Az ember életében legalábbegyszer fölteszi magának a kérdést: Ki vagyok? Borszéki Boglárka egy prózaversben megpróbált erre válaszolni.(Illusztráció: Francesca Woodman: Önarckép.
…kék szemű férfi…
szájából finoman párolog
az olcsó hubertusz szaga, lehajol…
leszakít egy szál ibolyát…
mellette egy kék szemű kislány…
összevissza felöltöztetve…a lánya…az első…
a második tegnap született…a kórházba mennek…
az egyik pillanatban boldog,
a másikban boldogtalan az anya…
karjaiban tartja a bizonytalanságot…
Akkor éppen virág voltam.
…éjszaka…
csukott szemmel nem alszik senki…
az asszony sír…
a kislány ágya mellett falvédő, puha fonalból,
apró kaptár mintákkal,
amitől még vastagabb és melegebb…
és barna…és zöld…
ahogy a szálakat kihúzta a kislány…
mint a lián az őserdőben…
a menekülési útvonal…
felvarrva a létezésre…amiről nem is tud…
azt hiszi ez az…a sírás éjjel…
ezért tenyerével végigsimítja a falvédőt,
amíg csak nyújtani bírja a kezét,
kihúz egy újabb szálat…
és belekapaszkodik a lelógó darabkába…
így szorítja reggelig
Akkor éppen fonal voltam.
…hideg szoba…
mit érzel?- játszanak a lányok…
fém vödörben jeges víz, abban vaj- jön a válasz…
kettesben valahol…
de a kislány kedvence az volt…
amikor becsukta a szemét,
oldalara kinyújtotta kezét és csak pörgött…pörgött…
már csak a lába bírja…
már az sem…
kinyitja a szemét…
és nem lát semmit…
Akkor éppen a forgás voltam.
…a kislány jár a szántóföldben…
fél valami sztreptokokkusztól…
annyit tud róla, hogy nagyon kell tőle félni…
az apja mesélte…
csak ezt az egy dolgot…mást nem… ..
mert elmérgesedik…
milyen lehet egy mérges sztreptokokkusz?…
talán begennyesedik?…vagy felhólyagosodik?…
és ő meghal…
ettől bárki bármikor meghalhat…
így szólt az édesapa meséje…
Akkor éppen a félelem voltam.
…fa tetején…
a kislány mindkét fülén ott lóg a cseresznye fülbevaló…
aztán megeszi…és újakat tesz fel helyette…
néhányat félbeharap…
és a testére felrajzolja a bordákat…
a szívet…a karjára a hosszú csontokat…
a fa alatt megjelenik egy férfi…
aki barna hajú, de mégis vörösnek látszik…
furcsán mosolyog és kérdezi, hogy hol az édesanyja…
a kislány nem akarja megmondani…
ő az asszony szeretője…
Akkor éppen a gyümölcs voltam.
…a kislány keze fején katicabogár…
siet rajta a legmagasabb pontra…mindig felfelé…
a kislány addig forgatja a kezét…
míg eljut a kisujja hegyéig…
onnan elrepül…
Akkor éppen a repülés voltam.
…valaki, akit nem ismer…
mostantól vele fogunk élni, mondja az édesanya…
a kutyát el kell ajándékozni…
valami faluba vitték…
a kislány hátul ült az autóban…
a kutya rohant a kocsi után…és egyre távolodott…
és távolodott…már csak egy kis pont volt…
és eltűnt…
a kislány számára akkor kétséges volt,
hogy ezt túl lehet-e élni…
Akkor éppen idegen voltam.
…a kislány kapaszkodik az édesanya nyakában…
bárhol…bármikor…alig lehet lefejteni…
körülöttük nevetnek rajta…
a kislány nagyon távolról hallja csak a hangokat…
nem érti…
elengedi anyját…
meglátja a világot…
csak visszatérni akar…
Akkor éppen az ölelés voltam.
…a nagymamája azt ígérte neki,
hogy nyolcvanhárom éves koráig fog élni …
a kislány kiszámolta, hogy akkor ő húsz lesz…
gondolta, még van nyolc évük…
addig mindent megbeszélnek…
de aztán jött a nőnap…Zoltán nap…
épp töltött paprikát főzött…
a kislány sietett hozzá az iskolából…
egy szál tulipánnal, amit épp egy Zoltántól kapott…
mély vörös volt a szósz…
meleg pléddel betakarva feküdt az ágyon…
cicája a lábánál…
csend volt…
és a legfinomabb mami illat…
ketyegett egy vekker…ő hívta így….
az is volt…vekker…
fájt a gyomra…
éjszaka a kislány vele aludt…
folyton a lélegzetét figyelte…
egyszer csak elindult a konyha felé és a cicát kereste…
a kislány felugrott az ágyból és megfogta a gyenge testet…
nem tudta tartani…kiabált, hogy segítsenek…
és elküldték őt…
az ablakból nézte, ahogy később elvitték …
megtudta, hogy meghalt…
de ennek a szónak sosem lett értelme…
a kislány húsz évig nem álmodott…
és húsz évig nem evett töltött paprikát…
Akkor éppen a halál voltam.
