Deák Csillag
Szemben a csillagokkal
Az Erlin Klub Galéria rendre teret ad szobrászati kiállításoknak. Vizsolyi János bemutatott egyszerre merészek és egyszerre köznapiak is. Semmi ciráda, semmi sznob újat akaró mondás. Virágminták követik egymást, ahogy a cserépből kilombosodnak a gyökerek, ahogy a térbe kibomlanak az ágak, a levelek. Félholdak, félkörívek, cikkelyek, patkók, a biológiai nemre utaló jelek sokasodnak, követik egymást. Vizsolyi nevéről akaratlanul is a biblia jut eszünkbe. Vizsolyi János szótárat készített. Jelszótárat. Zenei ütemük sokszínű és változatos. Kottázza őket, formálja és világra segíti a hangokat. A látott minták, mintázatok egymásra hajaznak, egymásból jönnek. Önnemzés. Az alkotás gyönyöre és a teremtés termékenysége. Eszembe jut a MODEMben nemrégiben látott kiállítás címe: A fenségesség geometriája. Illene erre a kiállításra is.
A föld felett indáznak a formák. A föld és az ég között. Kar nélkül is kapaszkodnak a semmibe, a térbe. Az idő játékát látjuk. (Időfodor). A megdermedt súlyt, ahogy elveszti súlyát, egy más világba tér, önmagára ébred. Mozdulnak a szobrok, lábra kelnek, mennek, szökkennek, helyüket elhagyják. Elhajlanak, kimozdulnak, kitérnek. Szemünk elől, másik tárgyak elől. A mozgás pillanatai szövődnek egybe, az eltérített körcikk tér vissza egy másik körszelethez, körívhez. A visszatérés pillanatait látjuk, és a folytonos elszakadást is, a gravitáció legyőzését, illetve annak lehetőségét, hogy felszabadultan is foglyok vagyunk. Önmagunk foglyai.
Escher végpontjait látjuk és keressük? Kőszobor helyett bronz és acél. Az anyag változott, az alakítás módja és formája más, mint a kőnél. Ott faragni kell, itt meg mintázni, hajlítani. A geometria kap nagyobb hangsúlyt. A tér elfoglalása másként. A körbejárható tér külön élmény. Keresztül láthatunk a réseken, kitölthetjük a hiányokat. A mikrokozmosz szemlélhető, a méret kicsinységének nagysága. A negatív forma pulzál, lélegzik. A felület matt, elmunkált, sima. A törésvonalak és folytonossági hiányok feszültségekkel teljesek, megragadják az ember tekintetét.
Vizsolyi János sorozata 13+1 művet számlál, szerencsét hozó és szerencsét kísértő is. Nincs tuti tipp, a művekből a magabiztosság, a mesterségbeli tudás nyugodtsága és ereje árad, mert minden lehet. Élet és halál. Formai játéknak tűnnek a múlandóság szeletei, görbéi, hasábjai. Véletlenszerűségükben az állandóság keresi arcát. A félformák álarcok is. Bennük és mögöttük a szenvedély, az öröm, a tudás titka. A térbeli konstrukciók Juhász Ferenc versét hívják elő:
Édes fiát az anyja hívta,/ gyűrűzve szállt föl sikoltása,/ szállt a mindenség-csigatekervényben,/ oldala megvillant a fényben,/ mint halak zsíros-pikkelyes háta,/ utakon fém, só lázadása…/[1]
Megvillanó fémes felületek. Juhász versének ihletője Bartók Cantata profana-ja volt. Vizsolyi szobrainak ritmusa mindkettőt megidézik. (Személyes távolság,) A bronz és acél formák mellett ott a Plasztikai fogalom félholdja cseresznyefából.
Saját szerencsénk kovácsai vagyunk, tartja a közmondás. Ez lenne a végzetünk és a sorsunk? A mai korban a brand ellen menni, és a szellemet a kézhez és anyaghoz kötni? Elhagyni a korábban járt utat? Vizsolyi János saját életét írja, korábban kőbe, most bronzba és acélba, vagy akár cseresznyefába. A lehetőségek kapuján átlépett, teremtett valamit. Valami újat, addig nem létezőt. Az isteni gondviselésnek ellentmond a szerencsés szó, mert semmi sem véletlen. A nyúlláb, a gomba, a négylevelű lóhere és a patkó valahogy a szerencsés szóhoz kapcsolódik. A balszerencse száma a 13. Itt van még egy plusz. Száműzve a balszerencse. A kozmikus kockajáték utáni vágy, a vak véletlen ujját azért időnként elhúzza homlokunkon.
Kölüs Lajos
felhajlások
Önkéntelenül is a vizsolyi biblia jut eszembe, amikor olvasom, Vizsolyi János az Erlin Klub Galériában állítja ki szobrait. Nem istenes szobrokat látok a tárlaton, valahogy mégis mindegyik mű az ég felé tör, az ég felé ölel, kanyarodik. Akár a lélek, ha szabad. Csak látszólag súlytalan. (Életvonal) A szabadságnál nincs nagyobb teher. Ezek a művek könnyedek, bár fél kézzel felemelni bármelyiket is nehéz lenne. Nem kell felemelni őket, csak szemmel felmérni, bemérni, látni, hogy miként ágaznak el, köti őket össze valami ismeretlen erő. A be nem zárt kör úgy hat, mint egy karám. Fogva tart, az erőt tartja fogva, érezni a feszültséget, a kitörés lehetőségét (Csavaryon).
Az ördögnek is van bibliája, a kártya. Vizsolyinak a kör, a cikkhely, a félbeszakított és kimetszett tér a bibliája. Ördögi módon bánik a térrel, a csavarral, a fordulattal, az egymáshoz illesztéssel és egymáshoz tartozással. Elszakítja a formákat és úgy helyezi egymáshoz őket, ahogy a levelek tapadnak a levélszárra. Kiegészítjük, ami hiányzik, és miként a gyertya lángja fölfele tart, Vizsolyi szobrai is fölfele égnek. Felhajlások, olvasom a tárlat falára felszegzett lemezen. Az F betű eleve elhajlik, így önmagától adódik: elhajlások. A gyertyalángja is elhajol, ha fuvallat érinti.
Vizsolyi formái összetartanak, összeforrnak, és mégis úgy veszem észre, elengedik egymást, ahogy két légtornász tenyere elengedi a másikat, tudva, újra fognak találkozni. A művekből magabiztosság árad, a leheletfinomság, a súly nehézkedése eltűnik, a posztamensek rakétakilövő-pályák, starthelyzetek. Az elmozdult világ színhelyei. A fák elhajlanak, ha fényre van szükségük, mert növekedni akarnak. Ezek a szobrok is ezt teszik. Növekszenek. Arra csábítják az emberi szemet, hogy messzebb lásson. Minták, mintázatok. Képletesen építőkockák, puzzle játék. Organikusak, a természetből vett minták, ennyiben igen is konkrétak. Ahogy a kacs a dróton megkapaszkodik, karol, fon, ölel, kört képez. Vizsolyi szobrai vérbőek, befogadnak és tágítják a teret, amelybe beleszülettek a művész által. Ez a térfoglalás nem eleve elrendeltetett, hanem légies, súlytalan és váratlan egyszerre. Arra tekeredik, amerre nem lehetne, onnan jön vissza, ahonnan nem várjuk. Visszanéz ránk csonkán és elevenen, él. Élek, néznek ránk, lecsiszolt élek, nem sebeznek, inkább a puhaság, a gyengédség érzetét keltik (A kérdés).
A kovácsolt vaskapuk cirádáira is gondolok, a kovácsolt rózsalevélre, hogyan is lesz a régi forma teljesen mássá, lyukas, megtépett rózsalevéllé, szirommá. Az ölelés, a magunkhoz vonás szimbólumává. A szeretet jelévé. Egyben a szabadság, a szerencse pillanatává is. Az egyéniséget magába foglaló térré és mélységgé. Mert Vizsolyi szobraiban ott a szakadék is, a centripetális erő, a kilendülés, a kiszakadás lehetősége és valósága. A röpp-pálya izgalma, akár a felröppenő vadgalamb szárnysuhogása. Valami eltűnt, valami elillant (Lenni).
Felvethetjük, hogy Vizsolyi műveiben megjelenő egyszerűség és forma, nem sablon-e? Ilyet bárki tud alkotni, hajlítani, fonni, összerakni, összeforrasztani. Miként nagyanyánk a fonott kaláccsal, készíti, egyszerű mozdulatokkal, teszi, amit tennie kell, amit tenni szokott. Semmi ördögit nem látunk a mozdulatokban. Várunk valamit, mert már megtapasztaltuk, hogy várni érdemes, beleharapni a friss kalácsba, cipóba, kiflibe. Isteni érzés, isteni íz. Fokvariációk) Bernard Venet szálgerendát hajlít, csak máshol és máshogy. Vizsolyi az anyag ellenállását fogja szolgálatába, mert ismeri a törvényeket, a törvényi hierarchiát. Mit lehet és mit nem lehet. Olykor lehet a lehetetlent is. Mert szemünkre hagyatkozunk, és nem a törvényre, amely sokszor több szabadsággal bír, mint azt gondolnánk. Vizsolyi a feszültségek teremtője és feloldója, ahogy keveri őket, szelídíti és vadítja is egyszerre mindkettőt. Szembeállít, hagyja, rontsanak egymásnak a formák, a félkörök, a félívek, hajoljanak ki, mint egy rakoncátlan kisfiú fej a vonatablakon, félünk, valami elkapja, a szél biztosan. Vizsolyi szobra szél és vihar állók. Nem szélkakasok, nem arra hajlanak, amerre fúj a szél. Felhajlanak az égre. Elhajlanak, ahogy a fény hajol el egy égitest mellett.
Vizsolyi János szobrászművész „13+1” című kiállítása
2014. augusztus 19. – 2014. szeptember 5.
1092 Budapest, Ráday u. 49.
[1] Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából
