„Láttalak ma téged. / És ez nagyon fáj most. / Néhány pohár vodka talán / záróráig átmos.” (Nyirán Ferenc három verse)
már…
nem akarok állni mindegyik rajtkőnél
hiába is futnék úgyis megelőznél
veled vagy nélküled megcsöndülök végleg
félrebillent nyelvű hiteltelen mérleg
vagyok aki lettem áldozatnak gyilkos
elegem lett abból hogy naponta kínt hoz
amiket rád szórok visszahulló átkok
ne rettegjél tőlem csak magamnak ártok
letaglózott napfény félresöpört ajkak
legyél aki volnál bedeszkázott ablak
ne hidd el sokadszor azt hogy ez a nap más
apró zsebtükörben szembeköpött arcmás
Hídavatás
Unom azt, hogy fázom,
azt mondjátok, nyár van.
Unom azt, hogy egész nap csak
lent ülök a bárban.
Láttalak ma téged.
És ez nagyon fáj most.
Néhány pohár vodka talán
záróráig átmos.
Fényben fürdő bárpult
tükrében az arcom.
Előzd meg a gondolatom,
add meg napi falcom.
Zuhanj ki a mából,
elég lesz a tegnap.
Állok majd a híd alatt és
én leszek, ki elkap.
Átok
Szaggat a májam rendesen,
nem iszom pedig alkoholt.
Füvet szívok csak kedvesem,
amúgy meg minden vád koholt.
Hitetlen vagyok, toprongyos,
ne köpjön szembe senki se;
ördögből lett főkolompos,
akin nem segít szentmise.
Hullapózban elterülve
meditálgatok arcodon,
szánalom végleg megülne,
átkomat inkább suttogom:
dőlj le mint ázott támfalak,
induljanak meg vérerek,
félj tőlem, mert most bántalak,
vigyázz, én mindig tévedek.
Sodorj magadnak új napot,
nyeljen el végleg jégverem.
Tizenkilencre húzz lapot,
s ne zsugázz többé énvelem.
Faragjon baltás istened
göcsörtös nyelű fémjele,
ne lássalak, mert nincs neved,
nézzen rám arcod hűlt helye.