…a kislány nem maradt egyedül…
könyvet kezdett írni magában az Istennek…
egy dupla garázsajtó mellé ülve…
a napfényben…
mondta a könyv szövegét…
az ígéreteit…
a kéréseit…
a képzelgéseit…
a látomásait…
a kérdéseit…
a válaszokat…
a megtanultakat…
a vallomásokat…
a kételyeket…
a bizonyosságot…
Akkor éppen az ima voltam.
…aztán dolgozni járt egy gyárba a halott nagymamája nevén…
délután, míg a többiek játszottak…
felvette a kenyérdarabokat, amik kiszóródtak a szemétből…
megcsókolta és visszatette a földre…
megkérte az állatokat, hogy jöjjenek el érte…
ők pedig eljöttek…
Akkor éppen a kenyér voltam.
…a kislány ül a barátnőjével szemben…
miközben beszél, arra gondol…
hogy egyszer majd…
mind a ketten halottak lesznek…
és ők…akik most a kávét isszák…
soha többé nem fognak létezni…
Akkor éppen az elmúlás voltam.
…egy éjjel felébredt…nyár volt…
a nyitott ablakhoz ment…
be akarta lélegezni az öröklétet…
de a torka…összeszorult…
a szíve…egyre gyorsabban és gyorsabban vert…
nem tudta, hogy mi történik…
elájult vagy elaludt…
másnap sem tudta meg…
Akkor éppen az akarat voltam.
…víztől csillogó fekete ajtó kidobva az udvarra…
más dolgok halomban…
mind feketék…a kislány áll előtte…
aztán hátat fordít és lassan elsétál anélkül,
hogy bárki észrevette volna, hogy ott járt…
ment az utcán és közben azon gondolkodott, hogy hol lakik…
és hogyan felejthette ezt el…
amikor épp sírni kezdett a tanácstalanságtól…
egy nő megfogta a karját…
megállította és megkérdezte, hogy tudja-e mi történt otthon…
a kislány mondja, hogy ő nem tud semmit…
leégett a lakásotok…- magyarázná…
de az anyukámnak? nincs semmi baja?- vágta félbe a kislány…
nincs- válaszolja…
és a testvéremnek?…
nem, nem…senkinek…- rázza a fejét…
….jó…- néz a kislány keresztül a nő kabátujján,
ahogy a kezét fogja …
és visszafelé indul…
most már tudja, hogy ő lakik ott…ahol az előbb járt…
belép az üres házba…
anyjához fut…hogy mutassa a szobáját…
olyan fekete, hogy alig lát valamit…
az ágya helyén egy hatalmas lyuk…
mutatják, hogy ott… egy vezeték lett zárlatos…
az gyulladt ki…
az ő ágya…
egészen pontosan az…
onnan a tűz átterjedt a polcra…
a kevéske babára, könyvre,
apró kincsekre, amit az évek alatt összegyűjtött…
a testvére játékaira…
a pingvinre…
az ablaküvegek pedig forrtak, mint a leves…
megmaradtak a buborékok, ahogy hirtelen lehűlt…
Akkor éppen a pusztulás voltam.
…a kislány sokat olvasott és a könyvekről beszélt…
elképzelte, hogyan éli majd az életét, ezt mesélte…
egy nap rohant az anyjához, mert azonnal tudni akarta,
hogy meddig gyerek a gyerek,
tizennyolc éves koráig – kapta a választ…
és akkor azt csinálhatok, amit csak akarok?…
megígéred? bármit? bármikor? ahogy én akarom?…
az anya igent mondott…
a kislány napra pontosan tudta, hogy mikor lesz felnőtt…
évekig csak erre készült…
minden zsebpénzén gyerekruhákat vett…
gondosan kimosta és egy szekrénybe tette,
ahol a ruhák összehajtogatva sorakoztak…
várták egy kislány eljövetelét…
egyre közeledett az idő…
és azon a napon…vagyis nem…
mert két nappal előtte…
megfogant a gyermeke…
őbenne…
Akkor éppen a teremtés voltam.
…szilveszter napján a kislány feltérdelt az ágyban,
hogy koccintson az új év tiszteletére…
már nem feküdt vissza…
szerintetek most szülni fogok?- kérdezte őszinte csodálkozással…
és elindultak a kórházba…
percről percre érezte, hogy most…
de még nem…
még mindig nem…
és aztán délben…
a harangok nem zúgtak, hanem kongtak…
de ezen már nem volt ideje elgondolkodni, mert akkor…
abban a pillanatban mindenképpen váratlanul,
ahogy az ismeretlen dolgoknak szokása…
tizenkét óra vajúdás után…
az első levegővételével…
megérkezett…
a kislánya…
apró…
vékonycsontú…
a kilencszázadik életébe…
Akkor éppen az élet voltam.
…a kórházi rend szerint a gyerekeket azonnal „elragadják” az anyától…
vajon mióta? kinek a döntése alapján?
összeültek öltönyös emberek,
akik a munkát szervezik…
akik tudják mekkora egy kórház,
mennyi ápolónő dolgozik az osztályon…
mekkora a hely…
hogyan fogják beosztani…
talán meghívtak néhány orvost is…
akik erre az alkalomra szintén öltönyt vettek fel…
nem lehet tudni pontosan…
és minden az elképzeléseik,
vagyis inkább terveik szerint ment évtizedekig…
az állami nyomdákban legyártották a nagy könyveket…
amibe beírják,
felveszik az egyperces állampolgár testének összes lemérhető adatát…
a szülőágytól a füzetig tart a néhány méteres szabadság…
lassan vigyék!- szólt a kislány a szülőágyról…
aztán öt nap múlva behívják az anyát…
aki addig csak az etetésekkor látta a saját gyermekét…
megmutatják az öltöztetést…
meztelenül mégsem engedhetik haza…
és átadják…
Akkor éppen a hivatal voltam.
…azokban a ruhákban vitték haza a gyermeket,
amiket a nővéreknek adtak, akik ráadták…
az úton végig aludt…
a kislány nem tudta mihez kezdjen…
még soha nem volt gyereke…
vajon honnan tudja valaki, hogy mit kell tenni,
és mikor, és hogyan…
de mégsem félt…
otthon áttette a masszívan pólyába kötött babát az ágyba…
föléhajolt az egész család…
úgy nézték az ismeretlen arcocskát…
és ha felébred, mit fogok vele csinálni?- kérdezte a kislány…
Akkor éppen a pólya voltam.
…a kislány lassan kezdte őt megismerni…
a hajszálakat, ahogy tincsek lesznek alvás után…
a sírás jelentéseit…
az illatát a homlokán…
az ívét…
mindent, amit valószínűleg szeret…
a szándék, amivel kereste azokat…
a béke, amit meghagyott neki…
a rugdalózások monotóniájának megtörése a halk énekekkel…
a húrok finom pendülése…
a mesék, amik mind róla szóltak, sosem könyvekből…
Akkor éppen anya voltam.
…aztán elvált…
és lecserélte a függönyt…
de nem festette be a haját…
azt csak sokkal később…
akár naponta kétszer is…
és még mindig nem tetszett neki a színe…
Akkor éppen az átváltozás voltam.
…a kislány sosem mert öngyilkos lenni…
de szeretett volna…
dühítette, hogy gyáva hozzá…
aztán kórházba került…
közben bűntudat gyötörte,
hogy a lányának ilyen anyja van…
gyógyszereket kapott,
amitől elfelejtette a kedvenc verseit…
Akkor éppen nem tudom mi voltam.
…megtanulta újra a verseket …
és körülnézett a világban, hogy
hogyan trükköznek a lények
a tanult emberi nyelven,
és miközben neki meséltek, látta,
hogy a fejük fölött végigrobog egy tevekaraván
a soron következő valahányadik dimenzióban…
a kislány elmosolyodott…
Akkor éppen a képzelet voltam.
…a kislány gyűlölte a férfiakat
és a férfiak, aki szerelmesek lettek
a kislányba…később mind gyűlölték őt,
amiért őket gyűlölte…
a kislány is és a férfiak is…akkoriban…
gyávák , hazugok és boldogtalanok voltak…
Akkor éppen az ellenszegülés voltam.
…aztán tanult és dolgozott…
otthont teremtett…az almás pite finom,
fahéjas illatával és a porcukorral,
ahogy leszállt az első őszi köd…
abban az évben…
és azután minden éveben…
mert vannak dolgok, amik sohasem szűnnek meg…
még akkor sem, ha mi már megszűnünk…
Akkor éppen a család voltam.
…Azóta is…
Ez mind én vagyok…
