Irodalmi műremekek filmes adaptálása, már az ötlet szintjén is megosztja a közönséget. Az „Alig várom!” és az „Á, lehetetlen!” közti skálán már a fogantatáskor mocorognak a kritikusi pre-koncepciók. (Vecsei Márton kritikája a Tajtékos napokról)
Aztán elkészül a film, és mindez ugyanúgy folytatódik. Vian esetében fontosnak tartom leszögezni, hogy nem a szürreális elemek miatt volt kérdéses az adaptáció sikere. A filmes formanyelv vizuális, ez eddig rendben van. A betűvetést lehet képpé alaktani. Ez is. De szó és szóvicc között hatalmas különbség van. A szinesztézia Vian elemi értéke, az érzékek úgy befolyásolják egymást, az észlelést, mint a belső a külsőt. Chloé teste, Colin gondolatai, láthatóak, hallhatóak, de nem csak ők beszélnek. Colin lakása, a szoba élő organizmus. Kihasasodik, zsugorodik, szűkül, sötétedik, és alkonyul. Vian humora az érzékekre hat igazán, de a szócsavarintásokon, mondattekeréseken keresztül. Ez az a bizonyos irodalmi leleményesség, mely adaptálhatatlan. Filmre, zenére, festményre, bármire. A nézőpont, a regiszter, és a történet átdolgozható, de a szavak, a szótövek, a szinonimajátékok, a szótagcserék, kitalált kifejezések nem. Aki csalódott Gondry filmjében, az valószínűleg a lehetetlen megvalósításának a hiányában csalódott. Abban, hogy a sandacsacsa, a pokoll, a bádogbános nem vizuális, ezek szavak, nem képek, miközben a regény által teremtett atmoszféra, és közeg képi, amennyiben elképzelhető, sőt kötelezően elképzelhető. Mint a kötelezően választható tételek. Ha olvasod, elképzeled, de úgy, ahogy te akarod. Ha csalódtál a filmben, akkor abban csalódtál, hogy nem a te képeidet láttad viszont, pedig egyszer fejben már megrendezted. Szóval ismét itt vagyunk. Aki csalódott Gondry filmjében, az valószínűleg a lehetetlen megvalósításának a hiányában csalódott.
De ez csak az egyik oldal. A szavak, szóviccek, kép és képzelet. Ugyanis a Tajtékos napok tajtékjainak mélyén valós víz van, lehet, hogy nem kék, kékeszöld, vagy zöld, mint az óceánok, lehet, hogy rubinvörös, vagy koromfekete, de valódi víz. Vian szürrealizmusa befogadható, csakúgy, mint zenéje. A regény befogadhatóságának záloga pedig egy klasszikus, epikus szerelmi történet, Colin és Chloé tragédiája. Az alap, ami behelyettesíthetetlen. A lótuszvirág lehetne ugyanis lósóska, a koktélzongora likőrtuba, a sandacsacsa meg tinglitangó. Persze Vian éppen ezek miatt zseniális. A választásai miatt. A regény, olyan, mint Nicolas ételkölteményei. Egyszerű az alapanyag, de a körítés egyedi. Szóval a szürrealizmus esszencializmusa olvasható ki Vian írásából. És lévén az író matematikusként is tevékeny ember volt, hadd fogalmazzak így: Az X és az Y tengely koordinátarendszerében Vian felrajzolt egy valóságos függvényt, egy valóságos görbét, majd eltolta azt a szürreális koordinátarendszerébe. Így minden elem valóságos maradt, csak a szürrealizmus tengelyei között valóságos. Na, ez már adaptálható, mert lehet akár képi is. Az átültetés véleményem szerint sikerült is Gondrynak, és akinek tetszett a film, annak ezért tetszett. Az adaptálhatók adaptálásának megvalósítása miatt.
A díszletek, jelmezek hatásosak Gondrynál. Nem mindig a megvalósításuk, kinézetük, de a jelenlétük eleve. Gondry egyik legjobb döntése például az volt, hogy a kisegeret nem animálta. Ez egyszerű döntésnek tűnik, de a paródia helyett az irónia, a gagyi helyett pedig a groteszk mellett teszi le a voksát vele a rendező. Képi megoldásaival nagyon vékony jégre merészkedett a film, és ez a bátorság dicséretes, még akkor is, ha a jég néha repedezett. Egy ilyen erős látványvilág vagy magával ragadja a nézőt az első jelenetben, és egységessége, legalább is következetes alakulása, változása közben végig megtartja az érdeklődését, vagy az első jelenetben csalódást okoz, és elveszíti a befogadót. A színészválasztás adaptáció esetében szintén kockázatos. Valamilyen szinten hasonlítania kell az olvasó által elképzelt, vagy legalább az író által megalkotott karakterhez a választott színészeknek (Audrey Tautou, és Romain Duris lehet, hogy kézenfekvő, de mégis tökéletes választás volt). A tempó, a vágás, a film színvilága, a kameramozgások, nézésirányok mind elemei Gondry koordinátarendszerének, ahol a tengelyek mozgóképes, tömegfilmes, műfaji, de egyben szürrealista tengelyek. Gondry persze próbálkozhatott volna jobban a lehetetlen megvalósításával (adaptációs szempontból láttunk már rá példát: Mechanikus narancs), de nem tette. Készített egy midcult felé mutató, élvezhető tömegfilmet, fejet hajt Vian előtt, nem csak adaptál, de reflektál is arra, hogy adaptál (nyitójelenet, írógépek, melyeken a regényt írják). Ezzel együtt elvesz, és hozzáad, így meggondolatlanul hibázik (szomszéd néni mondandója túl didaktikus, nem elmondani kell, hanem megmutatni) és bölcsen visszavonul. Kisebb nagyobb különbségekkel hűen adaptálja a regény cselekményét, azonban az utolsó jelenetben húz egy váratlant. A film végső képkockáin nem a regény zárlata, hanem egy újabb, az adaptációra, Vianra való utalás látható. Mintha a rendező azt mondaná: aki kíváncsi a végére, az járjon utána, olvassa el Viannál, végül is ez az ő története.
Bár Érseg nincs, sem tűztoló, sem ódondász, a Tajtékos napok élvezhető adaptáció, nagyszerű színészi munkával, csodás képi világgal, és az ezek által hagyott kötelező hiányérzettel. A filmet nem érdemes megnézni, a regény nélkül, viszont ha Vian olvasása után nézed, egy kis apróság biztos hiányozni fog. Az adaptálhatatlan.
