Ritkán adódik rá alkalom, hogy bepillanthassunk a hollywoodi álomgyár műhelytitkaiba, különösen, ha a forgatókönyvírás rejtelmeiről van szó.
Alábbi esszéjében, melyet exkluzív magyarországi közlésre adott át a Librarius.hu-nak (az eredeti, hosszabb változat a Playboy 1999. augusztusi számában jelent meg), Ian Watson brit tudományos-fantasztikus szerző, az A.I. – Mesterséges értelem című film írója mesél Stanley Kubrickkal folytatott közös munkájukról. – [fordította Michaleczky Péter, szerkesztők Cséplő Noémi és Böszörményi Gyula]
1990 elején csörgött a telefon. Stanley Kubrick asszisztense arra kért, hogy keressem fel a filmkészítőt St. Albans melletti otthonában – a miértet azonban nem közölhette! Egy sofőr fog értem jönni, és előtte el kell olvasnom egy anyagot, amit egy motoros futár hoz.
Korábban hallottam már pletykákat valami filmes projektről, ami egy robotfiúról szól. A diszkréció miatt, s mert úgy éreztem, az oroszlán barlangjába készülök belépni, úgy döntöttem, inkább a saját autómmal megyek.
Stanley éveken keresztül talányos elszigeteltségben élt Angliában, St. Albans mellett, távol Hollywoodtól. Ám egyáltalán nem az a mizantróp remete volt, akinek az újságírók – dühükben, amiért nem tudtak mit írni róla – ábrázolták. Valójában odaadó férj és apa volt, aki folyamatos kapcsolatban állt számos emberrel szerte a világban, s mindemellett rendkívüli módon koncentrált a művészetére.
Az első találkozás emléke elhomályosul a többi, ezt követő mögött, ám az első benyomásom örökre megmaradt róla (részben azért, mert Stanley megjelenése sosem változott): különc, slamposan öltöző, szemüveges alak, a szeme alatt táskákkal, hátrafésült hajjal, rendezetlen szakállal. Bő farmert és zakót viselt, melynek zsebei tollakkal voltak tele, a lábán régi vászon sportcipő – mindehhez csípős, szeretetre méltó, száraz humor és erős figyelem társult, ráadásul zavarba ejtő módon volt képes egyik témáról a másikra váltani.
Sohasem tudtam eligazodni abban a nagy házban. A hatalmas labirintus rejtett magában egy moziszobát, ahol Stanley a legfrissebb filmeket elemezte, valamint egy kriptaszerű számítógéptermet, ahol két macska élt, sosem látva napfényt, mint házi rémek, továbbá egy billiárdszobát, ahol Stanleyvel együtt hosszú órákon át ücsörögve ötleteltünk, s végül egy hatalmas, vidám konyhát, ahol ebédeltünk. Ez utóbbi falait Stanley feleségének, Christianának lenyűgöző virágos festményei díszítették.
Az ebéd menüje heteken át ugyanaz volt, mivel ha Stanley egyszer megkedvelt valamit, amellett addig tartott ki, míg rá nem unt. Eleinte kínai kaját ettünk, amit Stanley sofőrje, Emilio szállított. Azután vegetáriánus szakácsokat szerződtettek, ám róluk hamar kiderült, hogy valójában nem is vegetáriánusok. Végül Stanley posírozott lazacot készített a mikróban, s erre a teljesítményére nagyon büszke volt.
Kezdetnek Stanley a kezembe nyomott egy könyvet a mesterséges intelligenciáról, valamint kaptam egy példányt a Pinokkióból. A film, amit tervezett, egy futurisztikus tündérmese robot verziója lett volna, Brian Aldiss karcolatából kiindulva, ám a cselekmény megfeneklett. Stanley megkérdezte, hogy írnék-e egy 12.000 szavas novellát, azt téve az alapanyaggal, amit csak jónak látok.
Három héttel később postáztam az eredményt, mire Stanley ismét találkozni akart velem, ám hamarosan minden illúzióm köddé vált azzal kapcsolatban, hogy sikerült leraknom a sztori alapjait. Szerinte a történet használhatatlan volt az ő projektjében (viszlát novella, sosem látod már meg a napfényt!), viszont tetszett neki az írásmódom. Megkérdezte, dolgoznék-e vele folyamatosan, hétről-hétre.
Így lettem közel egy évre Stanley Kubrick szellemi rabszolgája. Reggel megírtam a jeleneteket, dél körül elfaxoltam, este hosszasan átbeszéltünk mindent telefonon, vagy Emilio elfuvarozott hozzájuk ebédre, s az azt követő délutáni agytornára.
Egy közeli ház falán tábla lógott, amin ez állt: „Itt ragadtuk magunkhoz a vereséget a győzelem fogai közül.” [A táblán az eredeti idézet kifacsart változata szerepelt. Az eredeti így szól: „A vereség fogai közül ragadtuk magunkhoz a győzelmet.” Watson itt arra utal, hogy még a biztos győzelem tudatában is könnyű elbukni. – a ford.]
Stanley már az elején megkérdezte, hogy az alkohol nem gátolja-e a teljesítményemet. Biztosítottam róla, hogy a sör kifejezetten segíti a gondolatok áramlását. Erre vendégszerető házigazdaként rögvest belerecsegett a rövidhullámú rádióba, mondván:
– Egy rekesz sört Iannek! – A hatalmas házban ugyanis a Stanleyvel való kommunikáció gyakran rádión keresztül folyt. Egyik nap már jó órája az asszisztensekkel, Tonyval és Leonnal fecsegtem, mikor Stanley belépett, s rám csodálkozott:
– Miért nem szóltatok, hogy Ian megérkezett?
– De hisz ki van kapcsolva a rádiód, Stanley! – válaszolták. Nos igen, néha a tökéletes gépezetek is akadoznak.
Stanleyvel gyakran még az átlagos beszélgetések is igen frusztrálóak voltak, mivel kiszámíthatatlan módon váltott a témák között, úgy, mintha elvesztette volna az érdeklődését azzal kapcsolatban, amiről korábban szó volt. Amikor a film cselekményéről folyt a vita, ezek a váltások egészen extrémmé váltak.
– Mi lenne, ha a robotfiúnk teddy macijának lenne egy zsebe, mint a kenguruknak, amiben dolgokat tarthat? – kérdezte, majd a következő pillanatban már arról beszélt, vajon a következő kormány azonnal bevezeti-e a valutakorlátozást, amint hatalomra jut, vagy sem, s végül a politikáról nyomban visszatért a filmsztorira: – Mit szólnál egy kávézóhoz, ahová robotok járnak, és ott úgy tesznek, mintha innának?
Rájöttem, ezzel Stanley célja – tudatosan vagy ösztönösen – az volt, hogy órákon át képes legyen fenntartani a szellemi feszültséget, nem törődve azzal, hogy ez mennyire kimerítő – így tartotta szinten az én, és feltehetően a saját teljesítményét is. Néhányan, akik együtt dolgoztak vele, úgy érezhették, szinte kiszívja, kiszárítja őket. Sokszor ő sem tudta pontosan, mit is akar. Tőlem várta, mint valami látótól, hogy kiötöljem a megoldást. Ugyanakkor könyörtelen logikával talált rá a csodásan felépített jelenetekben a buktatókra, s fedezte fel a legkisebb hajszálrepedést is, ami később áthidalhatatlan szakadékká szélesedett volna.
A sztoriról folytatott megbeszéléseink olyanná váltak, mint a kártyavárépítés. Gyakran akkor omlott össze minden, amikor már azt hittem, hogy végre mehetek haza a lefirkált jegyzeteimmel, és megírhatom a jelenetet. Stanley Kubrick mindenből és mindenkinek csakis a legjobbat akarta, akár a film cselekményéről, akár a vele élő macskákról és kutyákról volt szó; bármin kitartóan dolgozott, amiről úgy érezte, hogy előbb-utóbb termőre fog fordulni. Naná, elvégre ő volt Stanley Kubrick, aki a Ragyogás forgatásán ötvennyolcszor vette fel, amint Jack Nicholson átvág az utcán, csak azért – ahogy ő mesélte –, mert azt várta, hogy hátha közben történik valami érdekes.
Már az elején közöltem Stanleyvel, hogy csak hétköznap dolgozom. Ha valami mégis katasztrófát idézett elő a sztoriban, amit sürgősen meg kellett oldani, olyankor Stanley mélyen a szemembe nézve így szólt:
– Ian, ezzel a filmmel a végén rengeteg pénzt fogsz keresni! – ekként utalva a jutalom sajtra. Kétségbeesésemben, hogy hétvégén is dolgoznom kell, vagy nem alhatom ki magam rendesen, visszavágtam:
– Nincs értelme ezzel kecsegtetned, mert engem elsősorban nem a pénz motivál – mire Stanley-nek zavarában leesett az álla.
Volt, hogy délután öt órára mindketten meglehetősen elfáradtunk, s ekkor átcammogtunk a vágószobába, ahol Stanley üres tekintettel bámult a szárnysegédjére, Leonra, majd megkérdezte:
– Nem tudod, hol van Leon?
– Én vagyok Leon! – felelte Leon.
Annak érdekében, hogy rátaláljak a robotok megfelelő beszédmodorára, meg kellett néznem az Isten hozta, Mister! című filmet, amelyben Peter Sellers egy értelmi fogyatékos kertészt alakít. A következő faxban ilyen egyszerű mondatokat adtam Gigolo Joe szájába: „Gyönyörű vagy! Tiszta a farkam.”
– Ez már sokkal jobb – mondta Stanley.
„Istennő vagy! Beugorhatok a kocsidba?”
– Ne írj párbeszédeket! – kérte ezután. – Egyszerűen csak írd körül! – majd meggondolta magát: – Nem, mégis inkább írd az egészet dialógusban!
Kezdtem magam úgy érezni, mint egy összezavarodott robot. Egy író-gép, amit egymásnak ellentmondó parancsokkal programoztak. Mintha minden reggel egy teljesen új novellának kezdtem volna neki, amit hamarosan félbe kellett hagynom, hogy aztán másnap egy egészen másik történetbe fogjak bele, s ez bizony egy író számára meglehetősen terhes tud lenni. Stanley, mikor megpróbáltam védeni egy-egy jelenetet, azt mondta:
– Az a baj veletek, írókkal, hogy azt hiszitek, a szövegeitek halhatatlanok.
A bejárati ajtó belső felén a következő felírat állt: NE ENGEDD KI A KUTYÁKAT! Amikor egyik nap hazafelé készülődtem, Stanley megállt a feliratnál és a következőt dörmögte:
– Itt annak kéne állnia, hogy írókat se!
A Tágra zárt szemek forgatása alatt, az egyik jelenet ikszedik felvételénél Stanley pléhpofával közölte az ekkor épp pályája csúcsán lévő, elgyörtört Tom Cruise-zal:
– Ne aggódj, a végén sztárt csinálok belőled!
Stanley Tom Cruise mentorának szerepébe bújt – Cruise házassága nem sokkal az után ment tönkre, hogy Stanley újra és újra filmre vetette vele és a feleségével, Nicola Kidmannel a szexjelenetet – bár talán nem beszélhetünk ok-okozati összefüggésről.
Stanley-nek határozott szándékában állt az is, hogy belőlem írót farag! Amit velem művelt, az nem más volt, mint egy hosszúra nyúlt mesterkurzus sztoriépítésből.
Stanley Kubrick ki nem állhatta a történetben a véletleneket, pedig az élet valójában tele van bizarr véletlenekkel. Spanyol barátaimmal egyszer Malaga felé autóztunk. Az autópályát köd ülte meg.
– Nyugodtan mehetsz gyorsabban – bátorítottam a sofőrt. – Semmi sincs előttünk, hacsak – tettem hozzá – nem áll egy elefánt az úton.
– Spanyolországban Hannibál óta nincsenek elefántok! – mondta a barátom, aki vezetett.
Aztán Malagához közel felszállt a köd, és az autópálya melletti mezőn ott állt egy… elefánt! Talán valami cirkuszhoz tartozhatott…?
Egy kitalált sztoriba azonban ilyen véletleneket nem szőhet bele az író, mert azok nyomban valószerűtlenné teszik az egész filmet. A fikciónak a valóságnál logikusabbnak kell lennie.
Kubrick végtelen türelmű és lojálitású sofőrjének, Emiliónak minden vágya az volt, hogy visszavonulhasson Monte Cassinótól délre fekvő szőlőbirtokára. Évtizedeken át ő intézett minden gyakorlati dolgot a ház körül. Ám ha valaki nélkülözhetetlen volt Stanley számára, annak nehéz volt elmenekülnie, vagy tőle független magánéletet élnie. Ezt tudva Emilio már három évvel a nyugdíjbavonulása előtt figyelmeztette Stanleyt, hogy legyen elég ideje pótolnia őt. Természetesen Stanley ezt teljesen figyelmen kívül hagyta.
Emilióval egyébként remekül kijöttem, hát elkezdtem olaszul tanulni.
– Stanley è nostro zio – mondtuk kórusban: „Stanley a mi nagybácsink”.
Emilio árulta el azt is, hogy a főnöke miként viselheti mindig ugyanazt az öltözetet, ami ugyan slampos, de sosem piszkos, vagy elrongyolódott. Ha Stanley megkedvelt valamit, abból számos darabot vásárolt, így természetesen sosem ugyanazt a zakót és nadrágot viselte mindennap; több példánya volt mindből, s azok mind egymással párhuzamosan váltak kopottá.
Azt is megtudtam, hogy korábban Emilio egy napfénytetős Mercedessel szállította Stanleyt, akinek a Ragyogás forgatása alatt kedvenc étele heteken át a Big Mac volt. Egyszer útközben, mikor végzett az evéssel, összegyűrte a maradékot, majd kihajította azt a napfénytetőn,. Csakhogy a menetszél az egészet azonnal visszadobta rá, mire Stanley kifakadt:
– Bassza meg, semmi haszna ennek az autónak!
És íme egy eset, ami azt mutatja, hogy Stanley bizony kissé eltávolodott a valóságtól. Mikor Emilio Londonba vitte őt egy számítógépvásárra, Stanley értetlenkedve kérdezte:
– Miért van ennyi autó az utakon?
– Mert az emberek a munkahelyükre igyekeznek.
– Miért nem dolgoznak otthon?
– Stanley, te miért ülsz most az autóban?
Stanley imádott vásárolni.
– Tudod, mi a filmezés leglényege? – kérdezte egyszer tőlem. – Az, hogy egy csomó dolgot megvehetsz!
Egy nap hatalmas vászontáskával érkeztem, amire azért volt szükségem, hogy cipelni tudjam az egyre növekvő mennyiségű, önellentmondásokkal teli papíranyagot. Stanley megcsodálta a táskát, amit eredetileg egy üveg francia aftershave-hez adtak ajándékként, bár igazából az aftershave-re nem is volt szükségem.
– Ez egy nagyon jó táska, Ian!
– Nos, nem lehet csak úgy megvásárolni – mondtam – kell venned hozzá egy üveg arcvizet.
Azonnal a telefon után kapott.
– Tony, hívd fel a St. Albans-i Boots-ot…
Még két üveg aftershave és két táska volt náluk raktáron.
– Tony, menj el St. Albansba és mindkettőt hozd el most!
Nem sokkal később Tony be is állított a cuccal a megbeszélésünkre. Stanley boldogon tépte fel a celofánt és paskolta meg a táskát. Két hónappal később az üvegek és a táskák még mindig ugyanott hevertek, a szőnyegen.
