A mesék ereje

Képek és történetek kereszttüzében élünk, és belezavarodhatunk – vagy visszatérhetünk az évezrednyi nemzedékek életében letisztult mesékhez. Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek című könyvéről Stenszky Cecília írt kritikát.

„– Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a Kisherceg.

Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka.”

Antoine de Saint-Exupéry

Egyszer volt egy ember, aki leült a társai elé, és elkezdett egy mesét…

Ki az, aki szereti a meséket? Tegye fel a kezét az is, aki valaha olvasott vagy hallgatott mesét. Nagyon ritkán találkozom olyannal, aki nem szereti a meséket, bár az is természetes, hogy kinek-kinek más (volt) a kedves: népmese, a műmese, a Sebaj Tóbiás vagy a Dragon Ball. Lám, a mesék ma már nagyrészt a gyerekkorhoz és a gyermek-léthez kötődnek, pedig nem is olyan rég még elsősorban a felnőttek életéhez tartozott; volt ugyanis egy tulajdonsága, amely az értékközvetítésben igen fontossá tette: didaktikusság nélkül tudott tanítani és értékeket átadni. S ezzel együtt minden mese képes valamit megmozgatni a hallgatóban vagy olvasóban, olyan dolgokat, amiket egyébként nehéz lenne kimondani és kezelni. És nemcsak a mese, hanem ha regény, novella, vagy akár film, színdarab, opera, krimi: amikor a történet elkezdődik, akár Egyszer volt, hol nem volttal, akár másként – nehéz nem odafigyelni rá. Mert szükségünk van a mesékre és a mesemondókra.

Boldizsár Ildikó neve a legtöbb könyvében összefonódik a mesékkel: hol tanulmányok, hol mesegyűjtemények kapcsán, e legújabb kötete pedig az eddigiek különleges összefonódása: mesegyűjtemény és tudományos munka keveréke; olvasmányos, de reflektálást is igényel, s képernyőtől eltunyult fantáziánk újra bekapcsolását. Nem akadémiai műveltségre, nem is heroikus bátorságra – csupán nyitottságra van szüksége az olvasónak, hogy felfedezze saját magát a királyfi, a királylány vagy a táltos szerepében: a mesék nagyon is valóságos világában.

Úton lévőknek való, mondja a cím, és amint egynél több pillantást vetünk a könyvre, világossá válik, hogy valamilyen formában mindannyiunkhoz szól, hiszen valamilyen életszakaszban vagyunk: gyermek vagy felnőtt, házas, vagy éppen köztes állapotban. És a Mesekalauz sorra veszi az életszakaszokat: születés, gyermekkor, ifjúkor, barátság, közösség, hivatás, szerelem, érett nő s érett férfi, és az öregkor. Minden szakaszhoz két-három mese tartozik, és egy kis kalauz, mely nem elemzi helyettünk a mesét, csak rámutat a motívumokra, melyeket ha az olvasó saját magának bont ki: katartikus élmény lehet a rácsodálkozás az időtlen történet és az időben véges életünk kapcsolatára.

Az életfordulókat most is megünnepeljük – de sokszor valahogy kevesebb odafigyeléssel, mint régen. A megszületés, a felnőtté válás, a házasság, a halál és bármilyen egyéb változás szertartásokat igényel, amik a hagyományos közösségi társadalmakban még aktívan jelen voltak. Az Arnold van Gennep nevével fémjelzett rites de passage, az átmenet rítusai manapság nem olyan egyértelműen találhatók meg a szokások között. Egy esküvőt nem hirdetnek már ki háromszor a templomban, a felnőtté válás is az érettségihez, a jogosítványhoz vagy az első szál cigarettához köthetők inkább, mint szimbólumokkal teli legényavatáshoz. De nem is a formaságokról van szó, hanem a tudatos átlépésről: egyik életszakaszból a másikba. A Mesekalauzból sok minden újra felfedezhető, ami hiányzik.

Sétát kínál ez a könyv a mesék sűrűjében, de azt a fajtát, amikor a sétáló nem bedugaszolt füllel, hanem tágra nyitott szemmel jár, s alaposan megfigyeli a fákat, embereket, mindazt, amit lát – és önmaga reakcióit is. Nem véletlen, hogy a mai ember képernyők előtt éli az életét. Szükségünk van a képekre, az információk nagy részét a szemünkön át szerezzük. A mesékben pontosan ugyanerre az igényre kap választ a hallgató vagy az olvasó, csakhogy egy picit magasabb szinten: ez a kép az emberi figyelemből és képzeletből jön életre, és mutat irányt a feledésbe merült szimbólumok nyelvén.

Képek és történetek kereszttüzében élünk, és belezavarodhatunk – vagy visszatérhetünk az évezrednyi nemzedékek életében letisztult mesékhez. Boldizsár Ildikó a kötetet Konrad Lorenz Ember voltunk hanyatlása c. könyvének a címben megfogalmazott problematikájával kezdi. Ember mivoltunk bizony hanyatlik. De ha olykor a hétköznapokból felpillantva látjuk, hogy milyen sok minden nem stimmel most a világban (és az életünkben), a mesék puszta elolvasása szemfelnyitó és utat mutató élmény lehet – kinek kinek személyre szabva.