Archív

A „ki vagy” kérdése igazi feladvánnyá lett – beszélgetés Kurdy Fehér Jánossal

Szeptember 6-án a Könyvkóstoló irodalmi est két olyan irodalmárt látott vendégül, akikben – sok más mellett – az is közös, hogy mindketten állandó szerzői a Librarius-nak. A Király Kinga Júliával készült interjú után Böszörményi Gyula most Kurdy Fehér János költőt, írót, komminukációs szakértőt kérdezi életről, hitről, írásról és alkotásról. [a beszélgetést két részletben közöljük – folytatás délben]


Az író általában azt szereti, ha a közönség a művein keresztül ismeri őt, én most mégis az írásaid mögött „rejtező” embert szeretném előhívni. Mesélnél nekünk arról, ki az a Kurdy Fehér János? Hol és milyen családi, emberi közösségbe született és vált előbb olvasó, majd író emberré?

Nem csoda, hogy nem ismernek, hiszen 1993 után alig publikáltam. Talán emlékeznek néhányan korábbi könyveimre (A Nagy Tudomány:1990, Valóság Museion:1996). 2006-ig kommunikációval foglalkoztam, ügynökségeknél és cégeknél dolgoztam a Public Relations területein. Aztán nem lehetett tovább halogatni a belső hang késztetését, és újra elkezdtem írni. De nem kerülöm meg a kérdésedet.

Vácott születtem 1964-ben, a szüleimmel éltem Kosdon 1982-ig. A családi elbeszélésekből a történelem és egy eltűnő életforma ütközési mintázatai tűntek elő. Nagyapáim foglalkozása az irataik szerint kisbirtokos, az 1950-es évek elején kuláknak minősítették őket. Szüleim házassága az átminősítés jegyében kezdődött. Életkezdési energiáikat a megkülönböztető retorziók, a munkaszolgálat faragta és komorította. Anyai ágon váciak vagyunk. A család történetét feldolgozó könyv az első Kurdy(i)-t 1512-re adatolja Vácott. Voltak közöttük kereskedők a török hódoltság idejében, városbírók az 1700-as években, jól menő szőlősgazdák az 1800-es években, dunai hajókon szállító piacosok az1900-as évek elején. Mednyászky Lászlónak van egy portréja Kurdi Bálintról, és több levele hozzá, melyeket „Nyuli”-hoz címzett (ekkor már az 1880-as években járunk), aki történetesen szegény „taligás” volt. Apai ágon pedig a régi kosdi famíliák egyike vagyunk, volt például egy Csikány előnevű ősöm, aki kapitányként szolgált II. Rákóczi Ferenc seregében.

Édesapám a 60-as évek elején kapott először állást, de hamar visszatért a családi gazdálkodáshoz. Meggyőződése volt, hogy a szocializmusnak vége lesz („a zsákutcák általában rövidek”, mondogatta), a földjeinket visszaadják, és minden ott folytatódhat, ahol a magyar demokrácia és gazdaság 1947-ben elakadt. Állandó várakozásban éltünk, és amikor eljött a rendszerváltás, édesapám a kezdeti aktivitása után csalódott, majd hirtelen meghalt. Családunkban véget ért az önellátás koncepciója. A félben maradtság állapota nem ismeretlen Magyarországon. Nem lehet eldönteni, hogy lerombolódott, vagy soha fel sem épült ez az ország.

„A sámli”-ban, amit Tiszakécskén felolvastam, arról is szó van, milyen nehéz saját történetünk elmesélése. A „ki vagy” kérdése igazi feladvánnyá lett. Hiszen mindenütt az identitásod beszippantására törekednek: részekre szed a politika, az új technológiai alapú emlékezetkultúra, az agyadig hatoló állam, a művészetipar. Ráadásul nem hagyható figyelmen kívül a fogyasztási állásfoglalás sem, miszerint azzal vagy azonos, amit birtokolsz, mert attól függ a szabadságod, a jövőképed, az értékrendszered. Már nem a műveltséged, nem a származásod (végre), hanem a fogyasztási potenciálod koordinátarendszere jelöli ki és mondja meg, hogy ki vagy.

Nemrégiben írtam egy esszét a pénzről. Arról szól, hogy bankjegyeken az emberiség és a természet ellen elkövetett „civilizációs” szörnyűségeket kellene megjeleníteni. Így a hatalom vágyhordozó eszközén a hatalom aktív arcmása szerepelhetne. Expresszív figyelmeztetésként és ellenhasználati utasításként.

