Másnap kipipálunk néhányat a kötelezőből: Versailles, Montmarte, Sacre Cour. A művésznegyed érezhetően mélyebb benyomást tesz az újvilágbeliekre, mint a Napkirály pompája, de legnagyobb sikert a Pigalle környéki graffitik aratják. (Mészöly Ági riportsorozata európai körútjáról)
Rég lejárt a konvencionális nyaralások divatja. Adrenalin kell, mindenáron; megyünk vad vizekre, hófödte hegycsúcsokra – pedig az izgalmak a legmegszokottabb helyeken is megszerezhetők. Csak vigyünk magunkkal hat kamaszt
A cél, hogy – ha már átrepültek az óceánon -, minél többet lássanak a Vén Kontinensből az amerikai kuzinok. A terv grandiózus: 18 nap, 3900 kilométer, 5 állomás. Hat kölök, négy saját, és a két unokatesó, akiket eddig csak fényképen láttunk. Sátrak, matracok, szemöldökcsipesz, fájdalomcsillapító; mi kellhet még?
IV. Párizs és a Műanyag Egér Birodalma
Ez a város, ez nagy. Baromi nagy. Két órája értünk be az elővárosi dugóba, azóta araszolunk. Van valakinél még víz vagy szendvics?
A tíz órás utazás végén elég zombisan könyöklök a Bois de Boulogne-i kemping recepcióspultjára. Hoztak nekünk pálinkát, kérdezi a hölgy az asztal másik oldaláról, kellett volna, kérdezek vissza, nem vettem észre valamit a foglalást visszaigazoló levélben?
A mademosielle konstatálja, hogy nem értem a viccet, dehogy, mondja, de a magyar vendégektől megkérdezzük mindig, hátha.A pálinka finom, az országimázs kialakult.
Hiába fáradtság, két óra múlva már a Diadalív árnyékában készítjük a kötelező fényképeket, aztán irány a Szajna-part, az Ötödik György sugárúton kirakatokat nézegetünk. Az a retikül, na az annyiba fáj, mint a teljes utazásunk költségvetése, oké, rá van írva, hogy L.V. Ridiculous, egyezünk meg, az Amerikai Fiú még hozzáteszi, hogy Európában néhány dolog kifejezetten bizarr.
A folyóparton rajtunk kívül andalog még néhány ember, kétszázezer nagyjából, haladni nem lehet, csak tolakodni, de az olyan méltatlan a Szajna-parton, nevezzük andalgásnak inkább. Pedig még jó két és fél óra a tűzijátékig, július tizennegyedike van, tényleg.
A Lányok vállalják a dzsungelharcot, sikerül is tökéletes pozíciót szerezniük, mi a Fiúkkal megelégszünk kevesebbel. Két órát ácsorogni tömegben rémes, kizártnak tartom, hogy létezik tűzijáték, amiért érdemes volna, pedig még nem is sejtem, hogy a Kicsit végig a nyakamban fogom tartani. És hogy ennek ellenére gyermekdeden tapsikolva ujjongok majd a végén, hogy ilyet még nem, tényleg, soha.
Hazafelé előbb szaladunk néhány háztömbnyit, hogy elérjük az utolsó buszt a kempingbe, aztán ülünk negyven percet a járdaszegélyen, mert bár elértük, nem fértünk fel rá, szerencsére a sofőr jó arc, visszajön értünk.
Másnap kipipálunk néhányat a kötelezőből: Versailles, Montmarte, Sacre Cour. A művésznegyed érezhetően mélyebb benyomást tesz az újvilágbeliekre, mint a Napkirály pompája, de legnagyobb sikert a Pigalle környéki graffitik aratják.
„Hazamegyünk” a kempingbe, és megpróbáljuk korán aludni zavarni a kölköket – természetesen nem sikerül – és kifejezetten mogorvák vagyunk, amikor a következő reggelen megint tíz után dugják ki az orrukat a sátorból. Ez normális kamaszműködés, de ha egyszer maga Miki Egér vár minket fantasztikus birodalmában! Micsoda hülyeség elvesztegetni az időt, gondoljuk, pedig nem is.
Disneyland ugyanis a legunalmasabb hely egész Európában. Sorban állsz negyven percet, aztán két és fél percig élvezheted a hullámvasutat vagy a ringlispílt, tök jó, különleges és Disneys hullámvasút meg ringlispíl, na de akkor is. Döglődünk, meleg van és unalom, a kölkök arról beszélnek, hogyan adhatnának túl a másnapi jegyeken, mert kétnaposat vettünk, naná.
Aztán jön Jézus, és megment. Tényleg. Az egyik hullámvasúton dolgozik, ő meg a társa, Mária. A kabátjukon a kitűző a nevükkel. Jesus és Maria. Ketten terelik a népet ki meg be a kocsikból, teszik ezt olyan humorral, hogy azonnal elfelejtjük a negyven perces kínlódást. A srácok persze veszik a lapot, elhangzik idézet az ominózus rock-operából (Jesus I’m overjoyed to meet you face to face), az Amerikai Fiúból Surgent Ryan lesz, és a végén még egy quick-passt is kapunk, hogy jöhessünk még egy kört várakozás nélkül. És ez után valahogy megváltozik az egész, gyorsabban mennek a sorok vagy mittudomén, mindenesetre másnap senkinek sem akaródzik eladni a jegyét.
Két napunk marad még városnézésre. Két hét sem lenne elég, mert akarunk mindent: az impresszionistákat, Rodint, a Louvre-t, a Pont Neuf-öt, a Gare du Nordot és a Notre Dame-t, és persze kávéházat és metrót és éttermet és hajókázást és Eiffel-tornyot mindenekfelett. A Nagy órákat töltene a reliefek nézegetésével, de csak miután megalkotta élete graffitijét az élet értelméről, a Kicsik bunyóznának a parkban, a Lányok megnéznének még néhány cipőboltot is. Rohanás és veszekedés lesz ebből, naná, ráadásul még a Lány szülinapja is bonyolítja a helyzetet, foglalunk helyet egy étteremben, de lekéssük, ez a legrosszabb szülinap, mondja elkeseredetten. Aztán a Toronyban csak megvigasztalódik, ha már az ebéd ugrott, üljünk be egy italra a fenti kávézóban, mondja Apa nagyvonalúan, és a nagyvonalú embereket kedvelik az égben, mert valahogy elromlik a bankkártyaolvasójuk, kápé nincs nálunk, a garcon mosolyogva közli, hogy ebben az esetben a cég vendégei vagyunk.
A kempingben aztán csak kerül ünnepi vacsora, étteremben, pizzával, rozéval és tortával, ahogy egy tizenhat évesnek dukál. Képtelenek vagyunk abbahagyni az ünneplést, pedig a következő etap majdnem ezer kilométer, és el kellene kerülni a péntek reggeli csúcsforgalmat. Ébresztő ötkor, fogadkozunk, de persze nem lesz belőle semmi. Két órába telik megint, mire kiérünk a városból, mert Párizs tényleg nagy, és a forgalom még nagyobb.
Az előző részek:
Útikönyvek és térképek kedvezményesen:
