A 2011-es Orczy-kertbéli koncerten hallhattunk néhány számot a Konyharegény című albumról, de az igazi visszatérés – elsősorban a frontember visszatérő drog-problémái miatt – újabb évekkel váratott magára. Most azonban összeállt a lemez teljes anyaga, és az együttes teljes erőből készül az október 31.-i, Petőfi Csarnok-béli hiperkarma Haloween-re (belépés nem csak jelmezben!). Bérczesi Robival egy próba előtt beszélgetünk – újra meg újra kezdésről, jubileumról, felelősségről.
– Miért pont a Pont lett a Konyharegény felvezető dala?
– Amikor áprilisban kikerültem a kórházból, Somogyvári Dani barátom, aki a harmadik lemez társ-produkcere és hangmérnöke is lett végül, elkezdett rendszeresen látogatni, és bíztatott, hogy vegyünk fel valamit, bármit a stúdiójában. Először nagyon kicsiben kezdtük: három gyerekdalt énekeltünk fel a menyasszonyommal, Andival közösen. Aztán, mivel ez elég jól ment, Dani felvetette, hogy vegyünk fel egy rendes számot is. Ő az új dalok közül a Pontot ismerte, szerette a legjobban, ezért kezdtünk ezzel. Utána felvettük a Szerinted?-et is, és mivel elég jól ment a munka, elkezdett körvonalazódni bennem, hogy most végre lesz erőm ahhoz, amihez tíz éven keresztül nem volt. Hogy egy nagy nekirugaszkodással felvegyük az egész lemez anyagát.
– A dalok tehát már készen voltak…
– Már 2005-ben ki tudtunk volna adni egy lemezt, de akkor jött a drog mocsara. Egyszerűen belesüppedtem a szavakba, apróságokon nüanszíroztam akkor is, mikor már késznek lehetett volna nyilvánítani valamit. Túl sok munkát fektettem a dallamocskákba, a szótagokba, a betűkbe. Mondjuk ez nem volt teljesen felesleges, ha szerencsénk van, akkor többszöri hallgatás után előjönnek ezek a finomságok. Ha meg nem, akkor nem. Mindenesetre nem lesznek könnyen emészthető slágerek, ilyen szempontból tehát ne számítson senki hatalmas durranásra. De azt hiszem, nincs okunk szégyenkezni.
– Az előző albumok dalaira sem lehet azt mondani, hogy laza, egynyári sikerek. Van valamilyen égbekiáltó különbség az eddigiekhez képest?
– Próbáltam, elsősorban zeneileg, változtatni a hangzásvilágon: elektronikus alapokra képzeltem el a dalokat. Szerettem volna, ha a harmadik lemez legalább annyira különbözik az előzőektől, mint az első a másodiktól. Így is kezdtük el felvenni, de munka közben kiderült, hogy sokkal jobban szólnak a dalok élő dobbal, akusztikus hangszerekkel. Az eredmény zeneileg tehát inkább a második lemezt idézi, viszont sokkal szövegcentrikusabb annál, még akkor is, ha a dalszövegek első hallásra egyszerűbbnek tűnnek.
– Ha már a Ponttal kezdtük: mondják, hogy annak, aki bekerül valamiféle örvénybe – legyen az az örvény depresszió, drog, vagy párkapcsolati probléma – el kell érnie a legmélyebb pontot ahhoz, hogy felszínre rúghassa magát. A te drogproblémáidról sokan és sok helyen írtak már. Most csak azt mondd el, mi volt nálad az a pont, ahonnan vissza kellett térned?
– Nekem két ilyen pontom is volt. Az első lesüllyedés és örvény által kidobattatás 2009-ben volt, ami után – november 26.-án – teljesen önerőből álltam le a droggal, és egészen 2011 augusztusáig bírtam úgy, hogy nem mentem kórházba. Viszont töménytelen mennyiségű alkoholt és gyógyszert szedtem, tehát akkoriban sem voltam teljesen magamnál. Aztán amikor visszaestem, méghozzá sokkal súlyosabban, mert a designer-drogokra álltam rá, amik nem véletlenül szorítják ki a hagyományos szereket a piacról, ugyanis sokkal erősebbek, sokkal durvábbak, akkor rájöttem, hogy már nem tudom a saját erőmből a felszínre rúgni magam. Aztán végül túljártam a saját eszemen: felhívtam a barátaimat, hogy hívják ki rám a mentőket és vitessenek be. Végül a rendőröknek kellett beültetniük a mentőautóba, tehát kényszergyógykezelésre kerültem. De végül is mégis csak én voltam az, aki a kezdő lépést megtette, még akkor is, ha ehhez valamilyen szinten saját érdekemben ki kellett játszanom magam. Ezt a történetet már többször elmondtam, de azért tartom fontosnak, hogy újra és újra elhangozzék, mert nem szeretnék „drogos hősként” élni. Szeretném minél előbb magam mögött tudni ezt a dolgot. Legyen vége a történetnek: drogoztam, most már nem drogozom. Pont.
– Ez azért sem egyszerű, mert a drogos művésznek van valamiféle nimbusza. Az alkotó ember személyiségéhez, legalábbis a közönség egyes rétegei szerint, ez hozzá tartozik. Hozzátartozik?
