A tavalyi magyar győzelemnek köszönhetően a novemberben is szépséges Budapest adott otthon a II. Villamosvezető Európa-bajnokságnak.
Debrecen, Szeged, Berlin, Drezda, Rotterdam, Bécs, Barcelona, Nagyvárad, Firenze, Stuttgart, Lipcse, Manchester és Párizs legjobb villamosvezetői érkeztek a magyar fővárosba, hogy összemérjék tudásukat ezen a nem mindennapi – kissé talán mellőzött – megmérettetésen.
A tömegközlekedés rajongói talán nem felejtették még el, hogy tavaly, a drezdai versenyen öldöklő küzdelemben, de végtelenül sportszerűen a kéttagú magyar csapat Ledniczki Zsuzsanna és Veperdi Tamás nagyszerű teljesítménnyel utasította maga mögé a többi résztvevőt. A tavalyi siker önmagában is jelentős nagyságát elképzelhetetlen magasságokba emelte a tény, hogy olyan „idegen” villamossal kellett versenyezni, amely nem közlekedik egyetlen magyar város vagy falu utcáin sem! Ilyen előzmények után joggal reménykedhettünk abban, hogy a látszólag hétköznapi, dolgozó embernek tűnő hőseink megragadják a hazai pálya nyújtotta előnyöket, s újabb büszkeséget csepegtetnek a főváros szorgos lakóinak – és nem utolsó sorban a fáradhatatlan Tarlós István fővédnöknek – a szíve közepibe. Gyógyír lett volna az újabb fényes diadal, melyben kis hazánk géniusza megmutathatta volna a jobb körülmények között satnyuló kollégáknak, hogy lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. (Ez tette Rómát föld urává, / Ez Marathont s Budavárt hiressé. Nem pedig a hipermodern közlekedési eszközök!) Jellemző a kor hanyatlására, hogy az egykor oly kevély Róma nem tudott – nem akart? vagy nem mert?? – versenyzőt küldeni a testet-lelket próbára tevő viadalra!
November 23-án még csak a vértelen gyakorlás terepe volt a Hungária Kocsiszín és környéke, hiszen – a fair play jegyében – lehetőséget kellett adni a messziről jöttek számára is a terep megismerésére (bár egyesek szerint nem lehet kétséges, hogy bizonyos idegen érdekcsoportok már korábban is nagy erőket fordítottak arra, hogy információkat szerezzenek a magyar sínek minden görbületéről!)
Az igazi küzdelemre vasárnap került sor, amikor a bajnokok és kihívóik számot adhattak a hihetetlen sebességérzékelésükről, elképesztő térlátásukról, és számítógépeket megszégyenítő információfelvételi képességükről. A bajnokság állása versenynap folyamán óráról-órára, percről-percre változott, a Sztahanovot megszégyenítő kitartással küzdő versenyzők fej-fej mellett haladtak, s egyetlen pillanatra sem enyészett el hazánk hőseinek, a BKV csillagainak reménye…
És mégis: oh, jaj, mecsoda fájdalom! Az Sors szeszélye, és az pontok összeadása folytán az Eiffel-torony tövéből érkezetteket emelte a dicsőséges dobogó megszeppentően magas fokára Fortuna, ők vehették át a diadalt jelző kupát, hogy elhurcolják egy hanyatló gazdaságú országba, ahol ki tudja miket mesélnek majd az idegen érdekkörök által rabságba döntött sajtónak! Dr. Szeneczey Balázs, Budapest főpolgármester-helyettese és Bolla Tibor, a BKV Zrt. vezérigazgatója – emelt fővel – együtt adták át az első helyért járó serleget a győztes párizsiaknak.
A BKV csapata – fájó szívvel, de őszintén gratulálunk Kárpát-medence maradék magyarsága nevében! – a második helyre elegendő mennyiségű pontot kapart össze heroikus küzdelme során. A balvégzet feletti keserűségünket talán enyhítheti – s a bürökpohártól eltántoríthatja Árpád apánk magzatjait –, hogy a harmadik helyet Kósa Lajos városának villamosvezetői szerezték meg! (Azért ez nem rossz egy alföldi brigádtól!)
