A kiállítás valódi értékeit nem az elgondolás, elrendezés filozófiájában látjuk, és szerencsére nincsen semmi a nézőre erőszakolva. Véleményünk szerint két nagy művész dialogizál vagy feszül egymásnak e tágas térben: Louise Bourgeois (1911–2010) és Kiki Smith (1954-ben született Nürnbergben). (Röhrig Eszter írása Avignonból az avignoni nőpápák című kiállításról)
Kiállítás az avignoni Yvon Lambert-gyűjteményben (2013. június 9.–november 11.)
Az avignoni pápai palota közelében, a rue Violette 5.-ben a legjelentősebb kortárs francia műgyűjtő, Yvon Lambert nevét viselő magánpalotában nyílt meg az öt képzőművésznő műveit bemutató kiállítás. Yvon Lambert két éve 430 műtárgyat adományozott (a Christie’s aukciósház becslése szerint 90 millió euró értékben) a francia államnak. E művek jelentős része a kiállításnak otthont adó Hotel Caumont kortárs múzeum elidegeníthetetlen részét alkotják. A múzeum igazgatója és a kiállítás rendezője Eric Mézil.
A cím – Nőpápák – magában foglalja Eric Mézil és munkatársai látványos nőpártiságát és körmönfont filozófiáját. A Johanna nőpápa (Johannes Anglicus) középkori legendájára utaló kiállításcímben nem kevés ambiguitás rejlik. E 13. századi legenda szerint 855-ben egy férfinak álcázott nő két éven át uralkodott a pápai trónon, ám egy körmenet alkalmával összeesett, és ott a Via Sacrán gyermeket szült, ezzel lelepleződött női mivolta, és számtalan módon megbűnhődött. A pápai cím férfiprivilégiuma éppolyan önkényesen kódolt a civilizáció történetében, mint a férfiak fölénye – jelen esetben – a művészettörténetben. Ha innen nézzük, a kiállítás némileg jóvátételként is felfogható. A helyi viszonylatban kivételes, mert párizsi stílusban épített, dupla bejáratú (kapu-udvar-ajtó) 18. századi palota eme adottságát is kihasználták a rendezők. Az udvarba lépve szembeötlik a platánfákon lógó két óriási bronz poszátafészek, Louise Bourgeois alkotásai. A fészek, az otthonteremtés a nőiség elemi szintű hívószava. Másfelől valamiféle értékelést is sejtet ez a kiemelés: azt, hogy az öt művész közül Louise Bourgeois a legjelentősebb. A bejárati ajtón túl az Avignonhoz közeli bolondokháza, Montfavet kinagyított fotója látható. Camille Claudel szobrásznő töltött itt hosszú évtizedeket haláláig, 1943-ig, aztán a kórház jeltelen sírgödrébe temették. Az archív fotó megörökíti az intézet bejáratától jobbra álló rendőr szigorú tekintetét. A múzeumi díszlépcsőn pasztellszínű női ruhák lebegnek a napfényben a fejünk fölött: angyalok, kényszerzubbonyok, a szabadság szárnyai, mind egyszerre. E ruhákat nők szőtték erre az alkalomra. A damillal felfüggesztett ruhák alsó része szét van tárva: ez a mindenkori női védtelenség jele. A patologikus értelemben vett másság gondolata művészi síkra transzponálódik, mivel az első teremben Camille Claudel jól ismert fotójára lelünk, középen pedig a legközhelyesebb téma: Rodin és Camille kapcsolata. Kétoldalt két, drámai erővel megjelenített Claudel formálta Rodin-bronzbüszt, közöttük pedig a méretében jóval kisebb, Rodin Camille-ról készített picike, főkötős, szolgálólányhoz hasonlatos portréja. Már itt, az első teremben érzékelhető a kronológiai és egyéb rend, a világos tematizáltság negligálása és az öt művésznő együtt-szerepeltetésének igénye. Ez utóbbinak ellentmondani látszik az, hogy Louise Bourgeois és Kiki Smith jelenléte és jelentősége, kiállított műveik száma – a többi három alkotóművészhez képest – elsöprő fölényű. A fentebb említett tematizáltságon azt értjük, hogy a hagyományos értelemben vett női lét minden attribútuma a másság nézőpontjából értelmeződik, le is bontódik, és a bevezetőben „körmönfont”-nak minősített rendezői szándék vagy üzenet is érthető: ami nem más, mint az androgünitás. Ez a szintézisteremtő elgondolás hatályon kívül helyezi a női identitás problematikáját. A közös tudattalanban, az univerzális mitológiákban fontos szerepet játszó androgünitás, a két nem eredendő összetartozása szép gondolat. A kiállítás utolsó tárgyai pedig még az androgünitáson is túllépnek, valami nemtelen és szférikus létezés felé nyitnak Kiki Smith madarai és a nepáli, szakadt papírokra applikált, a semmi határán álló androgün önportré a létezés bármely azonosítható eleméből kiemeli a nézőt.
A kiállítás valódi értékeit nem az elgondolás, elrendezés filozófiájában látjuk, és szerencsére nincsen semmi a nézőre erőszakolva. Véleményünk szerint két nagy művész dialogizál vagy feszül egymásnak e tágas térben: Louise Bourgeois (1911–2010) és Kiki Smith (1954-ben született Nürnbergben). Mindkettejük ezer alakban törekszik a nőiség megfogalmazására. Louise Bourgeois az engesztelhetetlen lázadó és Kiki Smith a harmóniát kereső – a kettőt együtt látni több, mint elgondolkodtató. Louise Bourgeois szinte minden műfajában jelen van, köztük két nagy installáció. Az első a Vörös szoba. Gyermek (La Chambre rouge. Enfant) című. A sokszögben záródó kopott, ózöld faajtók egy ketrecdróttal és póklábszerű repedésektől sérült üveggel fedett kamrát rejtenek, ahol a piros motringok, és összegubancolódott vörös női karok, kezek és lepusztult konyha- vagy cselédszoba-berendezésre utaló tárgyak tárulnak elénk. Egy másik emeleten és másik teremben 25 (a női ciklusra utaló szám) beüvegezett kispárna felületére szőtt (a párnán függőleges, vulvára utaló gomblyukak), applikált vagy festett kép mutatja be a Bièvre folyót (Louise lánykorában megpróbálta elveszejteni magát benne). A képeket Bourgeois angolul írt verse foglalja keretbe. A Bièvre is gyermekkori emléket idéz, a folyó a kertjük végében folyt, és abba áztatták a régi szövött kárpitokat az anyjával. A nők szótlanul dolgoztak-alkottak, a férfi meg kereskedett a felújított antik szőnyegekkel. Louise Bourgeois legfőbb művészi kifejezőeszköze a szótlanul szövő pók forma, mert a szövés: az alávetettség elleni egyetlen lázadó és egyben kreatív önmegvalósítási lehetőség. Részben ezért használ fel a műveihez textilt vagy értékes kárpitanyagot. Bourgeois másik installációja a Hisztériaív (L’Arche de l’Hystérie) utoljára a Sevillai Világkiállításon volt látható, azóta nem szerepelt a nyilvánosság előtt. A csigaszerűen befelé forduló, nehéz, ipari fémajtók egy fülkéhez vezetnek, ahol – több vonatkozásban is – csonka férfitestet látunk vaságya fölé görbedni. Alatta a lepedő szélére kék iskolás betűkkel oda van hímezve a gyermekkori trauma, amely a hajdan olyan gyakori büntetésből fakadhat: „Leírod százszor, nem kétszázszor.” Ezzel a fegyelmezési móddal valamely vétséget százszor leírattak, hogy az törlődjön a viselkedésből. A test alatt a lepedőn vörös hímzéssel ez áll: „Je t’aime” („Szeretlek”). A szeretet igénye és hiánya tesz a legsebezhetőbbé, és se büntetve, se parancsszóra nem lehet ezt a fajta érzelmet sem adni, sem kicsikarni. A görcs hidat formál, amelyet gyakran csinál az ember gyerekkorában, mint a kézenállást vagy cigánykerekezést, amikor a test és a lélek még hajlékony.
Kiki Smith nőalakjai uralják a természet ellenséges erőit, kibékítik úgyszólván az egész univerzum ellenséges erőit és hierarchikus beidegzettségét – a szó legtágabb értelmében. A Paradicsomot ábrázoló Tavasz (Spring) című ólomüvegen az Évát bonyolult (de érthető: delta: nő) alakzatban körbefonó kígyó eloldalog, egy másik művén a zöldre festett bronz Éva feje fölé mintegy diadalívet formál két monumentális őshüllő-kígyó. Kis biszkvitfiguráin medvével, oroszlánnal, kutyával ölelkezik-szeretkezik a nő. Smith talán legismertebb műve, az Angyali üdvözlet az utca felé fordul, mint egy kirakatba állított próbababa, és a nagy üvegablak előtt valódi járókelők jönnek-mennek, rá sem néznek. A mű ilyetén elhelyezése a kiállítók érdeme. Kiki Smith Gábriel arkangyalt és Máriát egyetlen nem nélküli alakká egyesíti, és – szerintünk – nemcsak deszakralizál, hanem egyidejűleg törli és újrateremti az isteni fogantatás művészi megfogalmazását. Az angyali üdvözlet negligálása az isteni, jézusi szeretetettel is leszámol.
Smith művei azt sugallják, hogy a harmóniához a szenvedélyektől és az érzelmektől megtisztított nemnélküliség révén lehet eljutni. Számunkra a fényes alumínium Angyali üdvözlet szobor kopasz fejű, strandpapucsos, öltönyös, de másodlagos nemi jelleget is viselő hivatali faszéken ülő figurája egy apró részlet miatt is meghökkentő. Integető gesztusa a mindenkori diktátorokat juttatja eszünkbe, és azt, hogy nincs semmiféle, sem emberi, sem isteni Primátus.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