– Azért ebben is vannak szintek. Ha valaki képes úgy kezelni a dolgot, hogy alkalmilag, társasági szinten, mondjuk spanglizik, az eléldegélhet abban a posványban viszonylag sokáig. De én sokkal mélyebbre kerültem, a végén már nem voltam zenész, csak főállású drogos. Az egyetlen dolog, amit nyertem ezzel az a tapasztalat, és nagyon nem szeretném ezt a tapasztalatot elvesztegetni. Azon leszek, hogy használni tudjam: hogy segíteni tudjak, hogy el tudjak mondani dolgokat olyanoknak, akik még benne vannak a drogozásban, de már tudják, hogy ez nem jó, de nem tudnak elfogadni segítséget olyanoktól, akik soha nem voltak igazán benne.
– Nagyon sokan nagyon várják a Konyharegényt. Mitől lesz ez a lemez nagy durranás? Minek fogunk örülni?
– Lehet, hogy úgy járnak sokan majd a lemezel, mint mondjuk egy filmmel, aminek túl jól sikerült a trailere. Szerintem ez a lemez végtelenül személyes: az egyénhez szól minden egyes szövege. Ezt akkor fogják hallgatni az emberek, amikor padlón vannak, amikor energiára van szükségük. Szóval nem kimondottan az a bulizene. Kétféle sorsa lehet: vagy szépen lassan beivódik az emberek agyába, gondolatokat ültethet el bennük, esetleg segíthet nekik, vagy értetlenül fognak állni előtte, és akkor szép lassan elfelejtődik az egész. Az egészen biztos, hogy nem lesz egy hirtelen berobbanó, eladási csúcsokat döntögető album.
– Annak ellenére sem, hogy bizonyos helyeken már tananyag is vagy? Hogy a dalszövegeidet irodalomórákon és tudományos diákköri táborokban elemzik?
– Hú, ezt nem is tudtam. Csak azt, hogy egy szegedi srác írt egy tanulmányt a Lidocainról, és az bekerült egy tankönyvbe is. Büszke vagyok rá, ez tényleg megtisztelő. Nagyon jól esik.
– Remélem, hogy amellett, hogy most a Konyharegényre koncentrálsz, nem hanyagolod el a többi projektedet sem. Mi újság a Biorobottal és a Panírozott Barikákkal?
– Az Én meg az Ének projekttel, ami ugye egy feldolgozás-zenekar, szeretnénk felvenni a második albumot, és koncertet is tervezek. A Barikákkal jelenleg külön utakon járunk, de eljön annak is az ideje, hogy fellépjünk megint, esetleg kiegészülve egy kisebb zenekarral. Nem nagyzenekarral persze, csak egy perkással, egy akusztikus basszusgitárral és esetleg egy zongoristával. A Biorobottal is írtunk egy pár számot, de nem új albumban gondolkodunk, hanem folyamatosan pakolgatjuk fel majd a klipeket a tube-ra, meg a facebookra. Az egy szál gitáros koncertjeim, ahol minden projektből játszok dalokat, megmaradnak, szeretnék vidékre is eljutni ezzel a műsorral. És jövőre lesz a hiperkarma zenekar tizenöt éves, szeretnénk egymás vállát megveregetni ebből az alkalomból.
– Egy országos turnéval?
– Ha lesz országos turné, akkor az egyben lesz a lemezbemutató turnéval. A vállveregetés inkább annak szól, hogy az öreg narkós pajtások még egyben vannak.
– Nemsokára könyv is megjelenik rólad.
– Felejtő, ez a könyv munkacíme. Valószínűleg jövő júniusra, a Könyvhétre lesz készen. Igazából a hiperkarmáról szól, de persze benne van az életem, a születésemtől kezdve a halálomon át az újjászületéseimig, egészen mostanáig. Az én ötletem volt, azt gondoltam, hogy ez a történet tanulságos lehet másoknak is. Az ötlettel felhívtam Dömötör Endre barátomat, aki újságíró, és őt kértem meg, hogy kérdezzen. Több órás diktafonos anyagot vettünk fel, ez lesz a könyv gerince, de természetesen megszólalnak benne a történet többi szereplői is. Ez nagyon fontos, hiszen voltak olyan időszakok az életemben, amikre nem is igazán emlékszem…
– Mint zenekarvezetőnek, szövegírónak, frontembernek eszedbe jut-e a felelősség érzése, amikor esetleg egy-két ezer ifjonc tombol a koncertjeiden?
– Nem is tudom. Magamért mindig vállaltam a felelősséget. Soha nem akartam sem negatív, sem pozitív drogpropagandát folytatni a dalaimmal, egyszerűen csak elmondtam, hogy mik történtek velem. Ha volt bármi célom is, akkor az pont az volt, hogy megmutassam, hogy igazából ez nem éri meg, és hogy meg kell próbálni minél kevesebb szerrel, vagy anélkül, kihozni magunkból minél többet. A mostani generáció tagjai ezt már egyre jobban értik, és szerintem értékelik is, amit mi, öregek mintegy elővédként tettünk. Legalább is remélem, hogy azzal, hogy kipróbáltuk ezeket a szarokat, meg amiken keresztül mentünk, meg tudtuk velük értetni, hogy ez nem igazán jó. Hogy ez, amit drogozásnak hívnak, nem menő.
A hiperkarma Halloweenre jegyek itt.
