Szeptember 6-án a Könyvkóstoló irodalmi est két olyan irodalmárt látott vendégül, akikben – sok más mellett – az is közös, hogy mindketten állandó szerzői a Librarius-nak. A Király Kinga Júliával készült interjú után Böszörményi Gyula most Kurdy Fehér János költőt, írót, komminukációs szakértőt kérdezi életről, hitről, írásról és alkotásról. [a beszélgetést két részletben közöljük – ez itt a második]
Milyen a kész szöveg? Mikor érzed úgy, hogy az adott verset vagy prózát elengedheted?
Amikor már kellően vékony, ugyanakkor a cucc, amit akartam, benne maradt. Ami pedig benne marad, az nagyobbrészt az, ami vadul integetett a világból, hogy vedd már észre, érted van ott, vagy épp mindenkiért. A végére ez jó esetben összeolvad.
Neked is muszáj feltennem a kérdést: szerinted manapság a líra és próza bír-e még olyan súllyal, jelentőséggel, mint mondjuk a XX. század elején, mikor a (primadonnák és bonvivánok mellett) az írók számítottak ünnepelt sztároknak, celebeknek?
Aki a legegyszerűbben tud újnak tűnő véleményt mondani, az lesz a megmondó ember. Azt hagyjuk, akikből mások csinálnak celebet, mert táplálni kell a „te is lehetsz sztár” futószalagot, hiszen az sem működik nyersanyag nélkül. Az újdonság azonban leginkább egy 360 fokos csörtéhez hasonlít, ahol a kiindulópontról mindig kiderül, hogy a régi az új, azaz sehová sem jutottunk, mert az élet végpontjai közé szorított örök témák párosai (boldogság-boldogtalanság, siker-sikertelenség, szegénység-gazdaság stb.) a nyerők.
Talán nem túlzás, hogy a XX. század elejének művészsztárjai előbb keményen dolgoztak (regények, festmények, szobrok, épületek, tudományok – csupa időigényes tevékenység), és csak a folyamat végén emelkedtek ki az ismeretlenségből. Ilyen hosszú termékfejlesztésre ma már nincs idő. Ma a termék a puszta bejelentés pillanata. A művészetipar sokat tanult a marketingből és a bulvársajtótól. Ha valaki hype-képes (amerikai marketing kifejezés a túlzó információs menetekre), akkor celebrálhat, ha nem, akkor marad a meló, és reménykedni lehet a művek majdani elismerésében, ami általában akkor következik be, ha épp üres a piac, vagy lankad a vásárlói kedv.
Ennél talán izgalmasabb, hogy a „posztmodern Ezeregyéjszakában” titkos kapcsolat áll fenn a tőke és a művészet között. Ez nem az újdonság, hanem a rombolás hatalma. Szükség van a recycling-ra. Újra és újra le kell rombolni az értékét, hogy vissza lehessen hozni, mint még értékesebbet (drágábbat), majd újra lerombolni, annak a reményében, hogy elfoglalhassa a poros, de örökértékű (megfizethetetlen) helyét.
Kommunikációs szakemberként is dolgoztál, dolgozol. Vajon a művészetek fontosságát (ha van nekik ilyen), a történetmesélés, vagy akár a kortárs szobrászat, festészet, képzőművészet létének, megismerésének szükségességét miként lehetne a mai Magyarországon elfogadtatni a felnőttekkel, s különösen a fiatalokkal.
Ma olyan házakban élünk, amelyek leginkább a golyó szaggatta sátorlapokra emlékeztetnek. A lyukakon az egyirányú információ dől be. A net, a tv, a telefon, a rádió, az IT alapú protézisek sorra kommunikációs inváziót folytatnak a sátor és lakói ellen. A valós világot és a hozzá való viszonyodat nem látod, hiszen állandó össztűz alatt tartanak, és bent kuksolsz. Előbb azonosítod magad például a szexről készült képekkel és véleményekkel, mint tudnád, hogy mi a szex. Mire ágyba kerülsz, már a mémek zombiznak az agyadban, az érzelmeidben, a testedben.
