Archív

Az öntudat nem reprodukálható – interjú Ian Watson brit íróval

Ma, május 25-én, a nemzetközi Törülközőnap (Towel Day) alkalmából a Librarius.hu két exkluzív írással emlékezik meg a zseniális íróról, a Galaxis útikalauz stopposoknak című „ötrészes trilógia” szerzőjéről, a 2001-ben elhunyt Douglas Adams-ről. Elsőként egy interjút olvashatnak Ian Watson brit íróval, majd egy esszé következik Watson tollából a Stanley Kubrick filmrendezővel végzett közös munkájukról, annak személyes és műhelytitkairól. – [az interjút készítette és fordította Michaleczky Péter]


Ian Watson brit író neve Magyarországon elsősorban a science-fiction olvasók előtt ismert, bár rajtuk kívül is valószínűleg sokan látták az A.I. – Mesterséges értelem c. filmet, amit íróként jegyez, és amin együtt dolgozott Stanley Kubrickkal. A brit The Times szerint Ian Watson H. G. Wells követője, írásai rendkívül ötletgazdagok és innovatívak. Ian legutóbb április elején járt Budapesten, és most ünnepelte – ahogy ő fogalmaz – a 60. születésnapjának tizedik évfordulóját.

Ha a science-fiction szóba kerül, sokan űrutazásra, időgépre, és lézerkardra asszociálnak. Akik olvasták a műveidet, azok tudják, hogy téged az ember sokkal jobban érdekel a technológiánál, és mivel mindenhol az olvasható, hogy “Ian Watson, brit science-fiction író”, adódik a kérdés, elfogadod-e ezt a megjelölést, illetve hogyan értelmezed te magad a műfajt?

Igaz, nem vagyok technológiai szakíró, de megpróbálok lépést tartani a tudomány és technológia fejlődésével, azért, hogy ne tűnjön alaptalan kitalációnak, amit írok. Ezzel együtt erősen hiszek abban, hogy az emberi faj meghódítja a világűrt, azért, hogy kiaknázza naprendszerünk erőforrásait, és még messzebb kell jutnia, ha lehetséges, annak érdekében, hogy a tojásokat ne egyetlen kosárban őrizzük, amelyek így könnyen összetörhetnek, például egy hatalmas aszteroida okozta katasztrófa következtében. Való igaz, a gondolkodásom sokkal inkább metafórikus, mint szigorúan realisztikus, ezért néhány munkám inkább a sötét fantasy és horror, vagy éppen szürreális tárgykörbe tartozik. Ennek ellenére szeretem, ha science-fiction szerzőnek neveznek. A Warhammer 40.000 világához írt négy regényemben (mindegyik olvasható magyarul is) megmutattam, hogyan írok űroperettet. Mindig is imádtam olvasni a műfajt, de korábban sosem voltam azon a hullámhosszon, ami az ilyesfajta történetek írásához kell. Szürreális, vibráló, nyugtalan és majdnem pszichotikus tudatállapotban kezdtem neki a 40K szövegeknek – de képes voltam kikapcsolni ezt a tudatállapotot, amikor jött az ebédidő, és visszakapcsolni másnap reggel.
A fénykardok a hollywoodi tudományos-fantasztikum termékei; a filmek többsége szórakoztató ugyan, ám meglehetősen ostoba. Mérföldekre vannak az írott sci-fi legjobbjaitól, amelyek jóval kisebb figyelmet kapnak, mint a filmek, amikre tömegek kíváncsiak. Az A.I. – Mesterséges értelem című Spielberg produkció filmnovelláját én írtam, és – mondhatjuk – sokkal költőibb és intelligensebb lett az átlagos amerikai sci-fi filmekhez képest, ennek köszönhetően rosszabbul is teljesített Amerikában, viszont a japán háziasszonyok többször is elmentek megnézni.

Az 1973-ban megjelent The Embedding című regényedben a nyelv fejlődésével és az idegen civilizációkkal történő kommunikációval foglalkozol, a Mockymen idegenjei pedig bábként használják a kataton állapotba került embereket. Szerinted az emberiség túlélheti, ha egy idegen intelligenciával találkozik?

Ha az idegenek keresnek fel minket, akkor arra kell számítatunk, hogy az emberinél sokkal fejlettebb technológiával rendelkeznek, egyszerűen csak azért, mert képesek voltak elutazni ide. Elképzelhető, hogy mesterséges intelligenciákkal érkeznek, ezért kognitív téren is fejlettebbek nálunk. Lehet, hogy kisebbségi érzésünk lesz, de ettől nem félek annyira, mivel meglehetősen arrogáns faj vagyunk. Abban bízom, hogy egy idegen civilizációval való kapcsolat egész egyszerűen eltörli az “Istenről” alkotott ostoba elképzelésünket, és felszámolja azt a szociális és pszichológia kárt, amit önmagunknak az emberi vallások többségével okozunk. Mivel az élet kialakulása szerencsés véletlenek hosszú sorozata – mintha valakinek sikerülne egymás után hússzor megnyerni a lottót –, úgy gondolom, hogy mi lehetünk az egyetlen fejlett, öntudattal rendelkező értelmes faj az egész Galaxisban; ráadásul nem hiszem, hogy egy igazi, “erős” öntudattal rendelkező mesterséges értelem valaha felbukkanhat. Írásaimban tükröket tartok önmagunk elé, hogy ráismerjünk bennük arra, amik vagyunk, és amivé válhatunk, s ugyanakkor felfedezzük azt is, mik nem vagyunk és nem is leszünk soha.

Amikor az “erős” A.I.-t említed, mire gondolsz: arra, hogy nem leszünk képesek velünk egyenrangú kognitív intelligenciát alkotni, vagy arra, hogy ezek a teremtmények sosem lesznek birtokában az öntudatnak?

Úgy gondolom, hogy az öntudat nem reprodukálható – az én személyes érzetének, a “qualiá”-nak, ahogy az elmekutatók, agykutatók nevezik, sosem lesznek birtokában. Szerintem egy, az emberi kognitívitással egyenértékű vagy annál erősebb gépi intelligencia a qualia híján lesz, és képtelen lesz szimulálni azt. Képes lehet felfogni az öntudatot intellektuális értelemben, de megélni nem fogja tudni. (Mindennek semmi köze a “lélekhez”, amely nem létezik sem az emberekben, sem a kutyákban, sem bármely élőlényben.) Egy meglehetősen fejlett mesterséges értelem kifejezhet érzelmeket az érzelmek tapasztalata nélkül is. De természetesen elképzelhető, hogy tévedek. Akárhogyis, az A.I. című film egy tudományos “tündérmese” csupán.

Legutóbbi regényed, a The Waters of Destiny egy két idősíkon játszódó történelmi thriller, melynek a középpontjában a pestis, illetve a modernkori bioterrorizmus áll. Honnan jött az ötlet?

A civilizációt manapság leginkább egy globális járvány fenyegeti: hirtelen törhet ki vagy szándékosan terjeszthetik el, például vallási fanatikusok. A tudomány kezdi felismerni, hogy az a felfogás, miszerint a középkori fekete halált – a nagy pestisjárványokat – patkányok vagy bolhák közvetítették, teljesen hamis. A bubópestis jelen volt a középkorban, de az igazi gyilkos a sokkal virulensebb vérzéses láz volt, ami bármikor előjöhet ismét a rejtőzködésből. A The Waters of Destinyben szerzőtársammal, Andy Westtel egy 12. századi arab orvosgéniuszt képzeltünk el, aki rájött a fekete halál igazi okára, és az akkori középkori technológia révén képes volt tárolni a vírust. A történet szerint mindezt Alamut orgyilkosainak megbízásából tette. Később a szervezet mai örökösei visszaszerzik, felerősítik és kiengedik a vírust. A regény tudományos és történelmi szempontból is hihető és realisztikus háttérrel rendelkezik.

A The Waters of Destiny-t Andy Westtel közösen írtátok, és ha jól tudom, három évet dolgoztatok a három köteten. Az írás általában magányos dolog, a csapatmunka szokatlan lehet egy író számára. Miért döntöttetek úgy, hogy együtt írjátok, illetve mennyiben volt más így dolgozni?

