Kovács Emőke: Régi idők Balatonja

Nem lehet eleget írni a témákban kifogyhatatlan Balatonról, a legújabb munkát Kovács Emőke jegyzi, a Régi idők Balatonja című könyvből olvashattok itt egy részletet.

Régi idők Balatonja című kötetem elkalauzolja az Olvasót a 19. és 20. századi Balaton világába. Betekintést nyújt a 19. századi Balaton történetébe, és felvillant sok-sok érdekességet, mozaikot a Pannon Tenger 20. századi múltjából. Egy különösen gazdag táj, különösen sokszínű arcát mutatja be.

A déli partvidék, s annak „éke”, Siófok

A 19. század végére tendenciává vált, hogy Füred és általában a Balaton északi partvidéke mellett a vendégsereg már a déli part nevesebb helyeit – pl. Siófok, Lelle, Fonyód – is látogatta. Folyamatosan épültek ki a „turistaparadicsomok” a déli parton is.

Siófokon 1871-ben nyitották meg az első Magyar Tenger Fürdőházat: 80 kabinnal és 100 személyes társalgóval. A fürdőházakat ősszel síneken gördítették partra, a jégtől védve. 1879-ben azonban az áradás tönkre tette a házakat. Ezért 1891-ben – Glatz Henrik (1844-1905) tőkéjéből – a Siófoki Balaton Fürdő és Szálló Részvénytársaság 35 hektáros fürdőtelepet létesített díszes szállodákkal (210 szobával), parkkal, nyaralókkal. Nyáron naponta húsz órán keresztül járt három gőzös is, amelyek egyike Füredet és Siófok partjait kötötte össze. A fürdőtelep szépen fejlődött, megépült az impozáns Sió és a Hullám szálló. A nagy villák tulajdonosai korabeli festőművészek voltak: Than Mór, Vágó Pál, Flesch Tivadar, Tölgyessy Artúr. A fürdőtelep ünnepélyes nyitórendezvénye 1893. június 18-án zajlott le.

A klasszikus értelemben vett fürdőélet az 1890-es évek elején vette kezdetét Siófokon. Ezt tanúsítja az a kiadvány, amelyet egy doktor, a híres gyógyvízszakértő, balneológus, klimatológus Preysz Kornél[1] fogalmazott. 1893-ban, Siófok címmel napvilágot látott munkája tulajdonképpen egy turistacsalogató kalauz.[2] Azt a folyamatot is ábrázolja, hogy a „Balaton-fürdő- szálloda és részvénytársaság” milyen nagy munkával és milyen lépésekben építette ki a siófoki „üdülőkomplexumot”.

Siófok fürdő kialakításával Ray Rezső (1845-1899) pesti építészt bízták meg. Munkájáról Preysz elismerően így írt: „A szállodák s az étkező terem nagy áldozattal létesített s megfelelő gonddal kezelt, bár még csak két éves parkban, közvetlenül a parton fekszenek. Előttük 700méter hosszúságban két méter magas kőburkolattal biztosított s fákkal beültetett széles corso terül el úgy, hogy a fürdő-közönség a tó üdítő pompás légáramlatát különösen este a legközvetlenebbül és legkényelmesebben élvezheti.”[3]

Preysz a siófoki üdülőhelyet a külföldiekhez hasonlította, modern gyógyhelynek nevezte. A testi-lelki roborálódáshoz szükséges dolgok mind fellelhetők voltak Siófokon ebben az időben: létezett kávéház, olvasóterem, zene, „lapdázó”, játékhelyek. Aki kívánta, kedvére csónakázhatott, halászhatott, lóversenyen vehetett részt. S ha mindez nem töltötte ki a vendégek idejét, akkor kellemes kirándulásokat tehettek Almádiba, Füredre, Tihanyra.

