Palazzók, gondolák, a Dózse-palota, a Sóhajok hídja, az Accademia, lagunák és galambok, no meg a hangos olaszok. Ez Velence. Azonban létezik egy hely a város szívében, amely mellett szigorúan az útikönyvből tájékozódók könnyen elsétálhatnak. Pedig a sokat látogatott Szent Márk Térről nyíló egyik kis utcában található. Csakhogy sehol egy giccses neonreklám, vagy erőszakos megállítótábla. Nem árt tudni, hogy dress code viszont van, ezzel szűrik az ízlésficamos bugrisokat, a keletnémet turista-szettet, vagy az ocelotba feszítő csinibabákat. Egyszerűség és luxus, fülledt kikötői hangulat- ez jutott eszembe először, amikor pár éve a galambokkal zsúfolt Szent Márk Térről a hőség elől menekülve beléptem a Harry’s Bárba. A hely makulátlan tölgyfa asztalait és mahagóni bárpultját az első és máig egyetlen vendégkönyv szerint egykor Ernest Hemingway, Alfred Hitchcock, Arturo Toscanini, Somerset Maugham, Charlie Chaplin, Valentina Schlee, Humphrey Bogart, Orson Welles, Philippe de Rothschild, Truman Capote és Peggy Guggenheim is koptatta, s ahol-legalább egy Bellini erejéig-mintha megállt volna az idő…
Miután egy fehér szmokingos pincér alaposan végigmért, kedvesen jelezte, hogy öltözékünk rendben van, s rámutatott az egyetlen szabad asztalra, közvetlenül a bejárat mellett. Mialatt a hely specialitását, a Bellinit kortyolgattuk, mosolyogva néztük, amint ugyanez az úriember pókerjátékosokat megszégyenítő arccal tessékeli odébb azokat, akiknek – legalábbis szerinte – az öltözékük nem volt a helyhez illő. Ismét nyílik az ajtó. Azt vártam, hogy James Dean lép majd be, vagy Marilyn Monroe. Azon tűnődöm, mit keres egy ilyen bár Velence eldugott utcájában? Nos, a történet 1929-ben egy veronai étterem konyháján bizonyos Giuseppe Ciprianivel kezdődött.
Az olasz származású Giuseppe Cipriani szakácsként dolgozott Verona egyik legjobb éttermében, s talán ott is ragadt volna, ha a háború a tulajdonost a frontra nem szólítja. Az üzletet Giuseppére bízta, aki annyira ügyesen vezette azt, hogy amikor a háború véget ért, a tulajdonos nem is akarta őt elengedni, ám Ciprianinak más tervei voltak. A konyhai munkából végleg elege lett, s elhatározta, hogy ezután csakis bártenderként, vagy pincérként keresi majd a kenyerét. Egyik állástól a másikig sodródott, s ahol úgy érezte, eleget tanult, máris továbbállt. Dolgozott Franciaországban, Belgiumban, s végül Velence különböző hoteljeinek bárjaiban keverte-, s szolgálta fel az italokat. Épp az előkelő Hotel Monaco pincére volt, amikor egy nap, a tulajdonos felajánlotta neki a Hotel Europa főpincére állását. Akkoriban a Hotel Europa felkapott helynek számított, a fiatal velenceiek és az európai arisztokrácia legismertebb találkahelye volt. Cipriani álma ekkor fogalmazódott meg: egy saját bárt szeretett volna nyitni. Egy bárt, amely legalább olyan elegáns, mint azok a hotelek, amelyekben eddig dolgozott. Egy olyan helyet szeretett volna, ahol a vendégeknek nem kell áttörniük magukat a portások falain, a rideg előcsarnokokon, csak azért, hogy eljussanak a bárba. Az egyetlen probléma a pénz volt, pontosabban, annak hiánya.
Harry Pickering
Egy napon egy fiatal amerikai diák, bizonyos Harry Pickering jelent meg a Hotel Europa bárjában. Pickering nagynénje és annak szeretője kíséretében azért jött Velencébe, hogy kikúrálja kezdeti alkoholizmusát. Ciprianinak kételyei voltak afelől, hogy ez az európai kirándulás átsegíti a fiatal amerikait a nehéz időkön, ugyanis majd’ egész nap a bárban ült. Két hónap múlva, a nagynéni és szeretője elutazott, magára hagyva a fiatalembert, egy halom kifizetetlen számlával. Ciprianinak feltűnt, hogy egy ideje Pickering semmit sem fogyaszt, s két dologra gondolt: vagy sikerült leszoknia az italról, vagy ő csinál valamit rosszul. A dolog nem hagyta nyugodni, ezért megkérdezte tőle: Elnézést, Mr. Pickering, de valami baj van a Martinimmel? A válasz teljesen megdöbbentette: Nem, dehogy Mr.Cipriani, a Martinivel semmi baj, egyszerűen csak minden pénzem elfogyott. Cipriani erre megkérdezte: Mr. Pickering, mondja, tehetek Önért valamit? – Nos – hangzott a válasz-, ami azt illeti, kifizethetné a hotelban a számlámat és megvehetné a jegyemet vissza az államokba. Cipriani nagyon megsajnálta, és 10 000 lírát (kb 5000 USA Dollár) kölcsönzött neki, hogy visszatérhessen Amerikába. A pénzt egyébként régi álma megvalósítására, egy saját bárra kuporgatta. Mindez 1929-ben történt, s Cipriani két évig semmit sem hallott Harry Pickeringről, sem a kölcsönadott pénzéről. Szinte már le is mondott róluk, de két év múlva Pickering sétált be a bárba. Cipriani – mondta – hát még itt vagy. Köszönöm a pénzt. Viszonzásképp 50 000 lírát adok vissza, hogy nyithass végre egy saját bárt. – Én pedig – válaszolta Cipriani –, hálám jeléül Harry bárjának nevezem majd el.
Alig három hónap múlva a Calle Vallaresso, 1323. szám alatt, a csónakkikötőnél 1931. május 13-án nyitotta meg kapuit a Harry’s Bar. Stílusos, egyszerű és letisztult volt. Minden részlete Giuseppe ízlését dicsérte. Egyedülállónak számított Bellini koktélja és az extra száraz Montgomery martinija (5 rész gin, 1 rész vermut), amely abban is különbözött az angol változattól, hogy Cipriani nem öblös pohárban, hanem mini pohárban szolgálta fel, mindennemű díszítést mellőzve. Egyébként az ital nagyon erős volt, s még a nagyivó Hemingway-t is kiütötte. A szintén híres Bellinije már egy lágyabb változat volt, proseccoból és frissen turmixolt fehér barack püréből állt. Az italok mellé pedig apró finomságokat is kínáltak.
Talán csak kevesen tudják, hogy a carpaccio elnevezésű olasz előétel szintén Giuseppe Cipriani találmánya, amit Amalia Nani Mocenigo grófnőnek készített el először. A grófnő velencei tartózkodása alatt mindenáron a Harry’s Bárban szeretett volna vacsorázni, ám az orvosa épp egy speciális diétára fogta, amely szerint a grófnő csak nyers ételt fogyaszthatott. Cipriani tudta, hogy a grófnő nagyon szereti a húst, s kitalálta, hogy ha nagyon vékonyra szeleteli fel a marhahúst, akkor az nyersen is ízletes lesz. Meglocsolta citromlével, olívaolajjal, s még egy kis mustárral megbolondított kapribogyós majonézt is csepegtetett a nyers húsra. A grófnő el volt kápráztatva, de mikor az étel neve után érdeklődött, Cipriani egy percre pánikba esett. Annyira el volt foglalva azzal, hogy a grófnő vacsorája tökéletes legyen, hogy nevet elfelejtett adni találmányának. Cipriani a grófnő fehér ruhájáról a vörös húsra nézett, s azt mondta: Grófnő, ez az Ön Carpacciója! (Giuseppe ugyanis rajongott a festészetért, s Vittore Carpaccioért,– aki vörös és fehér színeiről volt híres –, kiállítása épp ekkor volt Velencében. Mivel a hús vörös volt, a grófnő ruhája pedig fehér, így a színkombinációról hirtelen ez ugrott be neki).