A művészet különlegessége abban állhat, hogy mindent megkérdőjelezhet személyes alapon. A személyes pedig csak egy darab, és az egynek különleges, holisztikus jelentést, sugárzást tulajdonítunk. A személyeshez az kell, hogy társadalmilag is el kell érned azt a szabadságfokot, hogy merj személyes lenni, merj különvéleményt megfogalmazni akár a többség ellenében is.
Ma Magyarország nem kedvez az innovatív kultúrahordozóknak, sem a tárgyaknak, sem a személyeknek. Egy egyszerű eljárás folyik, amelynek a lényege, hogy a már bevált, álomba ringató cuccokkal töltik fel a kulturális polcokat. A problémásnak ítélt maiakat leveszik. Pl. a tragédiákat lecserélik komédiákra. A királyi tévében még soha ennyi nosztalgiaműsort nem láttam. A tévé szerint még az 1980-as években járunk, épp a Nagy Bumm előtt.
Mindez egy információs paradigmaváltáshoz vezet el. Az ezredfordulós nemzedék újra az interakció hívószavával közelít a közélethez és általában a kommunikációhoz. Az interakció újra honosítja a visszabeszélés intézményeit és eszközeit. Ha visszatérünk az interakcióhoz, akkor utat nyitunk a kortárs művészetek előtt is, amelyek a mi időnkben, rólunk, nekünk szólnak. Ha a különvéleményünk felvállalásával befoltozzuk a privátszférát (a gondolatainkon, érzelmeiken, testünkön) ejtette sebeket, akkor újra nyitottá és érdeklődővé válhatunk a valóság iránt.
Te is úgy látod, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, és egyre többen vallják, hogy a vers és a széppróza forgatása időpocsékolás? Ha valóban ez a trend, szerinted miért és hová vezet ez? Magyarán: miért lépett az elbutulás útjára az ember?
Mást és másként olvasnak. A Gutenberg-galaxis belenyúlik az internet felhőibe. Az online világ leszűkíti a print felületeket. Az akadémikus tudás a hipertext szerkesztés horizontjára tevődik át. A szó és a mondat egy új nyelvi evolúcióba kezd az sms-ekben, a chatelésben, az emailekben. A zörejek dúsulása azonban a csend iránti újbóli szükséghez visz.
A szépirodalmi szövegekben fellelhető csendarchitektúrák, a lineáris olvasás nyújtotta „képzelet-kinyújtózkodás” nemcsak lenyugtat, de elmélyít. A mélység a gyorsulás fogságából való kikerülés egyik útja. A tavalyi budapesti Art Marketen láttam egy fiatal berlini fotós munkáját, aki New Yorkban készített magáról felvételeket meditáció közben. A hosszú exponálású képeken az ülő alak kiélesedik az épületekkel együtt, míg a megapolisz tempója masszává olvad.
Az emlékezetkultúra (amely szintén csendfüggő) és a pozitív jövő-forgatókönyvek szorosan összefüggnek. A butaság nem fér össze sem az emlékezettel, sem az önkorlátozással. Minden lélekszám szerinti elsokasodással növekszik a többségi személyek zavara. A Bábel-effektus azonban inkább az egyet nem értés, azaz a közös nevező elvesztésével lép működésbe. Ez ma leginkább politikába hajló gazdasági kérdés. Eljött a „létezésminimum standard” megállapításának kérdése, amelyet St. Auby Tamás már 1992-ben felvetett.
Mit kutatsz, mi érdekel elsősorban, mikor egy szövegen dolgozol?
Botond barátom szerint a művészeti problémák szorosan összefüggenek a sorskérdésekkel. Az érdeklődések idővel változnak, mint jómagam is. Két verseskötetem megírása idején leginkább a költői megszólalás érdekelt: miként beszél, aki beszél. Most az foglalkoztat, hogy miként tudok „önmaguktól beszélő” történeteket létrehozni. Nem tehetek úgy, mintha nem lett volna Rilke vagy Gombrowicz. Így az egyéni narratív dizájn elengedhetetlen. El kell érni, hogy a történet mesélni kezdjen, bármit is jelentsen ez.
Hogy látod, mennyire van átjárás a különböző művészeti ágak (festészet, képzőművészet, irodalom, stb.) alkotói között? Olvassák, figyelik-e egymás tevékenységét, reagálnak-e olykor a művek egymásra?
Egyre nagyobb lesz az átjárás. A kortárs alkotók egymásból táplálkoznak. A recycling elve itt teljesedik ki, sőt időnként az újrahasznosítás átcsap kannibalizmusba. A költőnek szüksége van térélményre, amihez jól jöhet egy szobrász, építész vagy filmes. És kevés olyan rendező van, aki történet és dialógus nélkül is tud ütős filmet készíteni. Amikor Baranyai Leventéről írtam könyvet (Kontinentális áramlatok, 2006), észrevettem, hogy az általa felvetett festészeti problémák, a nézőpont technológiai eszközökön keresztüli változása, pásztázása az írott szövegek meghatározó trendalkotója.
Botonddal több szobrászati és fotós projektben is dolgoztam. Mindig izgatott, hogy a képzőművészek egy idő után a kezükre bízzák magukat, és az összes intellektuális ezt-azt a manualitásnak rendelik alá. Mi ez a manuális faktor például egy szépíró esetében? Alig hiszem, hogy a kézírásban vagy a szöveg felolvasásában merülne ki ez a személyes, testi-szellemi adottság. Nagyon sok író talán ezért rajzol és fest. Tillmann J.A. kiváló újkőkori tárgyakat készít, sőt performenszekbe hajló beszélgetésekbe lehet bonyolódni vele. Háy Janóka évtizedek óta nyomja a szomorú manókat.
Gyerekkoromból megmaradt egy hűtőszekrény doboznyi képregényem, indiánokkal. A kertemben lévő humuszolót szoborként építettem fel, címe is van: Darwin Buffet. Leírtam több képzőművészeti ötletemet, ilyen pl. a Közép-Kelet-Európai Férfi Fészer Projekt, amelyben a mindig újratermelődő, buheranciákkal épített és kiélt férfiszerepeket lehetne dokumentálni.
Szerinted a művészet mindig, minden körülmények között képes szabad maradni? Kedvez-e a művészetnek az, amit most a „centrális erőtér” tesz vele, vagy sem?
Alkotótól függ. Márai pld. képes volt elmenni, és erős maradt, hogy ne váljon kiegyezési kellékké. Esterházy megírta a Javított kiadást. Gombrowicz 1939-ben mert nem felszállni a Lengyelországba tartó hajóra, és évtizedekre eltűnni Argentínában, csak hogy megőrizze alkotói szabadságát.
A rendszerváltást követően feltűnő volt, ahogy némely, egyébként radikális alkotók, miként emelték önmaguk fölé az egyik vagy a másik politikai irányvonal védőernyőjét.
A centrális erőtér politikai szófordulat. Amit valóban jelöl, az egy fekete lyuk, mely most kivételesen élőben tanulmányozható.
Jelenleg min, miken dolgozol? S ezalatt nem csak az írást, hanem egyéb művészeti projekteket is értek.
A Darwin Buffet-szobor írott változatán. Lassan elkészülhet a Születés-sejtések című versciklus köré rendezett kötetem.
Dramaturgként Milorad Krstic egész estés animációs filmjében segítek, amelynek főszereplője Ruben Brandt: a sikeres művészetterapeutát arra kényszerítik rémálmai, hogy végigrabolja a világ legismertebb múzeumait, miközben az összes rendőr és alvilági figura a nyomába ered.
Kommunikációs barátaimmal pedig belekezdtünk egy IT alapú startup-termék fejlesztésébe, amely az emlékezet erősítésével foglalkozik.
Ha lehetne három kívánságod, amit most a jelenkori magyar művészetek kapcsán súghatnál az aranyhal fülébe, mik volnának azok?
A magyar művészeti aranyhal Krasznahorkai László regényében szereplő kitömött bálnában érte el máig érvényes végső dizájnját. A nagy hal tulajdonosa egy láthatatlan társulat, egy látható óriással és egy, a tömegekre delejes hatással bíró törpével.
A beszélgetés első része ITT olvasható!
Képek: Könyvkóstoló
Minden, ami irodalom, az Írók Boltjában olcsóbb:
