Havonta egyszer a Mika Tivadar Mulatóban filmklubot rendez a Menedék Egyesület. Migránsokat segítő szervezet lévén adott a téma, kíváncsi lettem, mit kereshet egy magyar kolbászozó Bogotában.
Nagyjából ennyit tudtam elöljáróban a Parador Hungaroról (magyar megállót jelent), Patrick Alexander és Aseneth Suarez Ruiz dokumentumfilmjéről. Meg hogy egy különös barátságról szól, ahol a magyarság új értelmet nyer. De azt nem gondoltam, hogy ennyire megható lesz. És humoros is.
Eleve azt nagyon jó hallani a film utáni beszélgetésen, hogy az amerikai-kolumbiai rendezőpáros magyarul beszél. Fantasztikus, ahogy az anyanyelvükre jellemző kiejtés és nyelvtan a magyarba szövődik. Simán válthatnának angolra, de az csak a végső megoldás, nem adják fel. A filmben is fontos ez a kettősség.
Villás Gyuri bácsi a Nyírségből került Kolumbiába 1957-ben. Akkor még nem volt bácsi, a 21 éves menekült férfinek mutattak egy térképet Ausztriában, ahol a világító országok még fogadtak menekülteket. Kolumbiát választotta, mert az középen van, és a „történelmi” tanárától tanulta, hogy jó az arany középút.
Aztán ’64-ben nyitott egy kis kolbászost, igazából azt a világ minden táján szeretik, ő ott kihagyta belőle a paprikát. Soha nem járt máshol Kolumbiában, és talán ha nincs ’56, nem jön el a nyírségi faluból sem. Felesége magyar, úgy lett szerelmes a férfibe, hogy hallotta zenélni egy harmonikán. Persze, magyar népdalt.
A film másik főszereplője Patrick Alexander, az amerikai katonagyermek, aki egész életében össze-vissza költözött az USA-ban és Nyugat-Németországban. Az otthon számára mindig ott volt, ahol a barátai meg a szeretett rokonok tartózkodtak éppen. De ahogy politikai öntudatra ébredt, nagyon érdekelni kezdte a kelet. Magyarországra jött, egyetemre járt Szegeden, és itt találta meg a számítását.
Ahogy múlt az idő, rájött, jó lenne talán maradni is valahol. Ugyan még most is mindig utazik, de neki Magyarország a választott hazája. Érződik belőle, a film utáni beszélgetés közben is átjött, hogy Patrick olyan ember, amilyen a magyar lenne, ha (durva általánosítás következik) nem lenne közmondásosan búskomor, mert a múltjából csak a szép hagyományt meg a tanulságot őrizné, nem a sérelmeket. A negyvenes éveiben járó férfi ilyen, lenyűgözte a vadregényesség, az ország hangulata, és mikor Bogotában összebarátkozott egy magyarral, aki talán ugyanazon az úton jár mint ő, csak másik szakaszán, más irányba, elhatározta, hogy filmet forgat a történetről. Nagyon jól tette.
Szól a hazáról, legyen bárhol, az örök maradni akarásról és elvágyódásról, ami inkább időutazást és nosztalgiát jelent, meg a családról is, ami a világ két pontján is egy, még ha nem is olyan szoros a viszony. Csak az nézze meg ezt a filmet, aki el akar menni innen örökre, vagy aki soha ki sem lépne a városból sem, ahol él. Meg akit érdekel az identitás kérdése, esetleg nosztalgiázott már életében, felnőtt valahol, meg akit anya szült. Mondani fog valamit mindenkinek. A filmklub közönsége nagyon hálás volt érte.
(Csata Judit fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
