Az Atya: tüskehajú román óriás.
Felülről, mondhatni, feddőleg üt,
többnyire homlokon, arcon talál.
Én hátrálok, és amint alkalom
adódik, visszaütök. Rám ront;
mintha hajókormányt forgatna,
úgy próbál megijeszteni. Többnyire
rámozdulok, vesztemre. Olykor
én is eltalálom, de szinte csak
gyomron. Nehezebben viseli,
mint én; szeme összeszűkül,
penge a szája, ha teheti, rögtön
keresztbever. El kell mozogni.
Nem lettem soványabb, mióta
ide járok, de nem is híztam tovább.
Nyilván ő sem lesz már légiesebb.
Csak a lószőr hullik az öreg
kesztyűkből, nincsenek jobbak –
és ez így lesz már mindvégig.
Messziről nézve úgy haladunk,
mintha táncolnánk. Odaérünk a terem
sarkához, ahol most a mennyezetig
érő fenyő áll. Fényes papírba
csomagolt dobozok, vörös, ezüst,
arany gömbök, és mi ott mozdulunk
rajtuk egyszerre, száz alakban.