Mesélted, hogy nagyapád, aki vadász volt, kiskorodban a térdére ültetve arról beszélt neked, milyen lesz, amikor majd ti ketten Abesszíniába mentek oroszlánt lőni. Sosem fordult meg a fejedben, hogy tán jobb volna a jelzők, hasonlatok, rímek és verslábak dzsungele helyett valahol Kongóban lesni orrszarvúra?

Nagyapám nem volt hivatásos vadász. Kedvtelésből vadászott, időnként Kittenberger Kálmánnal, aki egyik elbeszélésében róla írja, hogy nem vitt magával fegyvert, ám a kellő retorikai pillanatban visszaküldte érte a vizsláját, aki (a kutya a vadász egyenrangú társa) a fogai között szállította utánuk a flintát. Nagyapót hallgatva úgy tűnt, hogy akár az afrikai dzsungelben, vagy a szavannákon is kiköthetek, térdig érő, fűzős csizmában, egy jó Mauserrel vagy Mannlicher-Schönauerrel a markomban. Esténként pedig a moszkitóhálós sátramban beszámolót körmölök a Nemzeti Múzeumnak, vagy cikket egy földrajzi közlönynek.

A régi Kurdy házban elképesztő tárgyakkal pótolhattam ki szegényes játékkészletemet: óraszerkezetek, bútorok, régi polgári, katonai és paraszti ruhák garmadája, mindenféle kézzel hajható szerkezetek, darálók, földig engedhető hintaként szolgáló rézcsillár, vetőgépek, és a tiltott padláson fokosok sora. Eszter nővérem például nagy imádója volt egy neobarokk babakocsinak, amihez köteleket erősítettünk, és haverjaimmal a volgai hajóvontatók tömegeit alakítottuk.

Mi vezetett téged az írott szó ösvényeire?

Talán az, hogy együtt akartam élni a fantáziáimmal, a történeteimmel, a gondolataimmal. Az írás révén ez nem tűnt abnormálisnak. Mivel nehezen szoktam le a szótagos olvasásról, sőt ez már komoly aggodalmat keltett édesanyámban, így kisiskolás koromban délutánonként a Károlyi-féle Bibliából kellett hangosan felolvasnom. Felnyitottuk a nagy könyvet és én elkezdtem az elején, a teremtésnél. A nemzetségtáblákat sem hagytuk ki, és azt találtam ott, hogy az első embertől szinte máig tudni lehet, hogy ki kinek a kicsodája volt. Mindez az íráshoz volt kötve, amely úgy tűnt számomra, hogy időben a kezdetekig, míg térben a csillagokig vezethet.

Első verseim a nővérem középiskolás világirodalmi szöveggyűjteményében fellelt avantgarde szövegek mentén haladtak. Nálam sokáig megfért egymás mellett Ézsaiás próféta és Tristan Tzara dadaista költő és Tokei-Ihto sziú-oglala főnök, mert úgy éreztem, mindegyikük oda akart vándorolni, ahol a dolgok nem úgy vannak, amint épp rájuk kényszerítették, hanem úgy, ahogy mindig is szerették volna, hogy legyenek.

Ösztöndíjasként épp az egykori NSZK-ban éltél, mikor a rendszerváltás, a szocialista tömb összeomlásának híre elért, s te azonnal hazautaztál. Volt-e azóta olyan pillanat, hogy ezt megbántad, s ha igen, miért?

Nem voltam ösztöndíjas. Elmentem. Kézzelfogható szabadságra volt szükségem. Minden szűk volt, három lépés után véget ért. Szegeden Podmaniczky Szilárd és Háy János barátaimmal próbáltunk valamit csinálni: írtunk, beszélgettünk, söröztünk. Aztán kigondoltam egy tervet, és barátnőmmel Nürnbergben landoltunk.

Eszembe jut egy este, talán 1987-ben történt, amikor megérkeztem Hamburgból Nyugat-Berlinbe és egy ismerősöm ismerőse elvitt a valamikori Potzdamer Platz hűlt helyére. Akkor ott semmi sem volt, csak a Mauer és az előtte elnyúló gazzal és szeméttel borított hidegháborús szavanna. A lepukkadt Jaguár fényszórója megvilágított egy romot. A téglahalomban nyílt egy ajtó, és beléptem egy időgépbe. A kék fénnyel bevilágított argentin tangóbárban ott volt az avantgarde atmoszféra az 1920-as évekből, az akkori évek underground feelingje, és egy kis eljövendő Hollywood. Az egyik bárpultnál ülő piros baseball sapkás fickóról kiderült, hogy Wim Wenders. Épp a Der Himmel über Berlin-t forgatta. Überpillanat volt. Ha korábban megyek, talán az egész Bader-Meinhof csoportot is ott találom.

