Apicius sertésekre is alkalmazta a fügével etetés technológiáját, sőt a szárított fügén hízott jószágot vágás előtt mézborral itatta! – amit a libamájról eddig nem tudtál. (Adamik Lajos Lila gőz blogja)
Hogy e kultúra az egyiptomiaktól – akik lúdjaikat rituális áldozati jószágként is tenyésztették, és három főistenüket, Ámont, Gebet és Ptahot is lúdalakkal ruházták fel – miként hagyományozódott át a zsidókra, görögökre és rómaiakra, annak pontos nyomvonala az idők homályába vész. Tény azonban – és az egyiptomi eredethez hasonlóan, immár szintén gasztrotörténeti közhely –, hogy a ’máj’ szó mai megfelelői a latin nyelvekben, az olasz fegato, a spanyol hígado és a francia foie egyaránt a latin iecur ficatum második tagjának származékai,1 és ily mód arra emlékeztetnek, hogy az ókori rómaiak fügével táplálták e madarakat. Horatius Szatíráinak II. könyvében említ ilyen, friss fügével hízlalt fehér lúdból nyert májat.2 Plinius Természettörténetében külön fejezetet szentel a kérdésnek, hogy ki találta fel ezen ínyencséget (X,27 – egyiptomiakról persze tudni sem akar, az illető csakis tisztes római férfiú lehetett). Valamivel korábban (VIII,209) pedig megemlíti, hogy minden hedonisták ősatyja, Apicius sertésekre is alkalmazta a fügével etetés technológiáját, sőt a szárított fügén hízott jószágot vágás előtt mézborral itatta! Az antik Róma konyhaművészetének legfőbb dokumentuma, a De re coquinaria valóban tartalmazza egy ilyen, fügén hízlalt sertés májának borsos-kakukkfüves-lestyános bormártással megbolondított receptjét (VII,3).
Plinius szól arról is, hogy a libatenyésztés másik fő hozadéka a toll, kivált a pehelytoll, és az össztársadalmi elpuhulás biztos jelét látja abban, hogy már a férfiak is csak ilyen tollal tömött párnán bírnak hálni. Ha Astérix és társai nem is, de utódaik mindenképpen áldozatul estek ennek az elpuhulásnak. Aligha véletlen, hogy az újkori réceféle-hízlalás szeizmikus gócpontja az egykori gall provincia területén, Dél-Franciaországban jött létre. És ha most eszünkbe jut, hogy a libatollal való kereskedés, egyszersmind a libazsír és általában a lúd konyhai használata mennyire erősen kötődött az askenázi, ezen belül is a magyarországi zsidóság kultúrájához, képzeletünkben nem lesz nehéz megrajzolnunk azt a kettős ívet, amely gondoskodott arról, hogy a víziszárnyas-tartás és -hízlalás hagyománya Európában a Római Birodalom bukása után is továbbéljen, és mindmáig fennmaradjon.
