Van, hogy a kicsit többet olvasókhoz azzal a kéréssel fordulnak ismerőseik, hogy ajánlj egy regényt, valami jót, csak semmi megterhelőt, tudod, nem értek én ehhez.
Számomra ilyen helyzetekben az örök első választás az Utas és holdvilág,
mert az Utas és holdvilággal érdemes kezdeni. Bevált recept akkor is, ha hirtelen, nyári napsütkérezésben regényolvasási fellángolásról van szó. Akkor is, ha gimnáziumi egyszer úgyis író leszek forradalmárral van dolgunk. Ilyenkor bennem mindig előkerül a leküzdhetetlen irigység, hogy Mázlista, még előtte állsz. Nem lehet hát nem elmosolyodni, ha belefutunk a New Republic oldalán Becca Rothfeld több oldalon át áradozó kritikájába, melyben Szerb Antal regényéről ír. A korábban már Angliában olvasható Len Rix-fordításban, Journey by Moonlight címmel kifutott könyv idén ősszel az Egyesült Államokban is megjelenik. Ez alkalomból idéznénk egy pár sort a kritikából.
Az Utas és holdvilág azon típusú könyvek egyike, aminek nyoma még hosszú ideig ott marad bennünk…Ennek a lebilincselő regénynek intelligenciája mélyen emberi és megbocsájtó. Nem kíván kibújni a képmutatás ábrázolásának feladata alól, megmutatni, hogy mennyire képtelenek is vagyunk a változásra – és mégis hagy számunkra reményt. Tudomásul veszi és elfogadja az élet monotonitását – és mégsem hátrál meg (…) Újraéltető regény. Van valami emögött a briliáns narratíva és eszesen megkomponált szerkezet mögött, ami a minden emberi lelket meghatározó szorongásról, következetlenségről, a gyengeség fogságáról mesél.
Az irodalomtudománynak és nekem van egy közös, örök dilemmánk: mennyit veszítünk (a szöveg és én) a fordítással?
Becca Rothfeld meglepett,
mert minden fordítói kétségemre rákontrázva, pont azt a hunyorogva bölcs kettősséget látta meg a regényben, ami számomra is a Szerb Antal-univerzum alapköve.
Nehéz volna megmondani, hogy a regény szomorú-e vagy vidám, esetleg mindkettő vagy egyik sem. Furcsa módon leginkább egy menedék az elől a logika elől, miszerint boldogság és szomorúság két egymással szemben álló fogalom (…) az irodalommal kötött szerelmi románc heves, intenzív és teljesen komoly – azonban sosem humortalan (…)
Az írás (akarva vagy talán akaratlan) ki is lép egy mezei előzetes, ismertető-kritika szerepköréből. A szöveg szemfüles és érzékeny portrét fest nem csupán az íróról, de Szerb Antal, világ és irodalom viszályos és tragikus háromszögéről. Rothfeld megfogalmazásában, ha Borges számára a Paradicsom egy végtelen könyvtár formájában jelent meg, úgy ugyanez a könyvtár a Purgatórium volt Szerb Antal számára.
Szerb Antal értelmezésében a fasizmus mélyen intellektuális probléma: az értelem és a képzelet bukása, lényege szerint a megelégedettség problémája (…) számára az irodalmi a tiltakozás egyetlen igaz és erőteljes módja volt (…) egy olyan világban, amit a bizonytalanság és az állhatatlanság határoz meg. Egy olyan világban, amit a fasizmus és a technológiai fejlődés rohanásának súlya alatt szüntelenül az összeomlás veszélye fenyegetett – az irodalom volt egyedüli testamentuma mindannak, ami bennünk állandó (…) Szerb Antal szövegei bátran hirdetik magukat irodalomként. Nem kívánják utánozni a valóságot: abból eleget kaptunk.
Rothfeld Szerb Antal a világ ellen küzdő intellektuális, irodalmi harcát idézve az író naplójából is kiemel részleteket:
Igen, tudom, az olasz gyermekien lelkes nép, de azért mégsem tudom megérteni, hogy bírják ezt, ezt az állandó, szünetnélküli lelkesedést, ezt a közboldogságot. Hisz ez oly rettenetes lehet, mint üdvözültnek lenni (…) De vajjon nem elég az, hogy ember módjára éljen, szükséges az is, hogy boldog legyen? Ki boldog? az őrült; a részeg; akit hipnotizáltak; és aki tömegszuggesztió alatt áll. A természetes állapotban lévő ember elégedetlen. Aki megelégedett, az gyanus. Nem fizettek az olaszok túlságos nagy árat azért, hogy a khaoszból és a nyomorúságból kimeneküljenek?
