„Szent meggyőződésem, hogy a Móra Kiadó nem szolgálhatja ki a rossz ízlésű olvasók igényeit. Egy évtizede próbálom meggyőzni a legfontosabb kereskedelmi partnereinket, hogy a giccses, silány gyerekkönyveket nem szabad a polcaikon tartaniuk. Akkor sem, ha azokra mindig van kereslet.” – [Böszörményi Gyula interjúja]
Móra Kiadó – ez a két szó sokkal többet jelent, mint pusztán egy részvénytársaságot. Közelednek az ünnepek, amikor az olvasni szerető családokban óhatatlanul felvetődik a kérdés: mit lapozgasson a kicsi és nagyobbacska gyerek? Erről, és persze magáról a Móra Kiadóról, mely olyan csodákkal örvendeztetett meg minket hajdanán, mint a Delfin, vagy az Így élt… sorozat, kérdeztük a kiadó vezetőjét, Janikovszky Jánost.
Az 1950-ben alapított kiadó neve már régóta szinte egyet jelent a magyar gyermek- és ifjúsági irodalommal. Te hogy látod most a Mórát, melynek elnöke vagy?
A Móra főleg az elmúlt években kialakított kiadói programjának köszönhetően rendkívüli módon megerősödött, és mára az ország ötödik legnagyobb könyvkiadója lett. Erre nagyon büszke vagyok. Igyekszünk jól vegyíteni a múltból megőrzött klasszikus címeket a mai modernekkel. Sok korábban elvesztett kiadói jogot tudtunk visszaszerezni, megerősítettük piaci pozíciónkat, és remélem, hogy olvasóink, vásárlóink számára a Móra valóban egyet jelent a minőségi, tartalmas és tartós gyermek- és ifjúsági könyvvel. Tudják, ha Móra áll a könyv borítóján, gerincén, az egyfajta garancia arra, hogy nem fognak csalódni. De a Móra márkanév is. Ezt bizonyítja, hogy a MagyarBrands országos listán a Móra a 19. helyet foglalja el a magyar fogyasztói márkák 50-es toplistáján, leginkább kolbászok, szalámik, sörök és pezsgők társaságában.
A rendszerváltásig a Móra monopolhelyzetben volt a gyermekirodalomban, majd hirtelen gombamód szaporodtak a konkurens kiadók. Hogy emlékszel erre, nehéz volt az átállás?
Az úgynevezett „könyvszakmai krízis” a 90-es évek elején következett be. A privatizáció előtt a Móra vezetése évekig azzal volt elfoglalva, hogy hogyan tud tisztességgel megszabadulni a mintegy 100-120 hirtelen feleslegessé vált munkatársától, és meg tudja-e tartani a neki épített Május 1. (ma Hermina) úti székházát. Mivel a nagy terjesztők, mint a Művelt Nép és az ÁKV is bajba kerültek, gyakorlatilag megszűntek a számunkra piacot jelentő cégek. A legfontosabb szerzők legnépszerűbb műveire sem jöttek rendelések, így kitört a pánik, eluralkodott a teljes bizonytalanság a jövőt illetően. A kevésbé megértő vagy – mondhatnám – nem elég lojális szerzők, örökösök, látván a kiadások elmaradását, a korábban természetes utánnyomások drasztikus csökkenését, érthetően elbizonytalanodva, elfogadták más kiadók ajánlatait, akkor is, ha azok sem voltak kecsegtetőek, de legalább biztosították számukra a megélhetés reményét. Így esett el a Móra sok-sok, korábban elveszíthetetlennek hitt klasszikus szerzőjének jogaitól. És végül a székházat sem sikerült megtartania, jött a költözés és az anyagi, majd szellemi leépülés. A privatizáció utáni első években, a konszolidáció időszakában, elég sok energiát és pénzt kellett invesztálnom az akkor már Móra Könyvkiadó Részvénytársaságba. Akkor azt mondtam: ezt a befektetést nem nyereségvágyból, hanem féltékenységből követem el. Anyám ugyanis nem tudta volna elviselni, hogy valamikori munkahelye, kiadója, ahol csaknem 40 évet dolgozott, amelynek minden sikerét köszönhette, tönkremenjen, vagy csak eltűnjön haszonleső befektetők ölébe hullva.
