Ami elkezdődik, véget is ér, de egészen más így elmenni innen. Egészen más így elköszönni gyerekektől és szülőktől, magyar és norvég kollegáktól, akik ugyebár nem hívnak meg az otthonukba, de ha mégis, akkor az könnyen egy emlékezetesen furcsa partiba torkollhat. Mészöly Ági norvégiai riportsorozatának utolsó része.
Oslo Gardemoen, Starbucks – KLM 1994 to Amsterdam
Ami elkezdődik, annak vége is van egyszer, legyen szó az egyiptomi Középbirodalomról vagy egy néhány hetes projektről bárhol, ahol májusban nem meglepő néhány centi friss hó reggelente. És ez nagyon is rendben van így, a fáraókból is biztosan nagyon elege volt már valakinek; én meg szeretném, ha végre melegem lenne.
Mert mindig az hiányzik, ami nincs.
Az utolsó munkanap közepén benéz a csoportba az intézményvezető. Megköszöni a munkánkat, kézfogás és mosoly, novemberben találkozunk, mondom. A kamasz utógondozós csoportom, örök szerelmeim, akikkel tavaly ősszel a Gangam Style-re roptuk az állás-járás feladatsort. A szülők megeskettek, hogy idén is én, eskü nem volt még ennyire könnyű és szívből jövő. A főnök szeme láttára és teljes egyetértésével eskettek meg.
A szerződés a magyar partnerrel esetlegesen véget érhet addigra, hűl tizenöt Celsiust a hölgy mosolya.
Látom én is, hogyan nem működik évek óta a dolog. Hogy megy, megyeget. Így-úgy. Látom, hogy egyre több az állandó, norvég alkalmazásban lévő magyar konduktor, és egyre több egykori norvég asszisztens végzett már a Pető Intézetben.
Ami elkezdődik, véget is ér, de egészen más így elmenni innen. Egészen más így elköszönni gyerekektől és szülőktől, magyar és norvég kollegáktól, akik ugyebár nem hívnak meg az otthonukba, de ha mégis, akkor az könnyen egy emlékezetesen furcsa partiba torkollhat. Egészen más így kitakarítani a bérelt lakást, nem nyugodtan itt felejteni bármit. Összepakolni, összegezni, utálom mind a kettőt.
Most az hiányzik, ami van. Most még.
Délig maradok, most vagy soha. Megtenni, amit öt év óta mindig is meg akartam tenni.
Lefényképezni a szomszédos óvodában a dohányzóhelyet. Ami legalábbis jelképértékű, ezt magyarázom folyton mindenkinek.
Az ovi neve: Barnas Rett. A gyerekek joga. Hipermodern, fajátékos, minimum Montessori.
A parkoló oldalában a kukatároló. A kukatároló mögött a dohányzóhely a dolgozóknak. Műanyag székkel, csikktartóval, fullkomfort. Az óvó nénik és bácsik reggelente-delente-délutánonként ide rejtőzve szívják a napi koporsószög-nikotint.
Van ebben valami szeretetreméltó képmutatás. És olyan szépen jellemez mindent. A kukatároló mögötti dohányzóhely ismeretében sok minden a helyére kerül. Nesbo. A svéd gyerekversek. A kínos mosolyok, amikor valaki megpróbál politikailag korrekten előadni valamit. A pap kuncogása: itt egy esküvő lesz, két lány esküvője. A repülőn tax free Jagert szopogató fiatalemberek. Nem a Jager gáz, hanem ahogy körülnéznek minden korty előtt: nincs stewardess a közelben? Harminc-negyvenévesek. Körülnéznek, és izginek találják a helyzetet.
A gyerek nem hülye, csak kicsi. Még akkor is így van, ha olyan oviba jár, aminek az a neve: a gyerek joga. Nem azt tanulja meg, amit mondunk, hanem azt, amit lát. Ha azt látja, hogy vannak elfogadhatatlan dolgok, amit mellesleg persze mindenki, de a kukatároló mögött, akkor azt tanulja.
És kész, kész a kép. Megyek vissza a házba, azt hiszem, egy órám van még. De a taxi ott van már az ajtó előtt. A bőrönd lezárva, miért ne indulnék?
Még egy teli tüdőnyi a szaunaszagú lakásból. Még egy út a hídon, keresztül a Mjösán. Még egy vonatozás, végig a tó mellet. Még egy kávé a Starbucksban.
Az előző részek:
Norvégminta 1. – Ibsen visszafelé
Norvégminta 2. – Most néhány hétig hamari vagyok
Norvégminta 3. – A mi mindennapi köreinket…
Norvégminta 4 – Tavaly nyár volt
Norvégminta 5. – Norvég parti, magyar virtus
