Schiele élete vagy halála – zenés exhibíció 8 képben, a TÁP Színház és az Átrium Film-Színház közös előadása
Tóth Evelin:
Odacsapós zenei megnyilvánulások, és expresszív színészi jelenlétek adják a darab erősségét.
Ebben az évadban is láthatja az Átrium közönsége a „Schiele élete vagy halála” címmel, májusban bemutatott zenés produkciót. A minden érzékszervet megmozgató előadásban, a TÁP Színház társulata és az Egon Schiele Project zenekar közösen idézi meg a legendás osztrák festő szellemét. Az abszurd humorral átitatott koncert-varietéről, Tóth Evelin énekessel, és Borsányi Dániel színésszel beszélgettünk.
Alapkérdések özönét veti fel ez a zenés/élőképes előadás. Számotokra mi volt a kiindulópont?
TÓTH EVELIN: A pontos válaszhoz, vissza kell ugornom az időben. Körülbelül két évvel ezelőtt, volt egy jelentős koncertünk – Lang Andrással, Szkladányi Andrással, Molnár Gáborral, Mogyoró Győzővel és Kovács Öcsivel – az A38 Hajón, ahol akkor még vendégként voltam jelen. Ugye az előbb, a Drums zenekar tagjait említettem, akik újra akarták gondolni ezt a formációt, miután elváltak az útjaik szaxofonos szólistájukkal, Vázsonyi Jánossal. Mindehhez kapóra jött, hogy Lang András akkortájt szembesült azzal, hogy az általa igen kedvelt képzőművész (Egon Schiele) verseket is írt. Tehát az ő ötlete volt, hogy ez az instrumentális zenekar, kiegészülve egy énekesnővel, szöveg-centrikusan, és új témákat – megzenésített Schiele költemények – kialakítva lépjen a közönség elé. Ez a gondolat nőtte ki magát Egon Schiele Projectté, és már az A38 hajón is így mutatkozott be a formáció. Időközben az Osztrák Kulturális Intézetben is volt egy akusztikus koncertünk, ami megint egy másfajta hangot eredményezett. Ez egy újabb inspirációt adott, de továbbra is kerestük a formát, hogyan teljesedhetne ki ez a Schiele-est. Mígnem gondolatilag elmozdultunk a színház irányába. Utána már a csak a „sors keze” hívta be a TÁP Színházat, meg talán néhány telefonhívás (mondja nevetve).
S egyszer csak ott találtuk magunkat egy színházi próbán, fantasztikus fiatal tehetséges színművészekkel körbevéve, és elkezdődött ez a hatalmas játék. Hetekig próbálgattuk, hogy a prózai jelenetek, performanszok, akciók és ezek a kész dalok, hogyan tudnak egy színházi előadás keretében találkozni. Improvizatívan indult, de aztán nyilván egyre komolyabb keretet, illetve ívet próbáltunk találni ennek az egésznek, és végül idén májusban az Átrium Film-színházban teltházzal megtartottuk az ősbemutatót.
A fiatal, tehetséges színművész hogyan emlékszik minderre?
BORSÁNYI DÁNIEL: Körülbelül egy éve kerültem a TÁP Színházhoz, Egger Géza (a darab rendezője – a szerk.) hívására. Amikor jelentkeztem erre a feladatra, még nem láttam pontosan, hogyan fog kinézni ez az Egon Schiele előadás. Ráadásul az első próbáról el is késtem, ami iszonyú kellemetlen volt, de arra élénken emlékszem, hogy Evelin és András mutattak néhány részletet ezekből a zenékből. Nem mondhatok mást, minthogy ezek csodaszép dalok, abszolút nem giccses értelemben, és nagyon mély érzéseket ébresztenek az emberben.
S akkor arra gondoltam, hogy rendben, itt vannak ezek a gyönyörűen megzenésített Schiele versek, az meg a napnál is világosabb, hogy mi TÁP Színházasok szét fogjuk rombolni ezt a dolgot. Többeknek az arcán láttam a döbbenetet, hogy akkor ez most vajon, hogy lesz? Az nyilvánvaló volt, hogy a szövegkönyv és a zene ütköznek egymással, de végül egy idő után az is látszott, hogy igenis meg fog születni az előadás. Ez a fajta úgymond „rombolás”, amit mi véghezviszünk a jelenetekkel, egy nagyon szép egésszé tudott összekavarodni a zenével, tehát a végeredménytől megnyugodtam. Azt nem titkolom, hogy az utolsó pillanatig el nem tudtam elképzelni, hogy áll ez majd össze. Mondjuk, az én karaktereimen – amiket játszom ebben az előadásban -, van még mit csiszolni, de valahol ez a szépsége ennek az egész improvizációs, merész és pimasz színházi világnak, ami a TÁP Színház belső motorja.
