Hatvannégyes zakó
apunak
Gardróbba zárva a lemeztelenített emlékezet.
A barna bőrtáskád. Milyen fontos volt. Most üres. Eldőlt.
És a ruháid, de mennyi. Ingek, kabátok, öltönyök.
Hatvannégyes a zakód. Óriási, fel sem próbálom.
De mégis. Lóg rajtam. Állok a tükörnél.
Mint egy kisfiú, aki mi szeretne lenni, ha nagy lesz.
Apusat játszom, hangom mélyítem bátran, későn érsz haza.
Nyugodtan felvehetem minden arcodat, idődet.
Bort iszom, húzóra, vizespohárból. Még ha nem is esik jól.
Rágyújtok. Úgy leszívom, hogy elfelejtem kifújni a füstöt.
S ha beszélek, közben pöfékelnek belőlem tőled idézett szavak.
Betoppansz, leszidsz. Képzelem csak, többé már nem érsz haza.