Az orvosdoktor a település infrastrukturális és elektromos ellátottságát is kiemelte: az üdülőtelep távírdával, postával, telefonnal is rendelkezett. A széleskörű ismertetés ezt követően a Balaton hidrológiai elemzésével folytatódik. A Balatont fürdésre igen alkalmasnak találta, mert „a Balaton vize rothadási anyagokkal nem fertőzött, iszapmentes és a hullámcsapás által felkavart homokszemcsék leüllepedése után tiszta kellemes izű, jó ivóvíz.”[4] Miután meggyőzte afelől az olvasót, hogy a Balaton vize szinte már-már gyógyvíz, az üdülőhely fürdőzési lehetőségeit járta körül: van fürdőház, 120 vetkőző kabin, 4 kisebb fürdőház, „ostendei kocsi” (azaz: vízbe vontatott kabinok, ahol a fürdőzök megválhatnak kellemetlen, testre tapadt, vizes fürdőruháiktól), a nők és a férfiak fürdőhelye külön van választva, s a fürdőzés a tó sekélysége miatt veszélytelen.

A manapság divatos „wellness” és „fitness” kúrák változatos tárházát meghazudtolva Preysz a siófoki egészségkúrákról is számot adott: írt a tej- és szőlőgyógymódról, s a homokfürdőről.

Az egészségkúrák változatossága után a balneológiai és a további egészségtani hatásokat összegezte: a tó kellemes nyári hőfokát (kb. 25 ⁰C), a szénsavas vegyi összetételt, a hullámok gyógyító erejét, amely izommunkára készteti a fürdőzőt. De nem felejtkezett el a balatoni napfény üdvös hatásának méltatásáról, amely a zsírok lerakodását is csökkenti, s hatással van az anyagcsere folyamatokra, a vérkeringésre is. A vízpárás, „élménydúsabb” levegő pedig felüdülést jelenthet a poros nagyvárosi atmoszféra után.

S hogy kiknek is ajánlja mindezt – tudván az ősi mondást: „Mens sana in corpore sano” – a szerző: „a kinél kóros a véralkat, csökkent az életerő, kifáradt, vagy épen kimerült az idegrendszer, szellemi foglalkozás, üzleti gondok s egyéb oknál fogva a nélkül mindez komolyabb bántalom alakjában már határozott alakot öltött volna. Fel kell említenem még azt is, hogy különösen nőkre, akik a nagyváros falai közt rossz levegőben töltik az év legnagyobb részét, akiknél a mozgás hiánya s egyéb kóros hatányok folytán elgyengült az idegrendszer, hiányos a vérképződés, a Balaton-fürdők kitűnő hatással vannak.”[5]

Fürdőegyesületek kora – virágzó települések

A déli parton sajátos jelenségnek számított a fürdőegyesületek szerveződése, amelyet a magyar társadalomnak főként a középrétege kezdeményezett, s teremtette meg a Balaton-kultuszát. A déli part kiépülésében releváns szerepe volt Szaplonczay Manónak[6], Somogy megye tiszti főorvosának, aki 1893-ban hívta össze az első értekezletet, a fonyódi partszakasz parcellázása céljából. Szaploncay bátorító szavaira 1896-ra Balatonberényben 120, Balatonkeresztúron 30 kiadó parasztszoba volt. Fonyódon 9 villa épült fel, Bogláron 25 ház és 56 szoba, Lellén 4 villa és 30 szoba, Szárszón 80 szoba, Földváron 10 nyaraló várta az üdülőket.[7] A 19. század végére, a 20. század elejére a déli partszakasz fürdőkultúrája is kibontakozni látszott. Az egyszerűnek tűnő munkálatok mögött hatalmas összefogás állt: „Sok a tennivaló és nehéz a munka, mely a Balatonpart felvirágoztatásában még hátra van, hiszen még a kezdet legkezdetén vagyunk; de erős az elhatározás, nemes ambíció, egy kis áldozatkészség és válvetett munkássággal rövid időn belül pótolni lehet a régi mulasztásokat.”[8]

A sajátos szerveződések, a fürdőegyesületek nagyban előlendítették a települések sorsát. Az egyletek szerepe és célja sokrétű volt: a fürdőkultúra színvonalának emelése, szálláslehetőségek teremtése, a vendéglátóhelyek számának növelése, az infrastruktúra javítása, a vízvezeték-, csatornahálózat bővítése, az elektromos hálózat kiépítése, a közlekedés fejlesztése.[9] Országos szinten az 1904-ben alapított Balatoni Szövetség fogta össze, és lendítette előre a kezdeményezéseket. Fő célként a Balaton-kultusz népszerűsítését, a balatoni fürdők felvirágoztatását tűzték ki.

