Miklya Anna Dühös nemzedék című könyve a Libri Kiadónál jelent meg az ünnepi könyvhétre, ebből olvashattok egy dühös részt.
Másnap délután olyan izgatott voltam, hogy úgy éreztem, a homlokomra van írva, mire készülök.
– Hát te? Hova mész ilyenkor? – szólt ki anyám a szobájából. Az asztali gépe előtt ült, dolgozott.
– Találkozom egy barátommal – feleltem.
Hátrafordult és szigorúan végigmért.
– Tudod, mi a feltétele a délutáni szabadidőnek, Jonas.
– Tudom, anya.
– Ha nem teljesítesz megfelelően, nem lesz elég pontod. Ha nem lesz elég pontod, nem vehetsz egyetemi felvételt, nem vehetsz lakást, nem vehetsz állást, nem vehetsz házassági jogot, és nem vehetsz gyermektartási jogot sem.
– Anya – válaszoltam a tőlem telhető legnagyobb türelemmel – Tizenhét éves vagyok. Megcsináltam a leckémet. Elmegyek találkozni egy barátommal. Járok egyet a friss levegőn, és vacsorára itthon leszek. Rendben?
– Ahogy gondolod, kicsikém – válaszolta aggódva, majd lemondóan sóhajtott egy nagyot, és visszafordult a könyveléshez.
A templomban elég sokan voltak, főleg a középső sorokban, a kivetítő előtt. A plébános személyesen celebrálta a misét, de az ének és az igehirdetés felvételről szólt, ami most különösen jól jött nekünk. Biztos voltam benne, hogy nem tudnak lehallgatni. Rebeka az orgona előtti karzaton ült, szőrmegalléros nagykabátban, onnan leste, mikor esek be végre az ajtón. Nem késtem sokat.
– Hoztad a tabletedet? – kérdezte teljesen fölöslegesen, amikor befészkelődtem mellé a hideg, kényelmetlen padba. Persze, hogy hoztam. Elővettem a gépem a táskámból, bekapcsoltam, és várakozva néztem rá. Úgy festett, mint aki heveny gyomorrontásban szenved. Az arca szürke volt, és nagy karikák ültek a szemei alatt.
– Nem tudom, miért kéne, hogy belerángassalak ebbe, Jonas – mondta halkan, és még mindig nem mozdult. – Tudod, mit fogok most tenni?
Nemet intettem a fejemmel.
– Csúnyán ki foglak használni, Jonas. Bele foglak vonni egy nagyon veszélyes játékba.
– Nem félek egy titkos szervertől – vágtam rá türelmetlenül. Idegesen megrázta a fejét, és még jobban magához szorította a táblagépét.
– Az Anonymousba nem belépni veszélyes. Maguk az Anonymous-tagok veszélyesek. Én… Engem megzsaroltak, Jonas. Ha megmutatom a leveleket, te is mindenről tudni fogsz majd, és ugyanolyan veszélyben leszel, mint én.
– Gondolod, hogy félek én a világon bármitől? – kérdeztem magabiztosan, hogy elüssem a komor hangulatot.
– Miért ne félnél? Mindenki fél – felelte Rebeka.
Előregörnyedt a padban, és a mennyezetet fürkészte. Egyik pontról a másikra ugrált a tekintete. Fölösleges szokás, a kamerákat úgysem lehet kiszúrni, itt meg amúgy is túl nagy volt a hangzavar. A gyülekezet épp fennhangon imádkozott, és a padlóhoz csiszolódó talpak, a köhögések meg a suttogó párbeszédek miatt olyan alapzaj volt, hogy még én sem hallottam tisztán, amit mond, pedig mellette ültem. Felhajtottam a kabátom gallérját, és elhatároztam, hogy megértő és türelmes leszek. Még csak néhány hete ismertem, de furcsa és kitörölhetetlen kötődést éreztem iránta az első beszélgetésünktől kezdve. Ugyanakkor lehet, hogy én korántsem voltam a számára olyan bizalomgerjesztő.
– Az Anonymous egy nagy blöff, Jonas – bökte ki végül, és aggódó pillantást vetett rám. – Néhány ezer ember, akikről azt hiszed, hogy nagyszerűek, lázadók, szabadok és fantasztikusak, egészen addig, amíg meg nem ismered őket. Illetve amíg közéjük nem kerülsz. Nincs semmi az Anonymousban, amiért érdemes lenne oda tartozni.
– És a titkos tartalmak? – kérdeztem hitetlenkedve. Rebeka nagyon nyugtalannak tűnt. Szerettem volna, ha egy kicsit lehiggad, és nem viselkedik paranoiás őrült módjára. Előre-hátra dülöngélt a padon, de láthatóan észre sem vette, hogy milyen veszélyesen feltűnő.
– Az összes tartalom unalmas, Jonas. Még pedig azért, mert mind halott! Mégis, mit tudnál kezdeni vele? Ha van egy jó pornód, az oké. Ha van egy érdekes cikked, amiben egy habzó szájú újságíró béketárgyalásokat követel a céta-tetiekkel, az is oké. Ha van egy albumod a legjobb progresszív house remixekkel, szintén oké. De mire mész azzal, ha mindebből van tizenöt, húsz, negyven vagy százezer?
Idegesen rám nézett, és összekulcsolta az ujjait. Az egész testét rázta a remegés, bár próbált uralkodni rajta. Nem mertem hozzáérni, hiszen ki tudja, mennyire utálja. Én személy szerint nagyon. Úgyhogy csak óvatosan megsimogattam a kabátja vállát, majd visszasüllyesztettem a kezemet a zsebembe.
– Ha ennyire szörnyű az Anonymous, akkor miért vagy még mindig ott? – kérdeztem tőle.
– Mert forradalmat kell csinálnom – felelte vacogva. A rosszul szigetelt üvegablakok alatt szinte süvített a huzat a nyakunkba.
– Forradalmat? Kell? – néztem rá megütközve. Bólintott.
– Megzsaroltak. Ha nem engedelmeskedem, fel fognak jelenteni.
Egy darabig csak hallgattam, és próbáltam felfogni, amit mondott.
– Nem értem – szólaltam meg végül. – Nem az Anonymousnak kéne a jó oldalnak lennie?
– Kéne – dünnyögte Rebeka, és minden különösebb átmenet nélkül sírva fakadt.
Ijesztő volt Rebekát sírni látni. Először is, szögezzük le: bárkit ijesztő sírni látni, akit szeretek. De én nem szerettem addig még túl sok embert az életemben, csak az anyámat és Sütit. Az anyám sose sírt, mert tudta, hogy senki nem oldja meg helyette a problémáit, Sütinek pedig egyszerűen nem voltak problémái. Rebeka viszont olyan gyorsan és olyan természetesen lett az életem fontos része, hogy ebben a pillanatban teljesen elvesztettem a lábam alól a talajt. Mogorván bámult maga elé, mint aki szégyelli magát, a szemét tágra nyitotta, és az arca két oldalán csorogtak lefelé a könnyek.
– Na… – dörmögtem neki, megnyugtatónak szánt hangon, de én is tudtam, hogy minden vagyok, csak megnyugtató nem. Rebeka pislogott, szívott egyet az orrán, és a kabátja ujjával megdörgölte kivörösödött szemeit.
– Na – ismételtem meg. – Mondd el! Kérlek, Rebeka! Én nem Süti vagyok, hanem Jonas! Tudod, majdnem olyan okos vagyok, mint te.
Végre elmosolyodott. A térdére fektette a gépét, és bekapcsolta. Két vörös hajú lány nevetett rám a képernyőről.
– Ez itt a nővérem, Jonas – mutatott az egyikre. – Nem én vagyok az igazán okos a családban, hanem ő. A páncélt én is meg tudom csinálni, de az Anonymousig már ő jutott el!
Közelebb hajoltam a képernyőhöz. Rebeka nővére nagyon szép volt, sokkal szebb, még Rebekánál is, egy igazi, felnőtt nő. A húga keskeny vállát átölelve, magabiztosan nézett a kamerába.
– Eddig nem is említetted – jegyeztem meg.
Megrázta a fejét.
– Nem. Soha senki nem beszél róla. Ő a családom szégyenfoltja. Már majdnem négy éve, hogy életfogytiglant kapott, és deportálták a Marsra. Nem vették el a pontjainkat, mert a szüleim jelentették fel.
