Archív

Bemutatjuk Várnai Rékát

Várnai Rékától eddig két kisprózát olvashattatok , (24 óra, Leves) most itt jön a harmadik, az Ebéd című, de előtte olvassátokel Hartay Csaba levelét, amiben leírta, hogyan ismerkedett meg Rékával, és mit gondol az írásairól.

Varnai Reka

’86-ban született Szarvason. 18 éves korában megnyert egy országos verspályázatot. Kommunikációs diplomát szerzett Pesten, a Károli Gáspár Református Egyetemen. Áttért a prózára. Dolgozott már szövegíróként. Általában röviden és tömören fogalmaz. Legnagyobb kedvencei: Vian, Böll, Bulgakov. Szerinte, ami szép, az fáj.

Várnai Rékával egy szarvasi felolvasóesten találkoztam, beszélgettünk az írásairól, és bíztattam, hogy küldje lapoknak. Nem akarta. Másfél év múlva keresett meg, hogy nekem elküldene párat. Emlékeztem, hogy jó, amit ír. És legfőképp ahogyan ír, mert az talán fontosabb. Évekig feleslegesnek tartotta a küldözgetést. Pedig a rövidprózáiban nincs felesleg. Pont annyi. Pontos. Finom szövésű világ az övé, ami néha kifeszül. S ha elpattan egy-egy szál, akkor sajnálkozás helyet nevetek. Mosoly nélkül, magamban.

Hartay Csaba

Ebéd

Vasárnap megint beleevett a tányéromba. Kerülgetett egy darabig. Leült velem szembe, átnyúlt az asztalon, és beleevett a tányéromba.

Eleinte csak beleturkált a levesbe. Aztán jött a hús is. Később desszertet is kért. Először nemet mondtam. Nemet mondtam, de vezettem a kezét. Később elfelejtettem nemet mondani.

És vasárnap ott ültünk az asztalnál megint. Megkínáltam. Megevett mindent az utolsó falatig, de nem volt neki elég. Azt mondta, kér még. Kér valamit. Valami finomat. Engem. Éhes volt. Odaült mellém, és evett belőlem.

Mikor elment, leragasztottam a sebet. Bekentem púderral, és nem is látszott. Dolgoztam, ettem, szerettem. Tetszett a seb. Először fájt, de aztán viszketni kezdett. És én vakartam. És vakartam, amíg vérezni nem kezdett. És jól esett. Ahogy az is, hogy piszkos lettem.

És vasárnaponként egyre több sebem lett. Csak jött, leült mellém, és falatozott belőlem. Szépen megrágott, és megemésztett.

Én meg csak ragasztottam, púdereztem. Semmi nem látszott. Sam azt mondta, kicsit fogytam, de ennyi.

És eltelt még sok vasárnap. Nem gyógyultak a sebek. A szagukat vitte a szél, ahogy a bodzavirágokét szokta májusban. És csak gyűltek a szagra. Egyre többen. Egyre többen ettek belém.

Aztán ott ültünk a bisztróban. Sam, én, meg sokan mások. Julie-k, Sally-k, Amy-k. Mind a szagra jöttek. És én kitártam az ingemet, és hagytam, hogy nyalogassanak. Hogy tépjenek belőlem.

De ott volt Anna. Anna. Ott állt, és láttam a szemében az éppen kigyúló fényt. Megcsapta az orrát a bűz, és meghalt egy percre. Vele halt az érdeklődés is.

De négy konyak után már nem érdekelte. Csak nevetett és nevetett. Egyre erősebben, és hangosabban. Vicsorogva felém fordult, és kiharapott belőlem egy akkorát, hogy lefordultam a székről.

Aztán ahogy vasárnap visszamásztam a székre, leültem ebédelni, és nem kértem még egy adagot, mert elég volt az első.

Minden könyvre találsz kedvezményt,

ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:

librarius ib rendelo

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top