Elkezdem kidolgozni egy léttáblázatot, boglárkaszoftvereset, ami kezeli az összes inputot. Harminchat év alatt fáradtam el. Két éve töredezettségmentesítek. (Borszéki Boglárka írása)
Láttam, hogy felemeli a csíkos pulóvert. A két vállánál összecsípte az ujjaival és mint egy torreádor, lengette a vevő előtt, aki a szemébe nézett. Csak később vette észre, hogy édesanyám két kötött ujjat mutogat, amit a nyakrész fog össze. Rá is kérdezett, hogy hol van a pulóver alja, mire anyavállat rántott, felemelte a hangját és büszkén vállalta, hogy ő azt levágta. A nő arcán látszott, hogy elbizonytalanodik. A magabiztosság kétséget ébresztett benne, valami egész mással kapcsolatban. Kíváncsi vevő volt. Hogy lehet egy pulóver alját levágni, kérdezte, úgy, hogy pontosan tudta, nem akarja megvenni, de most már kideríti, mi történhetett. Hát hogy, véletlenül, felelte anyám, de megvan az alja, vissza lehet varrni, tette hozzá, és kínálta tovább az árut, még mindig szilárd hittel, hogy el tudja adni. Régebben meg szokott rémíteni az azonosságom vele, amikor még én is ilyen mélyen tudtam irracionális dolgokban hinni. Megfoghatatlanná vált a jelenem, a hétköznapjaim. Minden irányból záporoztak a lehetőségek, elvesztem az időhiányban, a huszonnégy órában, ami sehogy sem volt elég arra, hogy mindegyikkel élni kezdjek. Azt éreztem, hogy lemaradok valamiről, most már végleg. A pillanatokba beköltözött a megszületés és a lemondás. Mert számontartottam mindet. És eljött a másnap, meghozta az újabbakat, a követhetetlenséggel.
Elkezdem kidolgozni egy léttáblázatot, boglárkaszoftvereset, ami kezeli az összes inputot. Harminchat év alatt fáradtam el. Két éve töredezettségmentesítek.
Hallom, hogy a két nő beszélgetése eljut oda, hogy a levágott pulóverrészt kezdik keresni, jelzem, hogy reggel kidobtam, mutatom, hogy oda, abba a sárga kukába és csak remélni merem, hogy ezzel a lezárul az ügylet. Igen, a nő halkan másra tereli a szót, mintha most érkezne és továbbmegy. Elveszem anya kezéből a pulcsit, zacskóba teszem és bezárom a csomagtartót. Kaposváron dobom a ruhagyűjtőbe, megvan a részletes terv, tudom, hogy melyikbe, azt is kitalálom. Így verem láncra magam a konkrétumokkal.
Nagyanyám is állandóan reparálta a holmikat. Kezei alatt könnyen válhatott egy kopott műbőrfotel ép darabjából kalapka. Óvatosan fogalmazok, mert nagymama csak síkban tudott gondolkodni, a fej pedig három dimenziós. Szerinte reális volt két kúp szerű anyagot összevarrni, aztán a lánya fejébe húzni. Püspöksüveg, de bordó. Farsangra, kérdezi a lány, akinek délután mesélem. Nem, ruhát varrni arra nálunk pazarlás, felelem, hétköznapi viselet, ami lehetett még átfestett lepedőből, ágyneműből, bármiből, amire ráfektetve valamelyik családtagot elképzelhető, hogy kijön a méretében valami. Így tanultunk mi is szabni. Leterítettük az anyagot és ráfeküdtünk. Körberajzoltuk a másikat a szöveten, aztán kivágtuk és összevarrtuk. Minden bő volt és gumis. Ez az egy fazon kivitelezhető ilyen technikával. Egyik reggel, amikor iskolába mentem egy szürkészöldre festett nadrágban, ami paplanhuzatból készült, az irodalom tanárnőm mellém ért a járdán, végignézett rajtam, majd azt mondta, annyira csodálom, hogy mersz ilyen rendhagyóan öltözködni. Többé nem mertem. A dícséret mindig megbénított.
A ruhák dísszé váltak, a használati tárgyak szimbólumokká. Anya sóhajtozott a gyümölcscentrifuga után, ami nagyon drága, csak ennyit tudtam róla, meg azt, hogy gyümölcslé folyik ki belőle. Több mint húsz év múlva szántam rá egy teljes napot, hogy elutazzak az ország legnagyobb műszaki cikk kereskedésébe, ahol kiválaszthatom a legmegfelelőbbet. A jólétszimbólumot. Megálltam annál a polcnál, ahol sorakoztak. Ezt kérem, mutattam rá egy hatalmas dobozra. Megvettem a gyümölcsöket és otthon, este, melegben és gyertyafénynél centrifugázni kezdtem. Én, a sajátommal. Észrevettem, hogy egy kiló gyümölcsből lesz két kiló hulladék egy egy deci ivólé. Attól kezdve a konyha ékessége lett az apparátus. Néhány év múlva, amikor már reálisan számíthattam a magam teremtette jólétre, összecsomagoltam és a sufni legfelső polcára tettem.
Maradtak még céljaim: a porcica. Olyan házban élni, ahol a térben hömpölyögni tud. Koszban nincs porcica. Kell hozzá egy bizonyos fajta padló. Olyan, amire lefeküdni is jó, és közelről nézni a pitypangmagok kövér gömbjére hasonlító szöszhalmazt, ami olyan könnyű, hogy az érzékelhetetlen légáramlás mozgatja egész nap a szoba mozdulatlanságában.
A porcica kedves szó. Kedvesen bosszantó. Mint amikor a kislányom átszaladt mellém éjszaka, hogy inkább ott aludna. Tudta, hogy tiltom, és olykor engedek. Egy újabb esély mindkettőnknek, leginkább nekem. Gyógyíthatott. Álmában. Délután sokszor kuporodtam mellé a rácsoságyba. Ha bajban vagyok, mindig az ő ágyában alszom el, amióta elköltözött. Ha hétvégére hazajön újra „bealussza” nekem.
Korán kelek. Elkészítek egy koffeinmentes kávét kockacukorral. Kiveszem a mokkáskanalat a fiókból, amit hatos csomagolásban vettem. Tejszínhabot nyomok a tetejére és bekapcsolok valami zenét. Köntösben kevergetem a terítővel letakart étkezőasztalon, nem fázik az alkarom, ahogy felcsúszik a köpeny ujja rajta. Tudom mi a dolgom, van hogy eltérek tőle.
Felöltözöm.
Elindulok.
