Kalapos Éva: D.A.C. 1-2 – Egy új élet – Rázós utakon, Manó Könyvek, olvasószerkesztő: Kótai Katalin, 2 990 Ft
Nem igazán tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a 21. század elején a fejlett (pillanatnyilag még Magyarországot is közéjük számítom, bár erősen küzdünk, hogy kikerüljünk e kategóriából) országok társadalmaiban a korosztályi határok egyre élesebben rajzolódnak ki. Nagyjából négy, jól elkülöníthető életkori szakaszt ismerhetünk fel: a kisgyermekkor (0-11), a kamaszkor (12-18), a felnőttkor (18-60) és az öregkor (60 fölött). A korosztályok egyre markánsabban, már-már brutális határozottsággal különülnek el egymástól: gondoljunk csak a reklámszakemberek és a tévécsatornák által használt „célközönség” kategóriákra. Ez azonban mindaddig csupán egyszerű életkori besorolás, míg rá nem döbbenünk, hogy a határvonalak immár sokkal kegyetlenebbül választanak el minket egymástól, mint azt szeretnénk. A korosztályok egykor még kommunikáltak egymással: nagymama beszélgetett az unokával, szülő a gyerekkel, tini a kistesójával – egy légtérben éltünk, egy levegőt szívtunk. Mára viszont mindez már nem „trendi”, sőt, kifejezetten „gáz”. Leghatározottabban a tizenévesek kezdenek külön kasztot, társadalmi réteget képezni saját szlenggel, ízléssel, szokásokkal, törvényekkel, mely „világnak” egyik alapvető parancsolata, hogy tojd le, mit mondanak a felnőttek, mert az ő begyepesedett dumájuk, minél idősebbek, annál érdektelenebb.
Gondoltam ezt én mostanáig. Aztán jött az én 73 éves édesanyám, felkapta asztalomról Kalapos Éva ordítóan pink tiniregényét (D.A.C. 1-2), amit aztán négy napig ki se lehetett szedni a kezéből. Méghogy nincs átjárás a korosztályok között?!
Bevallom:
nekem ezzel az új csajok-gimi-pasik művel sok apró bajom van. Rögtön az első, hogy mondatot, és főleg regénycímet lehetőleg sosem kezdünk „egy”-gyel. „Egy új élet” – bocs, de borzalmasan… gáz. (Jó, most lehet jönni az Egy magyar nábob példájával, de hiába – az is gáz.) Aztán: a karakterek ugyan jól kidolgozottak (legalábbis a lányok: a fiúk viszont csupán jóképű, sportos álommacsók, kisebb-nagyobb hibákkal, kicsit sem valósan fiús viselkedéssel, épp úgy, miként Hollywood feminin szépfiúi), ám folyton alig hihető, életszerűtlen szituációkba keverednek. Példa kell? Legyen: két lány reggel meglát két álompasit (naná) labdázgatni a téren (izzadságtól csillogó, duzzadó izmok – a lányok térde rögtön remegni kezd), leszólítják őket, bemutatkozás után öt perccel már tudják, ki kire bukik, délutánra randit beszélnek meg, napközben a lányvécében a csajok már házasságról(!) álmodoznak. A randi húszperces beszélgetése közben folyton az első csókról fantáziálnak (mukk sincs róla, hogy esetleg egymás személyisége érdekelné őket), ami a huszonegyedik percben tényleg el is csattanna, ha az író oda nem mesélne egy harmadik, keservesen síró lányt, aki így belezavar a remélt smaciba, de sebaj, mert még aznap este az álompasi addig kajtat főhősnőnk kapuja előtt, míg végül csak összejön az elmaradt csók.
Jaj, ne!
Valóban ilyenek volnának a mai tinilányok? Reggel meglátnak egy fiút és kb. húsz perc duma után már jöhet is a smaci? Házibulin hányásig isszák magukat, és rámásznak vadidegen fiúkra, csak mert aznap épp túl nagy bennük a feszkó az állandó pasi hülyeségei miatt? Reggeltől estig és estétől reggelig kizárólag megvadult hormonjaik kergette, szerelmet és szexet kajtató, bódult romantika-álomban rebegő lények, akik a tévésorozatokból tanulják az életet? Egyetlen hír- és kommunikációs forrásuk az FB, a Twitter és hasonló virtuális felületek, családi életet pedig max. a Sim City programozható karaktereivel élnek? Bulímiások, kezdő alkeszek, szex- és romantika-függők, 13 évesen drogosok, akiket gyakorlatilag semmi más nem érdekel, mint a Nagy Ő mihamarabbi megtalálása, hogy aztán fülig merüljenek a depiben amiatt, mert a Nagy Ő baromira nem olyan, mint a Narancsültetvény, vagy a Tuti gimi sorozatok álompasijai?
Megcsontosodott vénségként szeretném remélni,
hogy Kalapos modernkori lányregénye valóban csak a fantázia műve, ám úgy sejtem, reményem hamvába holt. Ilyen, és még ilyenebb a valóság. A D.A.C. sebesen pörgő, jól megírt, néhol humoros, a rázós témákat sem kerülő, ilyen szempontból bátor, de fullpink könyv – ha fiú kezében látom (mint a kiadó sok reklámfotóján), hát bizony erősen kételkedni kezdek az adott srác… hm, mondjuk úgy, „macsósságában”.
Tény, hogy Kalapos könyve egy olyan 21. századi lányregény, mely töményen (sokszor túl töményen) szól tinirománcról, lelki viharokról, mindennapi gondokról, álompasikról, első csókokról, és a többi, tehát a csajok máris imádják, hisz első szavától az utolsóig nekik, hozzájuk szól: lánytól lányokról lányoknak. És hogy mennyire Szent Johanna gimi-klón? Ezt döntsék el a rajongó olvasók, akik a neten máris kezdenek hajba kapni egymással – én láttam a különbséget, de eszem ágában sincs elárulni, hogy mit.
