végiggondoltam, mi lesz, ha széttárom a kezem és azt mondom, nem tudok mit mondani. Vége a tudományos pályámnak, amit előbb-utóbb magam is föladtam volna, mert már nem érdekelt: „másokkal gondolatokat megosztani”. Sokkal szívesebben hallgattam volna most is zenét, mintsem, hogy megszólaljak. Egy ponton azonban annyira belemerültem a csöndbe, mintha egyedül lennék, és megszólaltam. Az a nő jutott eszembe, aki Graz főterén egy hajnalon sültkolbászt árult egy mozgó büfében, s egy átmulatott éjszaka után a barátommal nála költöttük el a reggelit, jeges fáknak dőlve, dülöngélve, műanyag poharakon taposva a hóba. Másnap, ahogy fölkeltünk, a portán keresztül kirohantunk az utcára, de nyoma sem volt a bódénak, az abroncsok mintáit is fölszívta a föld. Aztán visszamentünk a szállodába, leültünk fél tucat kávé mellé és hosszú órákat beszéltünk róla, és úgy tűnt, nincsen hozzá elég szó, amivel visszaadhatnánk a hajnali látomást. Nos, kedves barátaim, most ennek a párbeszédnek kellene elhangoznia.{jcomments on}