Amikor az Acéllövedék (Full Metal Jacket) forgott Angliában, a díszletesek Kaliforniából légi úton szállították át a vietnami dzsungel teljes műanyag másolatát. Másnap reggel Stanley végigsétált a díszletben és közölte:
– Nem tetszik, dobjátok ki az egészet! – A díszletesek lebontották és széthordták a fákat, ezzel dobva fel néhány észak-londoni kert hangulatát, majd „valódi” dzsungelt hozattak Spanyolországból, ahol ehhez élő pálmafákat ástak ki.
Ami nála szeszélynek tűnt, az valójában perfekcionizmus, azaz tökéletességre törekvés volt.
– Valami különös, szokatlan tájra volna szükségünk a történethez.
– Amolyan Max Ernst-féle dologra gondolsz? – kérdeztem tőle. Stanley azonnal elküldte Tonyt a Charing Cross Roadra, hogy vegyen meg minden kötetet Max Ernstről, majd vigyen haza engem a könyvhalommal együtt. Megírtam a szürreális jelenetet, és elfaxoltam az eredményt.
– Ez csak egy nő, kaspóban – sóhajtott Stanley. – Felejtsük el az egészet.
Eljött az október. A konyhában ültünk, az ajtó napos fövenyre nyílt, s én észrevettem egy méhet a padlón.
– Nézd, egy méh van a padlón – böktem rá.
– Meg fog csípni?! – rémült meg Stanley azonnal. A halál gondolata folyamatosan nyomasztotta, ezért is nem repült soha, annak ellenére, hogy rendelkezett pilótavizsgával. Képzett pilótaként ugyanis tökéletesen tisztában volt a repülés veszélyeivel.
Felálltam és közelebbről is megnéztem a méhet; kimerültnek tűnt.
– Ne öld meg, Ian! Ülj le!
Valójában eszemben sem volt megölni szegény rovart. Stanley nagy bátran kijelentette:
– Majd én kiengedem őt! – keresett egy kristálytálat, meg valami kartonszerű papírt, majd bevarázsolta a méhet a bura alá. – Maradj itt! – utasított, arra az esetre, ha utána akarnék osonni, hogy végezzek a méhvel. Néhány perc múlva büszkén tért vissza a fűszerkertből. – Találtam neki egy jó helyet!
Ekkor megmozdult bennem a kisördög.
– Tudod – mondtam –, az éjszakák már fagyosak!
– Szerinted el fog pusztulni odakint?
– Meglehet, Stanley.
– Te most bűntudatot ébresztesz bennem – mondta és visszament a kertbe, miközben én a CNN-t néztem. Hosszú percek teltek el, mire felbukkant; a méh ismét az üvegtál alatt volt.
– Szerinted mit esznek a méhek?
– Szerintem mézet – feleltem. Végikutattuk a kamrát, mire találtunk egy nagy ibrik mézet. Stanley vulkánnyi méretű hegyet kanalazott ki belőle a méh mellé. Ezután végigjártuk a ház használaton kívüli szobáit, hogy egy biztonságos helyet találjunk a rovarnak télire. Csak miután ezt elrendeztük, állhattunk ismét neki a kicsi, elveszett robotfiú és barátja, a teddy maci történetének.
Egyre sűrűbben kellett megbeszélést tartanunk. Kétszer egy héten – az rendben. Háromszor egy héten – nos, még az is rendben. Ám a heti négy alkalom már határozottan felőrölt és szellemileg megterhelő volt a számomra. Ha az ember elengedte a gyeplőt, Stanley egyre követelőzőbbé vált, egészen addig, míg az illetőből csupán egy kiszáradt héj maradt. „Ettől végleg bekubrikolok” – gondoltam – „s az biztos nem válna a történet hasznára.” Előbb-utóbb olyanná váltam volna, mint a Ragyogás író karaktere, aki eszelős lendülettel mindig ugyanazt a mondatot gépeli: „Csak munka, semmi móka. Jack unatkozik.”, annyi különbséggel, hogy az én szavaim a „teddy maci, robotfiú” lettek volna. [Az itt használt idézet a film magyar változatából származik, mivel a szinkronhoz Stanley Kubrick az eredeti angol közmondás (All work and no play makes Jack a dull boy) ezen fordítását hagyta jóvá. – a ford.]
– Ian – mondta Emilio –, légy kemény!
Így aztán a soron következő találkozót lemondtam. Amikor legközelebb megjelentem, Stanley szomorúan így szólt:
– Azt hittem, kedveled a megbeszéléseinket.
– Így is van! – feleltem. – Csak épp szeretném visszakapni a magabiztosságomat.
– Ian, szerintem te nagyon is magabiztos vagy! – válaszolt Stanley. Csakhogy én néha egyáltalán nem így éreztem.
Az év végén Stanley arra kért, hogy írjam meg az egész sztorit kilencven oldalon.
– Remélem, lesz benne némi érzelem, Ian – szólt bizalmasan. – Önts egy kis sikosítót a szavakra!
Nos, ilyen tanácsot is csak ritkán kap egy író. Hála Istennek a végeredményként született oldalak megérték a fáradságot.
Sajna azonban úgy tűnt, hogy Stanleyt elkeserítette a könyv; ám engem legalább udvariasan felhívott, hogy ezt közölje, ellentétben korábbi, megbukott munkatársaival, akiket igencsak durván bocsátott útjukra. Közel sem dolgoztam volna vele együtt ilyen hosszan, ha nem kedvelem őt. Úgy éreztem, különleges kapcsolat alakult ki köztünk: az öreguras mentor és az akaratos tanonc között.
Három hónappal később Stanley újra felhívott, immár merőben más hangulatban:
– Ez a világ egyik legcsodálatosabb története! Írnál nekem egy rövid szinopszist, hogy másoknak is megmutathassam?
Akkor úgy gondoltam, talán azért volt korábban olyan rosszkedvű, mert sokkal inkább bekubrikolt, mint én.
S a kaland folytatódott…
Miután Stanley a Tágra zárt szemek miatti munka-túladagolás következtében meghalt, Steven Spielberg forgatta le a robot Pinokkió történetét, A.I. – Mesterséges Értelem címmel, épp úgy, ahogy Stanley tette volna, mintegy homage-ként, az én filmovellámat, és számos általam írt jelenetet használva. Az A.I. a negyedik legnagyobb bevételt produkáló film lett 2001-ben, részben azért, mert a japán feleségek újra és újra megnézték, méghozzá az általam kitalált szexrobot, Gigolo Joe miatt. Minket azonban nem a pénz érdekelt – nekünk csak a történet számított, és Stanley megmutatta, hogyan kell azt értelmeznünk.
Hogy milyen hatással volt rám Stanley Kubrick, mint mentor? 2003-ban egy amerikai kiadó megjelentette új regényemet, melynek megírására rengeteg figyelmet és erőfeszítést fordítottam. A történet egy pontján az egyik szereplő megkérdezi a másiktól: „Honnan ismerem fel a testvéredet?”
A helyes válasz ez lett volna: „Már találkoztál vele az előző fejezetben, te idióta!”
Hoppá! Bizony sem én, sem a szerkesztő, sem a kritikusok, sem az olvasók nem vették észre ezt az ordas hibát.
Úgy hiszem – tudom! –, hogy Stanley kiszúrta volna.
Mindenesetre azóta igyekszem „atombiztos” történeteket írni, s ebben Stanley Kubrickot tekintem szellemi segítőmnek és mesteremnek.
KÉPEK:
Stanley Kubrick a Tágra zárt szemek forgatásakor– Copyright by respective production studio and/or distributor.
Jack Nicholson és Stanley Kubrick a Ragyogás forgatásán (fotó: Stanley Kubrick) – Copyright by Warner Bros. and other respective production studios and distributors.
Az A.I. robotjai, David és Gigolo Joe (Haley Joel és Jude Law) – Copyright by Dreamworks Pictures, Warner Bros. and other respective production studios and distributors.
