Én mondom neked, hogy holnap valami rossz fog történni. Valami nagyon rossz. Visszafordíthatatlan, helyrehozhatatlan rossz. Érzem. (Kiss Nóra Titanilla írása)
Mindjárt péntek. Péntek tizenhárom. Valami rossz fog történni. Valami egészen borzalmas. – ez volt a férfi első reggeli gondolata, amint kinyitotta a szemét, s néhány perc alatt könnyedén ájulás közeli állapotba rettegte magát, melyet – előre tudta – a felesége nem lesz hajlandó komolyan venni. Kineveti majd, ahogy évek óta teszi.
A nő már ébren volt, de még csukva tartotta a szemét. Hallotta a férje baljós sóhajtozását, és már a hideg futkosott tőle a hátán. Babonái az agyára mentek. Régen csak legyintett rájuk, de mára elege lett belőle, hogy szemet hunyjon felettük. Egyszerűen túl sok volt, túl nagy teher. Több, mint húsz éve tartó házasságuk során belefáradt a felesleges aggódásba, abba, hogy folyton a férfit kellett győzködnie, hogy minden rendben lesz, hogy attól még kimozdulhat a házból, hogy az ablakból látott egy fekete macskát átsurranni az úton, hogy nem a halál szele érintette meg, csak a téli szél csípte ki az arcát, mert tél van, és télen hideg van, és hogy péntek tizenharmadikán sem a kaszás leselkedik rá minden sarkon, csak a tulajdon megszállottsága, az az egyetlen dolog, mely egy nap a vesztét okozza.
A férfi a nő felé fordult, tudta, hogy ébren van. Addig bámulta, míg az végül feladta, és kinyitotta szemét.
– Tudod, milyen nap lesz holnap? – kérdezte a férfi remegve. Az összes idegszál megfeszült a fejében. Már most.
– Persze. Péntek. – mondta a nő, mellé ásított egyet, és nyújtózkodni kezdett.
A férfi rémülten nézte.
– És te nem félsz?
– Nem. Még mindig nem félek a péntektől. – felelte a nő. A gúnyt már képtelen volt kiirtani a hangjából.
– Nem a péntektől, a péntek tizenháromtól.
– Attól sem félek. Ahogy eddig sem féltem.
A nő kikászálódott az ágyból, fáradtan, mint aki egész éjjel nem aludt. Kitántorgott az ajtón, és a fürdőszoba felé vette az irányt.
– Meg ne csússz a zuhany alatt! – kiáltott utána a férfi. Felült és figyelt, a falhoz nyomta a fülét, hogy hallja, mi történik a szomszédos helyiségben. Nem jött válasz, csak a víz zuhogását lehetett hallani.
Negyed óra múltán a nő frissen, törölközőbe tekerve lépett be a szobába. A férfi szívéről óriási kő esett le.
– Nem válaszoltál. Azt hittem, valami bajod esett.
– A zuhany alatt?
– Ott is meg lehet halni. – mondta a férfi teljes komolysággal, és némi értetlenséggel. Ez a nő nemtörődömségének szólt, de az csak sóhajtott egyet, szokás szerint ennyit kívánt hozzáfűzni.
– Komolyan mondom, hogy ott is meg lehet halni. Volt már rá példa. Csak megcsúszol, és bumm. Kitöröd a nyakad, és kész. Halott vagy.
– Vagy az is lehet, hogy nem halsz meg. Csak megcsúszol, és bumm. Eltöröd a gerinced, és kész. Egy életre béna maradsz.
– Ez nem vicces. Ez egyáltalán nem vicces. – a férfi feje lángolt a dühtől.
– De mégis, melyik a rosszabb? – ingerelte tovább a nő pusztán szórakozásból.
– Jól van, gúnyolódj csak. Tudom, hogy mit gondolsz rólam. Azt hiszed, bogaras vagyok, hogy elment az eszem, és hogy a babonáim átvették az irányítást az életem felett. – a férfi most úgy nyafogott, mint egy kisgyerek, aki bűntudatot akar kelteni a szüleiben, mikor valamit nem kap meg.
– Talán nem így van?
– Nem. Ez nem babona. Ez halálosan komoly. Én mondom neked, hogy holnap valami rossz fog történni. Valami nagyon rossz. Visszafordíthatatlan, helyrehozhatatlan rossz. Érzem.
– Eddig még soha semmi nem történt, pedig mindig annyira érezted.
A nő a szekrényhez lépett, unottan válogatott a ruhái közt.
– Ez most más.
– Mindig más.
– Hallottad, mit mondtam? Azt, hogy érzem.
– Hogyne, hát persze, hogy hallottam. Minden péntekre eső tizenharmadika előtt kristálytisztán hallom. De ma csütörtök van. Tizenkettedike. Úgyhogy fejezd be! – hátrafordult, a férje a takarót szorongatta, szánalmas látványt nyújtott, a nő egy pillanatra még meg is sajnálta. – Kérlek! – tette hozzá, hogy kiengesztelje a hangnemért.
– Bárcsak befejezhetném! Bárcsak! – rázta a fejét a férfi, miközben kimászott az ágyból, belebújt a papucsába, és elindult az ajtó felé. – Bárcsak ne kellene már ma azon aggódnom, hogy mi lesz holnap!
– Nem kell. – vetette oda a nő türelmetlenül.
– Bárcsak úgy lenne! – mondta a férfi, és kicsoszogott a szobából, mint egy fél lábbal már a sírban álló öregember. – Bárcsak az egész holnapi napot halálos nyugalomban tölthetném! – a szavai már csak a folyosóról szálltak vissza a nőhöz, aki egy virágmintás, egyrészes ruhát választott magának, csak azért is, hogy újra fiatalnak érezze magát, hogy a jó kedvét hangsúlyozza, melyet még a férje eszelős búskomorsága sem tehet tönkre. Ezt a napot semmi sem teheti tönkre. Ma még csak tizenkettedike van. Felvette a szoknyát, szépen elrendezte az alján a fodrokat, és akkor bumm. A lépcső felől jött a zaj. Sorozatos puffanás volt, és egy hatalmas durranással ért véget, melyet a férfi velőtrázó kiáltása kísért, aztán csend.
A nő kilépett a hálószobából, a lépcső alján kiterülve meglátta a férjét. Lábai kitekeredtek, törzse megcsavarodott, szemei fennakadtak, még az emeletről is látni lehetett bennük az iszonyatot.
A nő lassan lesétált az eltorzult testhez, fölé hajolt, a csuklóját tapogatta, de se légzés, se pulzus: a férfi halott volt. Csak leesett, és bumm.
Ennyit a péntek tizenháromról. – gondolta a nő, majd felegyenesedett, visszasétált az emeletre, kézbe vette a mobilját, és halálos nyugalommal beütötte a mentők számát, miközben mosolyogva még egyszer elsimította a fodrokat a szoknyáján.
Fotó: flagmagazin.hu