TÓTH EVELIN: Az elején, bennem is volt egy hasonló aggodalom, mint amit Dani felvázolt. Sokáig, tíz éven keresztül voltam tagja a Hólyagcirkusz Társulatnak, aminek egy egészen más irányú humor volt a mozgatórugója, mint a TÁP Színháznak. Így nem állítom, hogy ne lettek volna bennem kérdőjelek, amikor elkezdtük a közös munkát, de időközben ez teljesen feloldódott. Abszolút máshonnan táplálkozik ez a zene, mint a TÁP Színház, viszont most azt érzem, hogy komoly zsákutca lett volna, ha egy véresen komoly színházi dramaturgiával ruházzuk fel ezt a produkciót. Azt gondolom, hogy ez az egyik leginkább járható út, hogy ezzel az abszurd humorral mesélődjék el ez a komplex, ugyanakkor megfejthetetlen Schiele-talány. Szerintem az a közönség számára egy ajándék, amikor az első pár perc után rájön, hogy itt és most nem kell semmilyen szálra rákapcsolódni, hanem lényegében egy koncertet kap, ahol közben hangulatkeltés folyik, életről vagy/és halálról. Ebben a darabban ugyanis, nem tényeken keresztül közelítettük meg Schiele művészetét, hanem sokkal inkább egy ösztönös élményanyagot nyújtunk át. Tehát valami olyasmi történik a nézővel, mint amikor befogadóként áll egy festmény előtt. Persze a kezében tarthatja a leírást, de hogyha hagyja magát szabadon beszippantani a képbe, akkor másfajta mechanizmusok indulhatnak el benne. Úgyhogy nincsenek igazi megfejtések, hanem olyan szabad asszociációknak teret engedő utazásra hívjuk a nézőt, aminek során az ember mégis megtud valamit Egon Schieléről.
Az biztos, hogy nézőként részesülhetünk egy elementáris érzékrobbanásban, amit a zene, szöveg és kép összhatásai vagy éppenséggel ellenpontjai idéznek elő. Érdekelne, hogy alkotóként mennyire felszabadító ez a játék?
BORSÁNYI DÁNIEL: Szerintem abszolút az, mert az improvizatív jelleg magával hozza ezt a fajta szabadabb színházi formát, amire én nyitott, és könnyen kapható vagyok. Ennek az előadásnak a prózai vonulata úgy működik, hogy egész egyszerűen bele kell dobnia magát az embernek a történet sűrűjébe, és akkor egyszer csak megszólal. Ebben az esetben attól is alakulnak a helyzetek, hogy ott vannak a zenészek, és közben hozzáadódik a látvány is, az abszurd humorról nem is beszélve. Tehát jól érzem magam ebben, mert igazából nincs lekötve semmi, de az azért kell, hogy valamiféle kontroll legyen. Azt viszont nagyon szeretem, hogy ebben ilyen szabadon lehet részt venni alkotóként, és hogyha ez nézőként „érzékrobbanást” idéz elő, akkor az nagyszerű!
TÓTH EVELIN: Ugye én vállaltan egy olyan figura vagyok ebben az előadásban, akit keresve sem lehet megtalálni a Schiele életrajzban. Kerek, dús idomú dizőzként kontrasztban állok a képzőművész nagyon meggyötört, törékeny, majdhogynem anorexiás nőalakjaival. És mi tagadás, fürdök ebben a teljesen oda nem illő állapotomban. Egyébként én is átélem azt, hogy néha jólesne egy pregnánsabb koreográfia, máskor pedig borzasztóan élvezem annak a szabadságfokát, hogy a színházi jelenetek és a dalok előadása közötti átjárást nekem kell megtalálni. Azt gondolom, hogy az odacsapós zenei megnyilvánulások, és az expresszív színészi jelenlétek adják a darab erősségét. Bár teljesen más előjelű a zene és ez a fajta színházi gondolkodás, mégis egy izgalmas találkozás jön létre a két világ egymásnak feszüléséből, vagy éppenséggel egymásnak simulása mentén. És ezeket az arányokat nyugodtan rá lehet bízni erre a performansz jellegre. Úgyhogy én már nagyon várom, hogy mi fog történni, amikor újra játsszuk a darabot! Elárulom nektek, hogy azért késtem egy picit, mert a zenekarral egy intenzív munkafolyamatban vagyunk: készül az Egon Schiele lemez. Úgy képzelem, hogy érzetében a hangzóanyag is hordozni fog valamennyit ennek az abszurd színházi helyzetnek a hatásaiból. Azt tervezzük, hogy még karácsony előtt, talán már a december elsejei előadáson, a közönség számára elérhető legyen ennek a produkciónak a hanganyaga. Mindent egybevetve, nagyon bízom benne, hogy repülni fog ez a történet, mert ahogy Dani is mondta, nemcsak bennünk zenészekben, de a színészekben sem ért véget az ezekről a figurákról és a darabról való gondolkodás.
Az interjút Hegedűs Claudia készítette.
Következő előadások: november 24. és dec. 1. 19 óra