A rendszerváltás forró huzatja aztán hazaröpített. Az is egy olyan csúcspillanatnak ígérkezett, amit nem lehet kihagyni. Szinte néhány óra alatt összeomlott az, amit örök gleccsernek gondoltam. (Erről szól a Poszt-Glaciális Würm című verseskönyvem.) Amint visszaérkeztem Szegedre, csatlakoztam azokhoz, akik a nyolcvanas évek végi szegedi diákforrongásokat elindították. Nem bántam meg, hogy visszajöttem, de el sem tudtam volna képzelni akkor, hogy eljövend az, ami most van.

Tiszakécskére, a Könyvkóstoló estre egy olyan írásoddal érkeztél, amit – hosszú lappangás, érlelés után – kifejezetten erre az alkalomra tettél papírra, s amit egy aprócska sámlin kucorogva olvastál fel. Miről szól „A sámli”, mit oltottál a sorok közé?

A sámliban elmondom, hogy miként jutottam el Tahiba, ahol Mustó Péter jezsuita szerzetes révén megismerkedtem a keresztény meditációval. 10 napon keresztül napi 8-10 órát ültem az én privát űrhajómban. A sámlin lejött nekem, hogy a sok fajta „én” nemcsak katasztrófa, de lehetőség.

Jómagam többször betévedtem a sors-erdőbe, ahol minden leginkább másnak látszik. Már 4-5 évesen kitaláltam, hogy író szeretnék lenni, így a sokfajta „én” megélése eleve kalkulálva volt. Amikor a költői pályám beindulni látszott, az egzisztenciális lemaradások arra ösztökéltek, hogy vegyek egy 180 fokos karrierfordulatot, és úgy induljak az íróság felé, mint aki pont az ellenkező irányba rohan. Miközben az ügyfelek Public Relations ügyeit talicskáztam 1993 és 2006 között, azt kellett megtapasztalnom, hogy mások ügyeinek elintézése lettem. Azonban napi 10-15 órát dolgoztam, és 5 percenként kaptam telefont, szóval egyszerűen felolvadtam a pragmatikusban. Minden, ami ezen túl „én” lehetett volna, például az írás, erős frusztrációként hatott. 2006-ban az Avantgarde Group tárgyalójában úgy éreztem, hogy nem megy tovább egy másik „én” nélkül, nem tudok tovább meglenni írás nélkül. Ez így elég banálisnak hat, de akkor inkább egy korty vízre hasonlított a sivatag közepén.

Nagyon sok mindent megismertem a PR révén. A bölcsészkar után nem árt, ha az ember elmerül a gyakorlati helyzetekben. Megismerkedhetsz pld. olyanokkal, akik nem tekintik másnak a költészetet, mint egzotikus desszertnek az élet fura pillanataiban.

Saját bevallásod szerint nem vagy igazán termékeny költő, író. Sokat küzdesz a szövegeiddel? Nehezen adod ki a kezeid közül az elkészült műveket?

Mindig keveset írtam. Nem a szöveggel küzdöttem, inkább sokáig hordoztam magamban a versélményt, amely aztán szinte teljesen készen pattan elő. Majd jön megint egy hosszú szakasz, mire a szavak, a mondatok végre ott vannak a papíron. Ilyenkor jön az, hogy vajon tényleg az sikerült, amit átéltem, esetleg javíthat az átírás – vagy kuka.

Az esszé egész más. Gyorsabb. Sok aktualitással övezett beszélgetésnek tűnik, ahol számít az is, hogy tudod előtte minderről, mit és miként mondtak.

A személyes próza számomra a nagy hegymenet és a tengerúszás. Kicsit olyan, mint sokáig bolyongani a csúcs alatti völgyben, vagy kavicsot rugdosni a fövenyen, miközben pikk-pakk ott is vagy, ahová indultál, pedig még mindig messzinek tűnik a cél.

Képek: Könyvkóstoló

Minden, ami irodalom, az Írók Boltjában olcsóbb

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top