Sokáig kongatták a vészharangot a Móra fölött, mondván, nem bírja a piaci versenyt. Az utóbbi években azonban a kiadó erőre kapott, sőt, egyre-másra érkeznek a jobbnál-jobb hírek. Mi történt?
Az történt, hogy öt és fél éve átvettem a cég vezetését, és most már nem kell belső ellenzékkel megküzdenem egy-egy ötlet megvalósításáért, rugalmasan és gyorsan tudunk dönteni, ez a legfontosabb. Az őrségváltást sebességváltás követte, bár még nem mindenben értük el az általam elvárt szintet, de sokat fejlődtünk a kereskedelem, az ügyvitel és a marketing területein. Talán, ahogy a kérdésedből is kitűnik, kívülről is látszik, hogy erőre kaptunk, már nem az a „60 éves sasmadár” a Móra, amelyiknek por száll fel a szárnya alól, ha megmozdul. Ez jó, ezt az élményt őrülten élvezem, és látom, hogy sokan nem is tudják mire vélni, mert már kezdték megszokni, hogy velünk nem igazán kell számolni. Néhány éve egy könyvbemutatón némileg viccelődve úgy fogalmaztam, most jön az a korszak, amit nevezhetnénk úgy is: a Móra Kiadó visszavág. És én ezt nagyon komolyan gondoltam.
Egy olyan patinás kiadót vezetni, mint a Móra, önmagában sem kis teher és felelősség. Mindezt azonban Janikovszky Éva, a magyar gyermekirodalom egyik legnagyobb alakjának fiaként tenni még különlegesebb helyzet. Te hogy éled ezt meg?
Gyerekkoromban azt gondoltam, anyunak három nagy szerelme van: apu, a Móra és én. Ebben a sorrendben. Amikor apu meghalt, sajnos feljöttem a második helyre. Ha a Móra is meghalt volna, lehettem volna első. Végül úgy lettem első, hogy oroszlánrészt vállaltam a Móra megmentésében. Szívesen voltam a talpra állás motorja és vezetője, szorgalmas, kitartó, megszállott vagyok abban, ami érdekel. Nekem a munka az élet értelme, ezért nincs munkaidőm se. De mivel nem kapitalistaként szocializálódtam, hanem szocialistaként kapitalizálódtam, meglehetősen sokáig tartott, amíg felfogtam, hogy én vagyok a kiadó főtulajdonosa, rajtam múlik a cég és sokszor munkatársainak a sorsa is.
Ami viszont máig is felfoghatatlan, hogy egy országos ismertségű cég vezetője és többségi tulajdonosa lettem. Ez döbbenetes élmény, óriási megtiszteltetés és öröm, de a mindennapokban azért nyomasztó. Rengeteg döntést kell hozni naponta. Ezek nagy része nem eget rengető ügy, de sok kis rossz döntéssel is tönkre lehet tenni egy jó céget, bár néhány naggyal könnyebb.
Emberileg a legnehezebb megfelelni annak a képnek, amit anyu hagyott maga után. Őt mindenki szerette, ő mindenkihez kedves volt, mindenkire mosolygott, vagy ha nem, akkor ezt már elfelejtették. Én meg itt vagyok egy sokszor ideges és feszült üzletember bőrében, aki kevésbé kedves, kevesebbet mosolyog, és sokkal kevesebbet olvas és ír, mint az édesanyja, bár talán ez kívülről nem látszik annyira markánsan, csak én érzem.
Anyu életművét senki sem tudná úgy gondozni, mint ahogy a mai Móra Kiadó, a legfontosabb művek két-három nyelven kaphatóak a magyar piacon, ez nem tipikus, egyetlen más szerző sincs ennyire jelen, mint Janikovszky Éva, pedig már tíz éve nincs köztünk. A legfontosabb persze az, hogy az olvasók is kitartanak mellette.
Milyen nézőpontok szerint válogattok a kiadandó könyvek között?
Szent meggyőződésem, hogy a Móra Kiadó nem szolgálhatja ki a rossz ízlésű olvasók igényeit. Van egy minimum, ami alá nem megyünk. Az elmúlt 8-10 évben talán kevesebb, mint egy tucat olyan kötetünk volt, amelyet szégyelltem. Egy évtizede próbálom meggyőzni a legfontosabb kereskedelmi partnereinket, hogy a giccses, silány gyerekkönyveket nem szabad a polcaikon tartaniuk. Akkor sem, ha azokra mindig van kereslet. A vizuális nevelés nem megy egyik napról a másikra, de kötelessége a piacvezető szereplőknek, így a Mórának is. A grafikai megjelenés persze elsősorban a kicsiknek szóló képeskönyveknél a legfontosabb. A külcsín után jön a belbecs. Mivel ötfős belső szerkesztőségünk kiváló szakemberekből áll, nyugodt szívvel támaszkodhatok rájuk. Szakmai, irodalmi kérdésekbe nem szólok bele, mert ezekhez nem értek. Viszont üzleti érzékem van, a megérzéseim jók, így a nem irodalmi értékkel bíró köteteknél döntő a szavam. A ragaszkodás a legmagasabb színvonalhoz egyébként az elmúlt 7-8 évben okozott már komoly anyagi károkat is a Mórának, mert például volt olyan, általunk közepesnek tartott szerző, akit eltanácsoltuk, és akinek azóta már több százezer példányban adták el a köteteit. Ilyenkor vegyes érzelmekkel viszonyulok a minőséghez való feltétlen ragaszkodás kérdéséhez.
Egyre több kortárs szerzőt jelentettek meg. Szerinted milyen az ideális viszony a kiadó és szerzője között? Elegendő a korrekt üzleti együttműködés, vagy…?
Kiadó és szerzője között sokkal többnek kell lennie, mint üzleti viszonynak. Gyakran látjuk, hogy egy-egy szerzőnek megromlik az üzleti viszonya a kiadójával, még olyankor is, amikor a viszonyuk eredetileg többnek tűnt, mint üzleti. Ez szomorú, de az ilyen esetek lehetőséget kínálnak egy másik kiadónak a beugrásra. Mi is éltünk már ilyen lehetőséggel a múltban. Főleg a kortárs szerzők esetén elengedhetetlen, hogy a viszony interaktív, élő, rendszeres legyen, hogy a szerző lássa: kiadója mindent megtesz a közös gyermek sikeréért, próbálja a szerzőt és a művet a médiában is elhelyezni, eseményeket szervez, on-line és off-line. A Móra ebből a szempontból is sokat változott az elmúlt néhány évben, amit a pozitív visszajelzések igazolnak, de tudom, ezt is lehet még jobban csinálni.
Már-már unalomig ismételt sirám szüli a kérdést: a mai gyerekek szerinted is egyre kevesebbet olvasnak, a könyvben való történetmesélésnek pedig tényleg kezd leáldozni a csillaga?
Kis túlzással azt szoktam mondani: ma már lassan többen írnak, mint ahányan olvasnak. Leggyakrabban már babakorban eldől, olvasót nevel a szülő, vagy sem. Abban a családban, ahol minden nap van felolvasós esti mese, lapozgatás, beszélgetés arról, mit látunk a rajzokon, és hever egy-egy könyv a kiságyban, ott sokkal nagyobb eséllyel nevelkedik olvasó ember. Megint csak a szülőé a felelősség nagy része.
Könyvkiadóként mi a véleményed az új technikai lehetőségekről, elsősorban a papíralapú könyvkiadást veszélyeztető (ha valóban veszélyeztető) e-book-ról?
Az elmúlt három évben az e-book forgalom a Móra számára egyrészt csalódást keltően alacsony maradt, az eddig befektetett energiák és pénzek még sokáig nem térülnek meg, másrészt persze öröm, hogy a nyomtatott könyv eltűnését prognosztizálók jövendölései egyelőre nem, vagy csak a vártnál sokkal lassabban válnak valóra. Én optimistán úgy gondolom, hogy a kisebbek számára az e-book nem lesz akkora forradalmi változás, mint a 7-8 év felettieknél. Sok múlik persze rajtunk, szülőkön is, nem mindegy, hogy ki mikor enged a nyomásnak, és vesz okostelefont és egyéb kütyüt a gyerekének, akár könyv helyett. Az anyagi korlát csak az egyik akadálya az elektronikus olvasók gyors elterjedésnek, a másik intellektuális. Az előbbiben – sajnos – bízhatunk, az utóbbiban – sajnos – nem.
Mit gondolsz a mai magyar és Magyarországra behozott külföldi kortárs gyermekirodalom színvonaláról, trendjeiről? Mi tölt el örömmel és mi bosszant fel?
Örömmel az tölt el, hogy a szerintem legtrendibb, legprogresszívebb és legklasszabb, főleg francia és észak-európai gyerekkönyvek kiadására is vannak vállalkozó szellemű, jó szemű, fiatal kiadók, akik sokszor nemes küldetésként, esetenként még az anyagi bukás kockázatát is vállalva adják ki a nem feltétlenül a magyar ízlés számára íródott, de rendkívül színvonalas képi és vizuális világgal megálmodott köteteket. A Móra az egyik ilyen, a kritika által is nagyra értékelt, idén 10 éves gyerekkiadóban, a Csimota Kiadóban vásárolt üzletrészt több mint egy éve, elismerve és bátorítva munkájukat.
Nagy öröm továbbá, hogy rengeteg tehetséges grafikusunk van itthon, sokat közülük a Móra is rendszeresen foglalkoztat.
Viszont bosszant, amikor silány, összecsapott fordításokat, helyesírási hibáktól hemzsegő gyerekkönyveket látok, de még sokkal inkább, ha olyan giccses grafikákkal szembesülök, amelyeket már húsz éve is utáltam, de még mindig ott vannak a könyvesboltok kínálatában, és tovább szennyezik vizuális kultúránkat, fertőzik a gyerekek ízlését.
Hogy látod az ún. felnőtt és gyermekirodalom viszonyát? Továbbra is elkülönülnek-e a szerzők, s az előbbiek még mindig kicsit „lenézik-e” az utóbbiakat, vagy ez mára megváltozott?
Úgy látom, ma újra előfordul, hogy már igazán befutott, „felnőtt” szerzők írnak gyerekek számára, csak most nem azért, mint régen, mert nem engedik őket megjelenni, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert a gyerekkönyvektől nagyobb sikert, nagyobb példányszámot, esetleg több jogdíjat remélnek. A gyermek- és ifjúsági könyvek forgalma ugyanis még most is növekszik, szemben sok más kategóriáéval, sőt ma „divat” a gyerekirodalom. Egyébként úgy gondolom, hogy ami a 60-as, 70-es években történt a magyar gyerekirodalomban, vagyis az, hogy Lázár Ervin, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Szabó Magda, Kormos István és még sokan mások, gyermekek számára írtak máig ható fontos és színvonalas műveket, nem volt akkora baj, mint amilyennek egyesek szeretik feltüntetni. Az tény, hogy aki ma „csak” gyerekeknek ír, nehezebben kap állami elismerést, mint a régi rendszerben, tehát ha egyáltalán, nem a szakma nézi le ezeket az írókat, hanem a kulturális kormányzat. Két fontos szerzőnk is van például, aki előbb kapott Janikovszky Éva-díjat, mint kormányzati elismerést, például József Attila-díjat.
Nehéz rávenni a „komoly” irodalmárokat, hogy olykor gyerekeknek is írjanak? Próbálkoztatok már ilyesmivel?