Valójában a csapatmunka egyáltalán nem szokatlan a számomra, bár az összes írásom alig öt százaléka készült ilyen módon. 1980 tájékán Michael Bishoppal hajtottuk végre az első közös, transzatlantikus regényírást: az Under Heaven’s Bridge írógép és légiposta segítségével született. Nem olyan régen az olasz szürrealista Roberto Quagliával írtunk egy kötetet, amelyben egymáshoz kapcsolódó történetek olvashatóak (The Beloved of My Beloved); könnyen lehet, hogy műfajában ez az első olyan könyv, amit két, eltérő anyanyelvű európai szerző jegyez. Valamint Mike Allen amerikai költővel dolgoztam együtt verseken.
Egyébként minden azon múlik, hogy az ember a társával egy hullámhosszon van-e. Meglehetősen rugalmas vagyok a munkát tekintve, de természetesen nem hirdetem magam, hogy társszerzőt keresek! Ennek spontán kell történnie. A pestisről szóló regény, a The Waters of Destiny esetében a téma túlságosan nagy volt egyetlen írónak, ezért kértem fel Andy Westet, akit már régről ismertem, mert tudtam, hogy ő rendelkezik a kellő tudományos háttérrel, kifinomult érdeklődéssel a történelem összefüggései iránt, valamint szerzője egy ambiciózus sci-fi regénynek (amely publikálásra vár). És hál istennek, hogy így tettem! A regény által felölelt témakör egyre szélesebb és szélesebb lett, ahogy kutattunk és írtunk. Az írás, köztük a regényírás egyik legfontosabb lényege az, hogy az ember közben felfedez dolgokat, valamint olyan tudatállapotba kerül, amelybe még soha, és ezzel meg tudja fertőzni az olvasóit is.

Amikor írni kezdtétek, még nem tudhattátok, hogy a Közel-Keleten hamarosan végigsöpör a forradalom, és – többek között – Kadhafit is kivégzik. Váratlanul értek az események? Nem borították fel a könyv sztoriját?

Az események valóban meglepetésként értek minket, de mivel a könyvkiadók és ügynökök épp nem érdeklődtek a könyv iránt (amely egyébként igen jól megírt, témáját tekintve világraszóló jelentőségű; ostoba kiadók és ügynökök! de ez normális…), szóval a kiadás csúszott néhány évet, s ezért lehetőségem nyílt felülvizsgálni a politikai helyzetet. Végül magunk adtuk ki a regényt e-könyv formátumban, három kötetben, a spanyolországi cégem révén. A legnagyobb problémánk az arab világban bekövetkezett események kapcsán Szíriával volt, amelyet a szereplőinknek mindenképpen fel kellett keresniük, és a jelenlegi politikai szituáció kimenete még mindg kérdéses. Épp ezért az ott játszódó epizódokat újraírtam oly módon, hogy a történet leginkább megfeleljen majd a reményeim szerinti valós végkifejletnek.

Fontos egy írónak, hogy világot lásson? Jules Verne például egyáltalán nem utazott, szemben veled, aki számos helyre eljuttottál a világban. Melyik volt a legmeglepőbb utazásod, élményed?

Ami hirtelen eszembe jut, az egy tanzániai autóút. A semmi közepén haladtam egy nyomvályús, poros úton, ahol egyetlen jármű sem jött szembe – egyszer csak az út egyik felén lángok csaptak fel a bozótból. Felgyorsítottam. A tűz ellepte az utat, már mindkét oldalt lángolt; annyira beletapostam a gázba, amennyire csak tudtam. Később, miután magam mögött hagytam a tüzet, észrevettem egy faágat, amely keresztbe feküdt az úton. Úgy számoltam, hogy középen keresztülszáguldok rajta, mert ha befékezek azon a nyomvályús úton, az autó könnyen darabokra eshetett volna. Amikor közelebb értem, a faág felágaskodott, és lecsapott a szélvédőre; egy mérgező fekete mamba volt, körülbelül 3 méter hosszú. Láttam a fejét, amint felém csap, de aztán a kocsi eleje telibe találta és eltaszította a kígyó testét.
De hogy pozitív oldala is legyen a történetnek, hatalmas élmény volt megpillantani a Kilimandzsárót. Órákat vezettem, azt keresve, hogy hol bukkan fel a hegyek közül. Végül megálltam, kiszálltam, hogy kinyújtóztassam a lábamat, és valamiért felpillantottam az égboltra. A felhők fölött, mint valami hatalmas hold az űrben, ott lebegett a Kilimandzsáró.
Az utazás mindig is nagyon fontos volt a számomra, már tizenhat éves koromtól kezdve, amikor is Rotterdamtól Münchenig stoppoltam egyedül, át a Rajna-vidéken és Nürnbergen. Ez inspirált arra, hogy számos, különféle országokban játszódó történetet írjak. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy még annál is többet utaztam, mint amennyit valójában. Viszont ha sokat utazom, nem haladok a munkámmal. Nem vagyok az a megrögzött író, aki, ha van egy kis szabadideje, akkor bárhol le tud ülni dolgozni. Ha utazom, olvasni sem szoktam, jobban szeretem megfigyelni a dolgokat és az embereket. Nem hordok magammal laptopot, mindössze egy jegyzetfüzetet.

