Ki látott már olyat, hogy György Péter csillogó szemmel dicsér egy mai, erdélyi, magyar regényt?! Pedig amikor bemutatták Vida Gábor új regényét, pont ez történt.
Gyanús is volt az eset, olyasmi, aminek érdemes utánajárni, hiszen vitathatatlanul „sikerült” mára némi tartózkodást magunkra venni, ha azt halljuk, hogy „erdélyi író”. Ráadásul a múltban játszódik a regény pont az I. világháborút és annak következményeit veszi górcső alá!
Aztán a feszes aggodalom – megőrült-e GyP? – már a borító hátuljára idézett részletnél csitul, s az első oldal elolvasása után átcsap valami egészen másba: „És bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.”
Az a gyanúm, hogy nem csak az én szemem kerekedik, nem csak az én kíváncsiságom fokozódik, s ha az újabban könyvégetésben és Radnóti-szobor döntögetésben jeleskedő honfitársaink olvasnának (legalább egy oldalnyit), akkor ennek a kötetnek jónéhány példánya is máglyára kerülne. (Volna ennél hatásosabb reklám?) Pedig nincs semmi égő, vagy égetendő, csak egy ütős regénykezdet! Olyasmi, ami tisztázza, hogy van különbség a tisztességes ébresztő és a rémálomból rémvalót teremtő ébredők között.
2010-ben interjút készítettem Vida Gáborral, akkor még csak körvonalazódott a regény, nem lehetett tudni/remélni, hogy valóra válik az, amiről akkoriban mesélt: „Valamikor, nagyon régen elkezdtem írni egy történetet Trianonról, egy regényt, ami az I. Világháború végével kezdődik, és eltart… azt még nem tudom pontosan, hogy meddig. Aztán rájöttem, hogy nem értem a korszakot, nem értem az akkori Kolozsvárt, a háborút meg egy csomó mindent. Ezért elkezdtem utánaolvasni, és azóta gyűlik, halmozódik az anyag, mert minden jó könyv kínál egy újabbat. Gyűlnek a válaszok, sokasodnak a kérdések. Most ezzel harcolok: még mindig nem értem az I. Világháborút, de már sokat tudok róla. Lesz egy ilyenfajta regény, azt már tudom, hogy a szereplőim megfordulnak Budapesten, Fiumében, Kolozsváron.”
Vida Gábor regényéhez a hátteret adja a zavaros kor, melyben nagy valószínűséggel estek/eshettek meg olyan dolgok, melyeket más korból kétkedéssel fogadna az olvasó. A Marosvásárhelyen élő író olyan helyismereten – és persze kutatásokon – alapuló hátteret fest hősei mögé, ami érvényessé teszi az egész regényt. Az általa megteremtett légkör az, ami kiváltotta György Péter lelkesedését, minek következtében az esztéta a Száz év magányhoz hasonlította a Wernerek (apa és fia) történetét.
Az elfeledett várakozáshoz képest is váratlan és lelkesítő felfedezés a könyv: jó lehetőség arra, hogy az ember elveszítse a kulturálatlan barbárság terjedése fölött érzett elkeseredését! Legalább arra az időre, míg a könyv hőseit követve bejárja Kolozsvár, Budapest, Fiume utcáit, hogy eljusson Afrikáig (és vissza). Pedig a regényíró nem táplál hamis illúziókat, nem vetít elénk sosem volt aranykort, sem gáncs nélküli lovagokat, sem félistenné pumpált nemzetmentőket. Egyszerűen csak mesél, igazzá váló történetet mond: románokról, magyarokról, nőkről, férfiakról, szerelemről…
Gyógyír lehetne ez a könyv, olyasmi, amit a közgyógyellátás részeként ingyen kellene adni. Mindenkinek.
Gyanakodva hallgattam GyP lelkendezését, s be kell vallanom, igaza volt, ha az Ahol az ő lelke a Száz év magánnyal mérhető, akkor Vida Gábor lehet még a mi Marquezünk! Mostantól nagy a felelőssége.