Ez nem a Móra erőssége, sokkal inkább az jellemző, hogy a szerző keres meg bennünket az ötletével. Fordítva talán jobb lenne, de a kapacitásaink eddig ilyen megkeresésekre nem voltak elegendőek.
A legtöbben a Móra Könyvkiadó vezetőjeként ismernek, ám néhányan azt is tudják, hogy neves és elismert műgyűjtő vagy. Hol kapcsolódnak egymáshoz a gyermekkönyvek és a festmények, szobrok? Mi az a közös nevező?
A műgyűjtés az egyik legfontosabb hobbim, egy környezetbarát szenvedély, mert ki nem szereti magát szép tárgyakkal körülvenni, ha teheti. Az esztétikum egyébként is valahogy fontossá lett az életemben, talán sokszor már túl fontos is. Erre néha ismerőseim reakcióból következtetek, mert én nem is veszem észre. Életem első fizetéséből – valamilyen rejtélyes okból – egy festményt vásároltam 24 havi részletre. Amikor hazavittem, anyu nagyot nézett, de nem kritizálta a döntésemet, elfogadta. Nyilván, ha kenyérre kellett volna az a pénz, akkor ezt nem tettem volna meg, szóval sok szempontból a szerencse fia is vagyok. Így kezdődött a műgyűjtés, amely kisebb nagyobb szünetekkel a mai napig is tart. Az ízlésem ez alatt a 30 év alatt persze gyökeresen megváltozott, de ez természetes, ma sokszor sajnálkozva nézem a régi aukciós katalógusokat, hogy milyen kincsekhez lehetett volna akkoriban hozzájutni mai szemmel nézve nevetséges pénzekért, ha lett volna rájuk pénzem és szemem.
De kérdésedre válaszolva, a közös nevező: a szép tárgy. Egy szép, igazán mai könyvre úgy tekintek, mint egy kortárs művészeti alkotásra, mivel az is.
Szoktál gyerekekkel és tinikkel könyvekről, irodalomról beszélgetni?
Ehhez nem veszem a bátorságot, bár, hogy őszinte legyek, ilyen felkérés nem is érkezett, ami nem csoda, hiszen a témáról annyi, nálam okosabb embert lehet kérdezni, hogy kár lenne velem kínlódni. Szemben az anyámról szóló kérdésekkel, amelyekben bővelkedek, ami szintén nem csoda, hiszen én nem csak az írásain, hanem vele nevelkedtem.
Amennyit lehet, árulj el arról, mire készül a Móra? Mik a terveitek? Milyen könyvekre, szerzőkre, trendekre, esetleg meglepetésekre számíthatunk a közeljövőben?
Erősíteni szeretnénk a kreatív foglalkoztatók kínálatát, melyekkel az egész kicsik, az 1-3 éves korosztály korai fejlesztését segítjük, de a babáknak is adunk ki nem papíralapú, úgynevezett pancsoló könyveket. Tavaly kezdtük el Családi Iránytű tanácsadó sorozatunkat, amelyet nemsokára további kötetekkel bővítünk. A legfontosabb hír a Móra tájáról pedig az, hogy csaknem két évtized után visszakerül hozzánk Lázár Ervin életművének gyermekeknek szóló része, pillanatokon belül megjelenik A hétfejű tündér és a Bikfi-bukfenc-bukferenc új grafikával!!
Végezetül ajánlj nekünk néhány olyan, nemrégiben megjelent Móra könyvet, amiről úgy gondolod, hogy – életkortól függetlenül – mindenképpen el kéne olvasnunk.
Két személyes kedvencemet szeretném ajánlani: az egyik Erdős Virág: Pimpáré és Vakvarjúcska című bravúros verses mesekötete, amely ugyan nem idei termés, de egyik büszkeségünk!
A másik pedig Lackfi János: Kapjátok el Tüdő Gyuszit! című könyve, a magamfajta gyerekes felnőtteknek.
Mindkettőt gyönyörű, kortárs grafikák díszítik, Filó Vera és Molnár Jacqueline munkái.
A portrét Janikovszky János engedélyével közöljük.
