1996 májusa. Egy este Shado a kollégium kapujában cigizik a haverokkal, amikor kap egy számára fontos telefonhívást.
– Salamon fiam! Csalán József keres telefonon. – Kondi tanár úr szól ki a kollégium kapujához az ott ácsorgó Shadónak.
– Engem?
– Igen, téged, a belső telefon az, az irodai, haladjál, mert vonalban van, de ne sokat pofázzatok.
Shado végigszalad a kollégium lombos fákkal övezett udvarán, belöki a nagyajtót, átlohol a folyosón, be az irodába. Ott a mellétett piros kagyló, megmarkolja, a füléhez szorítja. Lihegve szól bele.
– Halló, tessék, itt Salamon Attila.
– Szevasz, baszkikám, itt meg a Csalán beszél.
– Üdvözlöm, Jóska bácsi, mi újság?
– Ne bácsizzál, tegezzél nyugodtan, költők vagyunk mindketten, nem igaz?
– Hát, igen, remélem.
– Szóval az van, hogy hatással volt rám az a három vers, amit felolvastál nekem áprilisi találkozásunkkor. Kettő különösen. Képekben gondolkodsz, ami a költészet lényege. Ezt már akkor is mondtam neked. Bazmeg, de csiszolni kell rajtuk, és nekem jó szemem van hozzá, évekig versrovatot vezettem Tatabányán. De ez egy csúnya történet, mert politikai okokból kirúgtak, megnyomorítottak. De felálltam. Azóta a leányvári otthonomból lövöm a torpedóimat. Nem menekülnek.
Csalán József hangja eléggé bizonytalan, hosszú szüneteket tart a mondatrészek között. Nyilván megivott pár sört, mielőtt felhívta a szeghalmi kollégiumot.
– Halló, hallasz? Halló? Itt vagy?
– Persze, hallak, folytasd.
– Nabazmeg. Szóval. Kialakítottam egy olyan életformát, hogy nem tudnak megfogni, érted? Én egy zseni vagyok. És ez nem holmi nagyképűség. Ady Bandi bácsi szellemét viszem tovább. A kedvenc ellenségeim meg kinyalhatják a seggem.
Kondi tanár úr mindeközben fel-alá járkál az előtérben. Kezével T-betűt formázva mutogatja, hogy sok lesz már a beszélgetésből. Shado valahogy visszajelez, hogy nem tudja letenni, Csalán Jóska dumál, dumál. Shado hiába szól közbe, Csalán csak folytatja hosszú, szerteágazó mondandóját.
– Jóska bácsi, vagyis Jóska, figyelj, le kell tennem, már fél órája beszélünk, illetve beszélsz nekem.
– De még ezt hallgasd meg, a legfontosabbat, te gyerek, hát most jön a lényeg. Vágd vigyázzba magad! Első körben a harminc legjobbnak gondolt versedet gépeld le. Tedd borítékba, küldd el a címemre. Ha elég erősnek ígérkezik az anyag, akkor az utána írottakkal együtt pár hónapon belül összerakunk egy karcsú kötetet, én vállalom, hogy írok előszót is hozzá, ha arra méltó lesz a ciklus. Tehetséges csibész vagy, és én kihozom belőled a legjobbat, ha te is benne vagy a melóban. Ezt akartam még. Na, szevasz, várom a küldeményt! – azzal Csalán József levágja a kagylót az otthonában, valahol messze Szeghalomtól.
Shado örömében nem tudja, merre induljon. Vissza a kapuhoz, rá kell gyújtania. Kint már kíváncsian várják a koleszos haverok. Csillag, Nagy Andris, Esernyő Peti, Pallag Ádám és Runner.
– Mi volt? Mit akart tőled Csalán?
– A verseimet, basszátok meg, a verseimet. A harminc legjobbat. Azt mondta, küldjem el neki postán, és összerak belőle egy kötetet. Adjatok tüzet, gyorsan! Csak a címét nem tudom, azt elfelejtette megadni. Mindegy, ki tudom nyomozni.
– Harmincat? Van annyi versed? – kérdi Nagy Andris csodálkozva.
– Hülye vagy? Kétszáz is van. Szilenciumon mit gondolsz, miket írogattam hónapokig?
– Mondtam én, hogy kopogjunk be hozzá, amikor itt aludt a koleszban, látod, most meg felkarol. – veregeti Runner Shado vállát.
– Tényleg jók azok a versek, különlegesek, én mondtam, hogy küldjél belőlük lapoknak is. – bíztatja Esernyő Peti Shadót.
– Ez mindenképp fasza, gratulálunk, egyszer hátha befutsz, mint költő, te rossztanuló, alkoholista, cigis. – ugratják Csillagék.
– Jól van, nyugi, egyelőre csak elküldöm, lehet, hogy azt mondja, bocs, kisöreg, három versed tetszett, a többi kuka. Örülök, naná, de nem akarom elbízni magam. Meg szerintem be is volt piálva egy kicsit.
– Ilyenek a költők, alkoholisták, rád is ez vár. – mondja nevetve Shadónak Pallag Ádám.
Shado nem sokat késlekedik. Minden szabadidejét rászánva néhány nap alatt legépeli a verseit, és elküldi Csalán Józsefnek, Leányvárra. Nem hívogatja telefonon, levélben várja a választ. A küldemény két hét múlva meg is érkezik a kollégiumba. Shado remegő kézzel bontja a borítékot. Kapkodva kezdi olvasni a levelet.
„Hát, kedves Attila „király”, összeszedhetnéd végre magad. Semminek sem érdemes úgy nekimenni, hogy nem reméljük a sikert.” – Hm, itt nyilván arra gondol, amit az érettségivel kapcsolatban írtam neki.
„Ha másban nem tudsz megkapaszkodni, ott van a kedves lány, akit állítólag kedvelsz. Szereted is? – írj hozzá gyönyörű verseket. És egyébként is jókat, fegyelmezetteket. És ne provokáld se a diriket, sem más tanárokat, a sorsod múlik rajtuk. Inkább teljes erőbevetéssel tanulj, egyébként úgy megbuksz, mint Pinochet tábornok Chilében. Érettségizz le, ha tudsz. Ma már egy diploma sem garancia semmire. Ha kibuksz, apádon akarsz élősködni? A verseidre később visszatérek. Szigorú kritikát fogsz tőlem kapni. Remélem, abból tanulsz. A tehetség önmagában nem elég. Műgond és szorgalom is kell hozzá!
Elf- és zwölftársi üdvözlettel, József, a Csalán.
Leányvár, 1996. VI.
– Mit ír? – rohanja le Runner Shadót.
– Uh, hát, nem sok jót, ez inkább ilyen nevelő szándékú, rövidke levél, majd felhívom valamikor, hogy akkor mi van a verseimmel, mert azokról konkrétan nem ejt szót. Később visszatér rájuk, ennyit ír. Teljesen más hangnemben szólal meg, mint a telefonban. Nyilván átgondolta az egészet.
– Kijózanodott volna? – kérdi félig gúnyosan Brunner.
– Fasz tudja, lehet, az is benne van. Mindenesetre igaza van, hallgatok rá. Muszáj leérettségiznem, itt nem lehet több bukta. Húzok is fel a hálóba, van még pár érintetlen tételem a szóbelire.