Rettegtem, hogy újra sírva fakad, de szerencsére nem tette, csak sóhajtott, majd a gyomrára szorította a kezét, és előrehajolt. Az előttünk lévő pad támlájának hajtotta a fejét, és egy darabig csöndben maradt. Nem tudtam, mit csináljak. Sejtettem, hogy szörnyű lehetett átélni mindezt, de a története nem volt egyedülálló. Sok hackert, bűnözőt és illegális terhest jelentett fel a családja. Akkor is feljelenthettek, ha szerintük erkölcstelenül viselkedtél: kérhetnek ellenőrzést, fokozott megfigyelést, vagy bejelenthették egyszerűen csak a „megalapozott gyanújukat” is, ha nem voltak teljesen biztosak a dolgukban. Ezt mindenki megértette és el is fogadta, hiszen bármilyen illegális tevékenység lenullázhatta akár az egész család pontegyenlegét. „A cinkosok is gyilkosok” mondta a Világelnök egyszer, az egyik dicsőségnapi beszédében. Egy hétig ez volt utána a kötelezően ajánlott status update a facebookon.
– Amikor ő született, még nem volt háború – kezdett bele Rebeka a történetébe. – Öt éves volt, amikor a Ciolkovszkij-telepet felrobbantották a céta-tetiek, és kitörtek az első harcok a Jupiter-körzetben. A családunkban ma már nincsenek aktív katonák. Az apám építész, egy vállalatnál dolgoznak az anyámmal, a nagyszüleim pedig egy bentlakásos otthonban élnek. Félretették őket… A nagyapám a hadseregnél szolgált… nos, nem ennél a mostaninál, még a réginél. A testvéremmel nagyon sok időt töltöttünk náluk, amikor még kicsik voltunk. Ráhel imádta a meséiket… tudod, Jonas, a meséket a régi világról, amire ő alig emlékezett, mert olyan kicsi volt még. Mielőtt elkezdődött volna a szükségállapot, mielőtt egy kormányzati döntéssel minden megváltoztathatóvá vált volna. Ráhel sokkal okosabb nálam, de sokkal idealistább is. Tudod, neki mindig olyan tiszta volt a szíve.
Lopva rám nézett, mintha attól félt volna, hogy kinevetem. De nem nevettem. Összeráncoltam a homlokomat.
– Tudod, én megértem, hogy Ráhel annyira vágyakozott a régi világ után – feleltem. – Néha azon kapom magam, hogy én is vágyakozom utána. Anyám elejtett pár szót arról, hogy régen részt vett mindenféle tüntetéseken. Tüntetéseken! El tudod ezt képzelni, Rebeka? – bámultam rá. – Ha valaki most elkezdene tüntetni, három percen belül lekapcsolnák, és soha többé nem hallanád a nevét sem.
– Hát, nem tudom – felelte Rebeka, és a tenyerébe hajtotta a fejét, hogy az ujjaival tompítani tudja egy kicsit a hangját. – A tüntetések többsége éhséglázadás volt, nem? Azért az annyira nem lehetett vidám. Szerintem Ráhel sem tudta pontosan, mit szeretne, vagy hogy mire vállalkozik. Az Anonymoust is éppen ezért kereste meg, mert azt hitte, hogy segítenek neki elindulni. De, Jonas – nézett fel rám tágra meredt szemekkel –, én tényleg nem tudom, hogy min lehetne változtatni! Vagy hogy ő mit képzelt, merre indul el, mit csinál majd, ha bejut közéjük. Végül persze bejutott. És meg is lett az eredménye. Fél év múlva egy zárt tárgyaláson életfogytiglanra ítélték, és felrakták az első csapatszállító űrhajóra, ami a Marsra ment. Miután elvitték, teljesen egyedül maradtam. Nem is találkozhattam vele. Azóta anyámék úgy figyelnek rám, mint egy potenciális börtöntöltelékre, vagy egy ketyegő bombára. A gépemet totál letakarították. Majdnem egy teljes évembe telt, amíg újra meg tudtam csinálni a páncélt, ezúttal már egymagam.
– És az Anonymous? – kérdeztem kíváncsian.
Rebeka büszkén elvigyorodott.
– Mondtam, hogy a nővérem sokkal okosabb, mint én. Hagyott hátra instrukciót, de offline. Zseniális, nem? Papíron!
Elismerően bólintottam. Ez tényleg jó ötlet. Rebeka nővére azzal is tisztában lehetett, hogy a húga csak akkor tudja majd használni a hozzáférését, ha előbb egyes-egyedül elügyeskedi magát a páncélig, különben még idő előtt lebuktatja magát.
– Elkezdtem használni az accountját, persze óvatosan, nem fedtem fel magam senkinek. Az Anonymous tényleg teljesen névtelen, nem vagy összekötve a facebookoddal, ha bárki tud is valamit a másik személyazonosságáról, az maximum azért lehetséges, mert az illető direkt elárulta. Ráhel törölte minden levelét és kapcsolatát. Nemigen tudtam, merre induljak, szóval először csak figyeltem, néha letöltögettem ezt-azt, de csak óvatosan, nehogy a szüleim gyanút fogjanak. Monitoroztam a nagyritkán frissülő tartalmakat, a beszélgetéseket és az online eventeket, de nem történt semmi különös. A legizgalmasabb egy zártkörű WOW-parti volt, több mint ezerötszáz meghívott résztvevővel… Most komolyan, Jonas, te erre számítanál a Föld legnagyobb hackerszervezetétől?
Méltatlankodva meredt rám. Megvontam a vállam. Tényleg elég vérszegénynek hangzott.
– Ez így ment még egy darabig – folytatta csöndesen Rebeka. – Én nem vagyok a nővérem Jonas, eszem ágában sem volt lázongani. Csak szerettem volna minél többet megtudni róla, arról, hogy mit tervezett, hogy mit szeretett, kik voltak a barátai. Egyszerűen csak hiányzott – komoran meredt maga elé, és a sötétre pácolt pad rovátkáit kapargatta a körmével. – Szóval, részemről ennyiben is maradt volna a nagy sztori, de egyszer csak levelet kaptam egy teljesen ismeretlen usertől – keserűen felnevetett, és hozzátette: – Nem mintha nem lett volna ott mindenki ismeretlen! Úgy hívta magát: Mr. G. A.
– Van olyan ismerősöd, aki… – tettem volna fel a nyilvánvaló kérdést, de Rebeka egy dühös intéssel félbeszakított.
– Ne nézz teljesen ostobának, Jonas. Persze, hogy nincs G. A. monogramú ismerősöm. El sem tudod képzelni, hány keresést futtattam le a facebookon a barátaim ismerősei, a tanáraim ismerősei, a szüleim ismerősei, Ráhel ismerősei, még a sofőröm ismerősei között is! Végigböngésztem a kormánytagokat, és lassan a végére érek a rendőrségi adatoknak is. Már persze, amik nyilvánosak. Nem tudtam beazonosítani. G. A. Valami random név vagy szójáték is lehet… Mindegy. Egyedül az a lényeges, amit az üzenetében írt.
– Mit írt? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
Rebeka felsóhajtott.
– Szó szerint ezt: „Túl fiatal vagy, hogy a tűzzel játssz, kicsi lány”.
– Fúj – mondtam. Egyetértően bólogatott.
– Ugye? Tök perverz! Nagyon megijedtem. Egy darabig be se mertem lépni az oldalra.
– És aztán?
– Aztán végül csak beléptem megint. Egy ilyen titok annyira szörnyű, Jonas! És az a legszörnyűbb, hogy nem tudod megosztani senkivel, belülről felemészt, ahogy a kíváncsiság meg az izgalom is… Szóval végül beléptem, és megnéztem, írt-e valamit.
– És írt? – kérdeztem türelmetlenül.
– Persze – lehajtotta a fejét. – Az elején még csak célozgatott. Tudod, az volt az érzésem, hogy nem igazán tudja, mihez kezdjen velem. Csak azt akarta, hogy tudjam, a kezében vagyok. És persze azt, hogy rettegjek. Ez be is jött: rettenetesen féltem, amitől sajnos el is vesztettem a fejemet – idegesen beharapta az alsó ajkát, úgy folytatta, visszafojtott hangon. – Hisztérikus üzeneteket küldtem neki, és követeltem, hogy mondjon el mindent, amit rólam tud. Természetesen nem árult el semmit. Az egyetlen dolog, amit elmondott, az volt, hogy ismeri Ráhelt, és tudja, mi történt vele.
– Biztosan rendőr, vagy a kormány embere – vetettem közbe.
– Akárki lehet. Valaki, akinek vannak információi – rázta meg a fejét. – Egy szadista. Egy darabig ezt a játékot űzte velem, aztán, amikor már arra gondoltam, hogy törlöm a hozzáférést, mert semmi értelme fent maradni az oldalon, végül csak kibökte, hogy mit akar tőlem.
– Ha azt mondod, hogy a szüzességedet, sírva fakadok – feleltem mogorván. Rebeka ujján is ott villogott a tisztasági fogadalmat jelző gyűrű. Minden vallás kormányzati támogatást kap a fogadalmak népszerűsítéséért, a rendszeres orvosi vizsgálatok megszervezéséért és lebonyolításáért. Nincs is túl sok értelme nem vállalni a szüzességi fogadalmat. A lányoknak ez a legkomolyabb pontszerzési lehetősége: ha érintetlenül mennek férjhez, az fedezi az első lakást, vagy az első diplomát, de legalábbis az esküvőt és a nászutat.
Rebeka nem pirult el, csak lepillantott a gyűrűje fehér kövére, és elfintorodott.
– Persze, hogy nem ezt kérte. Sosem találkozna velem személyesen. Ha felfedné a kilétét, nekem is lenne a kezemben valami ellene. Azt követeli tőlem, hogy kövessek el egy támadást. Egy merényletféleséget, Jonas. De nem akarom megtenni – szögezte le. Megrázta a fejét, és csak úgy villogott a szeme a dühtől. (Vagy a kétségbeeséstől? Nem tudtam eldönteni.)
Az első pillanattól fogva, ahogy Rebeka kibökte a zsarolás szót, tudtam, hogy segíteni fogok neki, akármibe is kerüljön. Nehéz ezt elmagyarázni. Én eléggé magányos vagyok. Ez szomorúan hangzik, de egyáltalán nem az, inkább csak elkerülhetetlen. Tisztában vagyok vele, mint bármilyen más ténnyel. Fattyú vagyok, az anyám nem túl gazdag, a családom többi részét nem is ismerem: van valami homályos, valami nemszeretem dolog körülöttük, amiről az anyám sokáig egyáltalán nem volt hajlandó beszélni. (Talán az egyik blogjában erről is írt valamit.) Nem tartom különösebben szépnek magam (nem úgy, mint Sütit, na, ő például szép és kedves, én meg legfeljebb csak kedvesnek tűnök, és azt is csak távolról, haha), nem vagyok erős, és nem igazán szeretek beszélgetni sem a velem egykorúakkal. Mégis, mit mondhatnék nekik?
Okos vagyok, és ezt pontosan tudom is magamról, ami valószínűleg még kevésbé tesz népszerűvé. Nem feleselek a tanárokkal, és mindent megteszek, amit kérnek tőlem. A társaimnak is megteszek bármit, a megfelelő ellenszolgáltatás fejében, hiszen az anyámtól, ahogy már említettem, nem fogadok el zsebpénzt. Általában vagy zenét hallgatok, vagy Sütivel lógok. Nem iszom alkoholt, mert megbüntethetnek érte, és nem járok házibulikba, mert nem merek kockáztatni egy feljelentést. Egy házasságon kívüli gyermeket mindig szigorúbban büntetnek.
Szóval magányos vagyok, és a napjaim is teljesen egyformák. Ugyanaz a két ember tölti ki őket, mióta az eszemet tudom: anyám, Süti.
Az, hogy Rebekával találkoztam, és összebarátkoztunk, nagyon jó dolog volt. Ő egy igazán ragyogó lány. Mármint, tényleg. Az ember néha úgy érzi, mintha fénylene. Folyton jár valamin az agya, érdekes ötletei vannak, piros ruhákat hord, és cinikus megjegyzéseket tesz mindenre, ami él és mozog. Nem is tudom, történt-e már velem valaha olyan hirtelen, mégis pozitív változás, mint az ő felbukkanása, és hogy lépésről lépésre, mint a kisherceg a rókáját, megszelídített – illetve inkább én szelídítettem meg őt. Ha azt mondta volna, hogy menjek le a szószék elé, és mutassam meg a pucér hátsómat a gyülekezetnek, mert különben soha többé nem láthatom, esküszöm, megteszem. De nem ezt mondta, hanem azt, hogy szélmalomharcba kell kezdenünk egy veszélyes ismeretlennel, illetve hogy hülyét kell csinálnunk magunkból a széles nyilvánosság előtt. Ránéztem, és gondolkodás nélkül azt feleltem:
– Számíthatsz rám, Rebeka.
