Érzi mindenki, aki közönség, igen, figyelj, itt viccelnek, de lehet azon nevetni, mikor az összes csattanó rajtad csattan? Mikor szembesítenek, hogy ez az a szar, amiben élsz?
A nézőtéren valaki kibeszél, a háttérben folyamatosan reflektáló plakátok, a színpadon beszélnek, énekelnek, táncolnak, vetkőznek, annyi az inger, hogy nézni is teher, de édes teher, frissít, mint egy óriási pofon, mielőtt a bűzt óceáni illattal tuningolva nyakig merülnénk a mindennapok szarába.
Történés van! A történetmesélés ürügy, – persze, mindig az – de itt hatványozva, sok-sok regiszteren és hangon szólalnak meg a nem éppen rózsás forradalmak, legyen szó francia-, ellen- vagy fülkefajtáról. Van is szó mindről, 12 nő adja egymásnak a szót, a mozdulatot, a hangot és a dallamokat, hogy a múlt alapján értelmezzék a jelent: idejét se tudja az ember, mennyivel elmaradottabbak vagyunk, mint régen.
Valamennyire minden egyfelé mutat: börtön ez, emberek, börtönben éltek! Még hogy szabadságra vagyunk ítélve, egy nagy Sartre – gondolta volna Sade, és hogy nevetett volna rajta, és mennyire nem tudunk nevetni ezen, pedig kellene, érzem, érzi a mellettem ülő, érzi mindenki, aki közönség, igen, figyelj, itt viccelnek, de lehet azon nevetni, mikor az összes csattanó rajtad csattan? Mikor szembesítenek, hogy ez az a szar, amiben élsz, és kilépsz a színházból, ugyanúgy mennek a villamosok, ugyanúgy haza kell menned, és folytatni a tegnapi munkádat, ugyanúgy marad a szar! És az előadás felteszi a kérdést: tényleg maradnia kell a szarnak? Nem lehetne lehúzni, eltüntetni, kiénekelni a szájából a sajtot, végső soron megsemmisíteni? Vagy legalább állj máshogy hozzá!
És Gergye Krisztiánnak sem kell mentegetőzni, mint korábban egy Librarius interjúban, szó sincs rossz szájízű szájbarágásról. Inkább merész merénylet ez a szó pozitív értelmében, pozitív merénylet, aminek minden ostorcsapása húsba- és mellbevágó.
Ez egy kedvcsináló, de ha nincs kedvetek, akkor is nézzétek meg!