A bár nagyon népszerűvé vált Velencében, sok előkelő személy is megfordult ott. Sőt, az is megesett, hogy a pincérek egyidejűleg szolgálták fel az ebédet XIII. Alfonz spanyol királynak és I. Pál görög királynak. Természetesen Ciprianinak bőven akadtak rosszakarói is, akik irigyek voltak a sikereire, s azzal rágalmazták, hogy a Harry’s Bárban elsősorban a homoszexuálisok és a pénzes zsidók múlatják az időt. A második világháború kitörésekor pedig arra kötelezték Ciprianit, hogy függesszen ki egy feliratot, miszerint : „Zsidók nem kívánatosak itt”. 1943 októberében pedig a fasiszták a német és olasz tisztviselőik számára kantinná rendezték át a bárt. De a hatóságoknak ez sem volt elég: mivel megtiltották az angol nevek használatát, ezért Giuseppét arra kényszerítették, hogy változtassa Harry-t Arrigóra, ami a Harry olasz verziója. Ám jó olaszhoz híven, a háború végén Cipriani visszatért az eredeti névre.
1949-50 hosszú, hideg telén ideje nagy részét a Harry’s Barban töltötte, ahol egy saját asztala is volt az egyik sarokban. Ő volt az egyetlen vendég, akivel egyszer egy séta alatt Ciprianinak sikerült leinnia magát. Cipriani ugyanis azt az elvet vallotta, hogy a pincéreknek a pult mögött, a vendégeknek a bárpult másik oldalán a helyük. Hemingway volt az egyetlen kivétel, vele lehetetlen volt betartani ezeket a határokat. Mint vendég, rendkívül nagylelkű volt és a csekk-könyve több oldalt tett ki, mint egy közepes hosszúságú novellája. Ezekben az időkben dolgozott A folyón át a fák közé című regényén, amelyben több alkalommal is megemlíti a Harry’s Bart. Egyesek szerint ezzel Hemingway ingyen hírverést csinált Ciprianinak, Hemingway viszont azt mondta, hogy a bár teszi majd őt halhatatlanná.
Orson Welles ruhatáránál talán csak szomjúsága és étvágya volt nagyobb, valahányszor belépett a Harry’s Bárba. Rendszerint két tányér szendvicset és két üveg jégbe hűtött Dom Perignont rendelt. Mesterkélt, zsémbes és mogorva ember volt, ugyanakkor nagylelkű, zűrzavaros, szórakozott, kaotikus és rendetlen is, s gyakran elfelejtette kifizetni a számlát. Egyszer Cipriani utána sietett az állomásra, ahol ugyan elérte még a vonatot, de az már elindult. Cipriani addig rohant, míg elérte Orson Welles fülkéjét. Welles a vonatablakon kiadott egy vastag csekkfüzetet Ciprianinak: Nyugodtan írja csak alá, Cipriani, az én nevemmel! – kiáltotta. Jellegzetes üvöltő nevetése a nehéz vonatkerekek zakatolása közben addig visszhangzott, míg a vonatot elnyelte a messzeség.
Az utóbbi időkben sokan próbálkoztak Cipriani nyomába érni, sorra nyíltak a Harry’s Bar néven futó pubok, éttermek, bárok (Párizsban, New Yorkban, Amszterdamban, Firenzében, Londonban, San Franciscoban, Singaporban, Nepálban, Fellini az Édes Élet egyes jeleneteit a Rómában nyílt Harry’s Barban forgatta), ám a siker sohasem a berendezésen, vagy az italkínálaton múlt. Sokkal inkább az atmoszférán. 2001-ben az olasz Kultúrkapcsolatok Minisztériuma a bárt Velence emblematikus helyei közé sorolta.
Cipriani álma teljesült. A tökéletes Velence díszletei közt sikerült létrehoznia valamit, amely stílusos, tágas, méltóságteljes, tiszteletet parancsoló, ahol a vendég királyként, a király vendégként érezheti magát.
Schwartz Orsi