Jelenleg Spanyolországban élsz a feleségeddel, Cristinával. Nehéz volt ott hagyni Angliát?

Ellenkezőleg! Mindig könnyen alkalmazkodtam. Miután tizenhét évesen elmenekültem Észak-Angliából – mivel nem akartam oxfordi diák lenni –, sosem vágytam rá többé, hogy “haza” menjek. Amikor a Tokióban töltött három év után visszatértem hajóval Európába, Hamburgba, annyira hozzászoktam a lágy japán arcvonásokhoz, hogy a német és a brit arcok félelmetesen túlzónak hatottak, mint Brueghel festményein a parasztok. Megérkezve a szigetországba egy pár évig idegennek éreztem magam, valahogy úgy, ahogy egy japán érezte volna magát.
Spanyolországban viszont nagyon is otthon vagyok. Északon élek, ahol az időjárás hasonló az angliaihoz, leszámítva, hogy a telek nem olyan kellemetlenek, és Gijón városában, ahol lakom (eltérően a szomszédos provinciáktól) megtalálható a világ sörmárkája; bármi, amire vágyom, nem is említve a csodás borokat, méghozzá az angliai ár harmadáért. Most, hogy házi sütésű kenyeret reggelizek fűszeres olajjal meglocsolva, nem is értem, hogyan voltam képes korábban annyi zsiradékot és cukrot – már úgy értem, vajat és lekvárt – pakolni a pirítósra.

Tavaly a feleségeddel írtatok egy szakácskönyvet, amiben neves séfekről, éttermekről elkeresztelt ételek, és az ezekhez kapcsolódó anekdoták szerepelnek. Ami különösen izgalmas számunkra, hogy a válogatásba bekerült a Gundel-palacsinta is. Mi a véleményed a magyar konyháról, és általában hogyan látod Magyarországot?

Magyarország nagyon is élhető helynek tűnik a számomra, elsősorban a magyar barátaimnak köszönhetően, de tudatában vagyok, hogy a demokrácia meglehetősen gyorsan illan el, és a helyére sötét fellegek gyűlnek. Magyarországnak – hogy úgy mondjam – voltak meglehetősen szerencsétlen történelmi időszakai. Nemrég olvastam egy életrajzot Corvin Mátyásról, a nagy uralkodóról, akinek az eredményei igen gyorsan semmivé lettek.
Úgy tekintek a magyarokra, mint különlegesen okos emberekre, már csak azért is, mert képesek megtanulni magyarul beszélni; én több évnyi erőfeszítés után még mindig csak háromig tudok elszámolni – ez a nyelv még a japánnál is sokkal nehezebb. Az imádnivaló magyar konyhával kapcsolatban óvatosnak kell lennem, mivel a legutóbbi budapesti utamról visszatérve két kilóval nehezebb voltam – ezt a libamájjal betakart kacsasült rovására írhatjuk.
Cristinával a közös szakácskönyvünkben törekedtünk arra, hogy ne említsünk meg túl sok francia séfet. Rengeteg ételt neveztek el olyanokról, akik Franciaországból származnak! Megpróbáltunk más országokat is beválogatni. Sikerült is az ötven étel közé felvennünk brit, amerikai, portugál, olasz, orosz, uruguayi, új-zélandi és magyar recepteket – mindez a spanyol könyvklub fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából készült el.
Szerettünk volna továbbá egy olyan ételt is a kötetbe, amely megfelel a spanyol ízlésnek, és könnyen fellelhető alapanyagokból készül; így esett a választás a Gundel-palacsintára. A könyv ráadásul alkalmas arra, hogy bármely nyelven napvilágot lásson; most a brit kiadáson dolgozom, mivel az ételekről szóló történeteket angolul kezdtem el írni.

A fényképeket és könyvborítót Ian Watson engedélyével közöljük.
Ian Watson (fotó: Cristina Macía)
Ian Watson a Salamanca Egyetem híres könyvtárában (fotó: Cristina Macía)
The Waters of Destiny – Assassins (könyvborító)

Ian Watson hivatalos honlapja: IAN WATSON

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top