Időközben a balatoni nagybirtokosok rájöttek: az idegenforgalom jelentős hasznot hozhat. Így a part menti területeket felparcellázták. A kis falvakból évek alatt virágzó nyaralóhelyek nőttek ki. Balatonföldvárt és Balatonberényt elsősorban az arisztokrácia, Balatonboglárt a középosztály, Fonyód-Bélatelepet pedig az állami hivatalnokok látogatták szívesen, s építették fel villáikat, nyaralóikat.

A balatonberényi fürdőtelepet gróf Hunyady József (1863-1942) alapította 1881-ben. Később Hunyady parcelláztatta fel Szemest és Szárszót is, az 1900-as években. Szemesen vásárolt magának házat 1907-ben Eötvös Károly író is. 1894-ben megnyílt a földvári fürdőtelep, gróf Széchényi Imre (1858-1905) jóvoltából. 1895-ben megépült a híres földvári Kupa szálló. Balatonfenyvesen 1893-ben fejeződött be a parcellázás. Zalai szőlősgazdáknak adtak itt birtokokat. A hegyközség nevét – Máriatelep – Andrássy Máriáról, Széchenyi Imre feleségéről kapta, aki a parcellázást irányította. 1895-ben már Fonyódon is megkezdődtek a villaépítések, melynek fő szorgalmazója Zichy Béla gróf (1851-1928) volt. Hamarosan elkészültek a fürdőházak, s Bélatelep mellett megindult a Sándortelep kiépítése is. A Kaposvár-Fonyód közötti vasútvonalat 1896-ban nyitották meg, ezáltal a megyeszékhelyen lakók egyik kedvelt nyaralóhelyévé vált a szépülő fürdőhely.

Balatonlellén az 1800-as évek végétől kezdett kialakulni a nyaralókultúra. A település előnye a hosszú partszakasz volt. A homokos partot fenyő- és nyárfatelepítéssel tették barátságosabbá. Lellén 1892-ben épült fel az első villa, a fürdőtelep parcellázása a 20. század elején kezdődött meg. Homokos partját Szalay Imre (1846-1902) – fenyő és nyárfaültetéssel – alakítatta nyaralásra alkalmassá. Bogláron a 20. század elején már strandot, mólót, kikötőt építettek, platánsort telepítettek. Ezért nem meglepő ez az 1893-ból származó tudósítás: „A balatonparti kisebb községekben Szántódon, Szemesen, Kővágó-Eörsön, Lellén, Révfürdőn eddig csak szórványosan jöttek meg évente a vendégek, de az idén túltömöttek ezek az apró, de kedves fürdőfészkek is. Részint az olcsó élet, de meg a poétikusan csöndes falusi magány is vonzza a vendégeket. A jövő évre már egész csomó villa épül a pusztán álló Balatonparton, ami a Balaton-kultusz jövőjét csak emelni, szépíteni fogja.”[10]

A 20. század elejére az infrastruktúra még inkább fejlődött a tó körül: megépült az Észak-Balatonparti vasút, 1909-ben. Majd számos új kikötő nyílt: Földváron 1907-ben, Fonyódon 1908-ban, Siófokon, Bogláron, Szemesen 1912-ben.

A 19. század végére megjelentek az északi és a déli part fürdőiben, fürdőtelepein, először különféle fürdőöltönyökben, majd a hölgyek matrózgalléros klottnadrágban, az urak szélesen csíkozott, kötött trikóban, a fürdőruhás nyaralók. A század végére feléledt a déli part, Siófok felzárkózott „Magyarország dísze”, Balatonfüred mellé, melyet a fürdőhelyek látogatottsági adatai is alátámasztanak, s melyben bizonyára nagy szerepet játszottak a korszak említett népszerűsítő kiadványai is.

Az állandó, legalább egy hétig időző vendégek száma[11]