(Vadas József: A magyar iparművészet története A századfordulótól az ezredfordulóig. Corvina Kiadó. 5990 forint)
Igaz mese az unikumos üvegről, a szocdemek kalapácsos plakátjáról, a faros Ikarusról és a bűvös kockáról.
Arra, miért megy el valaki Magyarországról, általában könnyű magyarázatot találni. Arra már nehezebben, miért jön vissza. Bíró Mihály (1886-1948) szobrásznak készült, nyugati tanulmányútján, Angliában az arts and crafts-mozgalomhoz csatlakozott, és egy fémtárgyakat, bútorvasalatokat gyártó cég munkatársa lett. Egyik plakettjével első díjat nyert a Studio című folyóirat pályázatán, nemzetközi karrier előtt állt. Mégis hazatért, és még műfajt is váltott: ő tervezte a szociáldemokrata párt plakátját a kalapácsos emberrel, 1912-ben. A különös karriert Vadas József idézi föl A magyar iparművészet története című most megjelent könyvében. Azon lehet vitatkozni, jól döntött-e Bíró, az azonban a kötetből kiderül, miért lehetett vonzó egy alkotó számára az a világ, ahová visszatért.
Ez a hazai építészet aranykora, a többi iparág akkoriban született meg, vagy már kupálódott. Laikus számára is imponáló az a nyüzsgés, amelyben segít eligazodni a könyv. Eszerint a historizmus a képzőművészetet jellemzően dekorációnak tekintette, a szemkápráztatás, a köszöntés feladatát rótta rá. Ami azzal járt, hogy hiába neves művészek az épületdíszek alkotói, többet „az ábrázolás tárgyává tett személyről vagy eseményről épp úgy nem közölnek velünk, mint az erkélyek konzoljaiként a hallgatag atlaszok, amelyeket kőfaragó mesterek készítettek.” Viszont a dualizmus kori kerámiaipar két fontos műhelye, Herend és a Zsolnay is a historizmus jegyében kezdett működni. Más, izgalmasabb művészet Lechner Ödöné, és dolgozott, nyugati minta alapján a gödöllői szövőműhely, úgy is, hogy igazi vásárlóerő és ízlés, amely ezt a munkát értékelte volna, nemigen létezett. Jelentőségét nem csökkenti, hogy tagjai utóbb belátták: a magyar népművészet, amelynek akkor még létező, fennmaradt zárványaiba beleszerettek, ugyanebben a formájában már nem tartható fenn, és az ő műhelyük annak nem lehet szerves folytatása. Az ízlésesen díszes és cikornyás holmik mellett már a huszadik század elején készült Magyarországon fémből, szögletes mértani formák alkotta kávés- és teáskészlet. Az Unikum üvegje már ugyanolyan volt, mint ma, csak egyedileg készült, s mivel szabadalmi oltalom nem létezett, a hazai hajlítottbútor-készítők tanulmányozták a Thonet cég katalógusát… A nyomdaiparban, a tipográfiában is forradalom zajlott, erről mesél a Nyugat folyóirat címlapja, s Fülep Lajos idézett megjegyzése a Kner Nyomda dolgairól:
Mondhatom, ilyen remek marhapasszust, adóívet, halottkémi blankettát sehol a világon.
Ez a magyar globus ugyanolyan izgalmas, mint a korabeli francia a Picasso kalandjai című svéd filmvígjátékban.
Vadas munkája a kezdetektől megmutatja, milyen körülmények között élték meg az iparművészek a dilemmát: úgy alkotni értékeset, hogy közben nem lehet figyelmen kívül hagyni a megrendelő sokszor rossz ízlését. Azt sem mulasztja el bemutatni, hogy „kivételesen – művelt partner esetében – azonban ez a viszony éppen fordított, ami rendhagyó teljesítményt eredményezhet.” Ilyen Andrássy Tivadar gróf ebédlője, amelyet Rippl-Rónai József tervezett. Trianon után viszont nem csak az építészet világa változott nagyot a rendszer által favorizált neobarokk révén. A magánmegrendelések is máshogyan alakultak, mert részben másféle társadalmi helyzetű emberek éreztek késztetést építkezésre, berendezkedésre. Sokat elmond, hogy míg 1914 előtt Budapesten átlagban még évi ötszáz lakás épült, a Horthy-korszak első tíz évében összesen 2300, Bécsben ekkor 25 ezer. A Tanácsköztársaság után emigrációba vonult alkotók egy része mégis szintén hazatért, és hozta, amit értékesnek gondolt. Kassák például azt a szempontot, hogy a magyar embernek nem cikornyás, hanem praktikus, tartós, „tárgyszerű és anyagszerű” könyvekre van szüksége. Nem annyira közismert, hogy miként Gömbösnek hittek egy hosszú pillanatig a népi írók, a népi iparművészek ugyanígy jártak vele. 1932 őszén a Kézművesipari Kiállításra készült Ház, város, társadalom című összeállítás, amellyel az alkotók a lakáshelyzet megoldásával kapcsolatos javaslataikat összegezték, rendszerkritikának minősült, a kiállítás egy részét a megnyitó előtt leszedették, és eljárás is indult. A modernizmust a rendszer bolsevik mételynek tekintette, az art deco-val nem voltak különösebb gondjai. A szakma szerette volna elérni, hogy az állami támogatásban részesülő ipart a hatalom kötelezze arra, alkalmazzon iparművészeket. Utóbb aztán megállapíttatott, hogy a két világháború között a gazdaság és az iparművészet között nem létezett érdemleges kapcsolat. Picit más volt a helyzet ebből a szempontból a Kádár-rendszerben, ahol igenis alkalmaztak jó iparművészeket, csakhogy munkájuk sorsáról – és az ő sorsukról – gyakran képzettséggel nem rendelkező vezetők határoztak. A magyar társadalom a háború után nem kívánt szembenézni azzal, mi vezetett a katasztrófáig, így egyebek mellett az sem tudatosul, mit szokott eredményezni az ízlés diktatúrája. Megállapították, hogy csak Budapesten 125 ezer szobaegység semmisült meg a háborúban, lakás- és bútorreformot sürgetnek, ugyanakkor a háború után megalakult Művészeti Tanács építészeti bizottságának első közleménye arról szól, hogy cenzúra alá kell vonni a bútorgyártást, és Vadas idézi megint Fülep Lajost, aki szerint „kertelés nélkül meg kell tehát mondani, hogy a típusbútorokon kívül a többi bútorgyártást végre már hatóságilag meg kell szüntetni.”
Az áttekintő munka szerzője, talán ettől a mentalitástól is viszolyogva, nemigen ítélkezik, sokszor úgy érzem, szűkszavú. Épp ezért hangsúlyos, amikor összességében értékel, kiemel valamit egy életműből:
Fekete György ötvenes évek derekán induló munkásságában a belső térformálás a domináns; többtucatnyi kiállítást installált itthon és külföldön. Számos kisebb-nagyobb falburkolatot és plasztikát tervezett, a fele meg is valósult. Közülük a zalaegerszegi pártszékház (ma: Városháza, 1979-80) végfalát díszítő munka a legjelentősebb.
Másutt, Schrammel Imre tevékenységéről ezt írja:
A hetvenes évek végén a rusztikus alkotásokat egyre tisztultabb művek követték. Ezek porcelánból készültek, s oly módon, hogy kiégetés előtt, még a puha anyagba puskával beléjük lőtt, illetve robbanópatronnal roncsolta őket, aminek következtében fantasztikus alakzatok keletkeztek.
Öröm, hogy a hazai járműgyártás csúcsteljesítményei éppúgy helyet kapnak itt, mint Rubik Ernő bűvös kockája, amelyről Vadas kijelenti, ez a magyar dizájn legjelentősebb terméke. Csúcsteljesítmény, amelyhez tanulságos viszonyítani a környezetet és a folytatást. A rendszerváltás ugyanis hamarabb elkezdődött az iparművészetben, mint a politikában, hogy aztán jelentős veszteséget is eredményezzen több iparágban. 1960-ban még 247 millió négyzetméternyi pamutszövetet állítottak elő Magyarországon, a hetvenes évek végéig ez a mennyiség tovább nőtt, de 1992-ig 90 millióra, 2010-re 3 millióra fogyott. A jármű- és gépgyártás 1990-ről 1991-re a harmadával csökkent. A befektető multikkal sem lett beljebb a szakma, mert ezek az új vállalatok többnyire nem kértek a helyi tervezőkből. Néhány különleges iparág azért fejlődött, a hazai elektronikai design például összekapta magát, egyedi termékeket gyárt, magas minőségben, és jó találkozni egyebek mellett a kötetben Losonczi Áron nevével, aki ugyan nem iparművész, hanem építészmérnök, találmányai, a fényáteresztő és a pixelbeton mégis a design-hoz kötődnek, és világszerte hírnevet szereztek a magyar alkotó fantáziának.
A könyv tanulsága (a laikus számára), hogy az iparművész sokkal nagyobb hatással lehet a közösség ízlésére, mint egy festő, szobrász vagy filmrendező. Az iparra hatni, a giccset száműzni akaró, együttesen fellépő szakma azonban időről időre megkapta, hogy „a tanyai paraszt nem egyetemi tanár színvonalán fog vásárolni”. Nem kellett erre utalnia a szerzőnek: az olvasó eljut odáig a praktikus, szépen illusztrált, jó illatú könyv böngészése közben, hogy felmérje, mennyire tudatosan rendezte be és alakítja saját környezetét. Vajon biztos ízléssel, vagy csak kényelemből tart ki a szülőktől, nagyszülőktől örökölt tárgyai mellett? Ezt a szimpatikus káoszt vajon nem csak ő látja szeretnivalónak? Tud-e kezdeni valamit azokkal a holmikkal, amelyek esztétikai szempontból értéktelenek, még ha szép emlékek is kötődnek hozzájuk? Vagy elrakja, kidobja – vagy ott hagyja őket, ahol vannak, felmérve, hogy a giccs is túléli őt, és őrá fogja emlékeztetni a gyerekeit.
