Amikor tájverssel találkozik az olvasó – föltéve,
hogy tanultPetőfi Sándorról – arra kíváncsi,
mi lehetett még a
klasszikus, természetleíró
szándék mellett a költő fejében, és hogy ez
igazi, vagy inkább valamilyen belső táj.
Amikor azt írja a müncheni Michael Krüger, hogy „Van még hely odabenn a fejemben/folyóknak, hegyeknek, csinált vad kerteknek,/ mélységes békében végződő utaknak,/ árapálynak, alkonynak, vándorlásnak” (Tandori Dezső fordítása), érezni, hogy itt is szimbólumok surrognak, mégsem ez a fontos, hanem az élmények megélése. Krüger nyitott, amilyen nyitott csak lehet egy nyugati ember; gyűjtő, „ki nem keres, de lel”, és a táj elsősorban a rátalálás, rácsodálkozás ígéretét hordozza, alapvetően békés környék. Számunkra talán ismerősebbek azok a helyek, ahol „megalvadt vércsomók utak/ereiben a varjak”. Ez Baka István emberi és isteni tája. A magyar költő egy apokaliptikus robbanás után egybesöpört szilánkokból rakja össze a világot, amelyben Szekszárd fölött valóságosan megjelennek a kendermagos, fehér és barna szárnyú angyalok. Másfelé, a szívbéli hazába kalauzol az erdélyi Kányádi Sándor a Vannak vidékek című ciklusban: „Vannak vidékek gyönyörű/ tájak ahol a keserű/számban édessé ízesül/vannak vidékek legbelül… …véremmel rokon a patak/ szívemben csörgedez csobog/ télen hogy védjem befagyok/ páncélom alatt cincogat/ jeget-pengető hangokat”.
Ezt azért írom, mert Fekete Vince legutóbbi verses kötete, a Védett vidék elsősorban nem belső tájakról szól, és olvasás közben néha úgy tűnhet, mintha nem is számítana, hogy hol jár a gyűjtő, kosarába pakolva csiperkét, rókagombát, vargányát. Ez természetesen nem így van: annak mindig volt és lesz jelentősége, ha egy erdélyi, vagy vajdasági, felvidéki, kárpátaljai költő ír le sajátjaként egy tájat. Ez a bejárás, a séta a birtoklás sajátos módja, közösségi élmény, élteti a verset, Fekete Vincéét is. Az ő költészetére mégsem ez jellemző leginkább, hanem a pontosság. Jó néhány verse nem más, mint egy-egy hely, emlékezetes hangulat, révület hűséges leírása. Rá lehet ismerni a Szent Anna-tóra, kiderül, milyen a tengerszem, hogyan húzódnak elő a felhők minden órában más irányból, hogyan egyengetik fakalapáccsal a bádogot, milyen egy csikókályha, egy „Rózsa-piac”, egy százéves esernyő, a fagyott káposzták halma, az otthon – és közben az olvasó számára magától értetődő, hogy fontos dolgokról igazán így szólhat a vers; ha nem andalít vagy dübörög, csak beszél. Meglett, családos férfiember hangján, aki vállalja az érzelmeit, kétségbeesését afölött, hogy „ennyire pimaszul,/szemtelenül és megmásíthatatlanul monoton” az emberi ügymenet, és ismeri a fehér szakállú Ady-istent, aki mer ítélkezni mások és önmaga fölött. A kötetben van helye és ideje az andalításnak és a dübörgésnek is. A rímes, magyaros ütemű költemények régi költőknek felelgetnek, Radnótinak, Kosztolányinak, olykor az erdélyi költészetben hagyományos prófétai hangon, vén zsidók ószövetségi nyelvén. A Füvekben, fákban ciklus egyik darabja pedig Kányádit, a Halottak napja Bécsben című vers kezdő soraira – „Befonnak egyszer téged is/valami pompás koszorúba” – idézi: „Lehúznak egyszer majd téged is/s nem tudod hova mész le/suhogó aknába visz a lift/tízezer napra s éjre/innen hol virág és fák és a föld/a fű és a fenti ég is/istenem mondod istenem/ miért hát miért hát miért is/s mint kit a világ kint hagyott/se éj se nap se reggel/ nem jönnek föl a csillagok/és már te sem jöhetsz fel”. Valóban úgy is lehet olvasni a könyvet, mint útleírást a szorongás stációiról; sokféleképpen nyomasztó, ahogy a Csend című hosszúversben szenved a család a tengerparti üdülőhelyen, ahol manele szól, balkáni mulatós, forró olajban sül a hampsi, az apró betonszobában szúnyogok, a homokban pillepalackot görget a szél. Egy másik olvasat: mégis érdemes észrevenni a pillanat ünnepélyét, amikor először – vagy ezredszer – látunk fölbukkanni a párából egy falut; és jó egy egész életen át elképzelni, aztán megtalálni és nyugodt szemlélődéssel védetté nyilvánítani a „legpompásabb, legnyugalmasabb vidéket”.
