E fotós nemzedék alapkérdése-alapélménye a látvány mint olyan megkérdőjelezése, szétszedése elemeire, közkeletű szóval dekonstrukciója. – Béresi Csilla írása a Magyar fotóművészet az új évezredben című, a Nemzeti Galériáben megrendezettkiállításról.
Pesics Mária, CULTURA No. 8, Image 2311, 2011.
A kiállítás átfogó áttekintést ígér a magyar fotóművészet új áramlatairól, és itt a hangsúly az újon van. A fotósok többé-kevésbé fiatalok, az egy Korniss Péter kivételével. Nem csoda hát, hogy munkáikat közös szellemiség jellemzi. De e hangvételre rányomta bélyegét a kurátor, Baki Péter mentalitása is, aki mielőtt fotóelmélettel kezdett foglalkozni, kultúrantropológiát végzett az egyetemen.
E fotós nemzedék alapkérdése-alapélménye a látvány mint olyan megkérdőjelezése, szétszedése elemeire, közkeletű szóval dekonstrukciója. Semmi sem az, és főként nem olyan, aminek-amilyennek első pillantásra látszik. Ezért többnyire sok-sok pillantással kell szemügyre venni, ízekre szedni. A dekonstrukció mellett másik kulcsszava e fotóknak a folyamat, amelynek leginkább a rései, hiátusai az árulkodóak. Ezért is van, hogy a művészek munkái szinte mind sorozatok. Űrhideg fúj be innen, és a pillantás nemritkán ufóké, mint Kerekes Gábor képein, aki Over Boswell című 2002-es sorozatán felülről fényképezi a helységet, ahol állítólag repülő csészealj csapódott bolygónkba. Kerekes a formák platóni természetéig csupaszítja a látványt. 2005-ös Aircraft Cemeteryjén lepkegyűjteményként sorakoznak a szintén felülről, ufószemmel levett repülők. E kép előzménye lehet az 1991-es, fotóalbumból bemutatott Lepkegyűjtemény vagy az 1998-as Spirál, ami egy lépcsőház felülnézetből.
Nemcsak a felülnézet idegeníthet el, de az alulnézet is. Ezt használja ki Czigány Ákos is, akinek Egek című, 2005-ös sorozatán a fényképezőgép lencséje pesti bérházak udvarából tekint fel a túl fényes, baljós ég vakító tömbjére. Ugyanő több sorozatot készített Darwin Beagle expedíciót megörökítő könyvéről, ahol az üres oldalakat fényképezte össze. Ez a ’70-es évek dobozregényeit és általában a posztmodern irodalmat idéző gesztus tudásunk réseire hívja fel a figyelmet.
Magyar Ádám Urban Flow című 2007-es sorozatán egy irányban áramlik a réskamerával fényképezett embertömeg. Arctalan, idegen hangyaboly-emberek, náluk még az ufók is jobbak lehetnek. A Stainless-sorozat (2010) metrószerelvény ablakait fényképezi alagutak klausztrofób sötétjében. Kifelé bambuló embertársaink állatkertek rabjainak szomorúságával tekintenek a semmibe.
Misetics Mátyás éjszakai városképei hasonló didergős idegenségről árulkodnak. Ő is megörökített felülről elágazó városi útvonalakat Mesterséges fények című sorozaton (2007), ahol a túl erős fények sugárzásában báb-emberek jönnek-mennek. Misetics erdei képeit annak idején a Várfok-galéria kiállításáról szólva ismertettem.
A dekonstrukció emberképünket is megkérdőjelezi. Koronczi Endre hajtogatott fa alapra fényképezett két férfialakot, az egyik nézetből az egyik, a másikból a másik látszik. Gyenis Tiborral közösen létrehozott sorozata a BASIC project, pszichotabló (2003-2004). Itt ugyan feltűnnek emberek, de gépek, többnyire autók fölé görnyednek, hajuk arcukba hull. Elnyeli őket a gép.
Kudász Gábor Arion ember nélküli, plakátmagányban ázó éjjelek nyomába eredt kamerájával. Metróvégállomás, Kőbánya-Kispest (2004) című fotóján a kivilágított felüljáró, a Kerékpárút, Széchenyi hídon (2004) aluljáró torka lehel végsőkig elhagyatott, hideglelős titokzatosságot. A Korcsolyapálya, Széna tér (2006) néptelen jégpályáját lampionos fák művi ragyogása veszi körül. Ezek a képek mégis szépek, ahogy az lehet egy fotó, ahol a ráismerés okán örvendezünk az esős aszfalt vagy az olvadozó jég csillanásának.
Dezső Tamás, Itt, bárhol, Téglák, 2009.
Ember nélküli világba vezet Dezső Tamás is, akinek munkái részben szintén szerepeltek a Várfok-galéria már említett kiállításán. A világvégi, futurista, mégis nagyon valós pusztulásban, amely 2011-es Itt, bárhol sorozatát áthatja, mégis elemi erővel tör át az a valóság, amit e fotós-nemzedék kérdőre von. A szem ünnepe egy-egy hatalmas, omladozó fal szinte tapintható textúrájával. Dezső kőfalai, építményei összeroskadni készülnek ugyan, valami titokzatos erő mégis áthatja és egyben tartja őket. A Románia, szeméttelep (2012) madarai a földön szétszórt rongyokat-papírokat légiesítik át misztikus meta-valósággá. A szépség és a látvány diadala ez, akár a szemétdombon is, ahogy Czigány Ákos üres égre tekintő házbensőin is megcsillan a fény míves vasrácsokon, ablakszemeken, csempék pikkelyes bőrén.
Pesics Mária a természet, a táj titokzatos szépségét teremti újra a látvány erejénél fogva. 2011-es CULTURA sorozatának téli képein a horizont ceruzavonala az egyedüli fogódzó a mindent elöntő fehérségben.
Szabó Dezső, High Voltage V/I, 2012.
De az örökérvényű látvány felé lép túl a dekonstrukción a modelleket fényképező Szabó Dezső is. High Voltage sorozatán (2012) sötét égbe cikázó villámokat látunk, és e látvány elemi szépségét az sem rontja le, hogy a művész terepasztalon, mesterségesen idézte elő a jelenséget. Egyik modell-képén a lefolyóba alácsurgó vizet fényképezi egy akváriumfélében. A pörgő tölcsér akár tornádó is lehetne.
Közel, nagyon közel megy a látványhoz Barta Zsolt Péter is, aki szintén víz alatt, buborékok gyöngysorával örökíti meg tulajdon kezét (Kezem, 2000). A Fiam, Máté (2001) egy mellkas szuperközelije, árnyékos völgyeivel.
Távol vagy közel, e nemzedék magyar fotósai ugyanazzal a művészi problémával szembesülnek, és keresnek rá egyéni, értéket teremtő választ.
Fotóművészeti könyvek 10%-kal olcsóbban:
