Ha meghallom azt a szót, hogy pisztoly, kinyílik a zsebemben a kultúra – jutott eszembe a Göring-parafrázis (aminek az eredetije sem tőle származik, hanem egy színdarabból, amikor arról olvastam, hogy az ukrán-orosz háború idején (mert küszöbén-t már aligha mondhatunk) megújították a magyar-ukrán kulturális együttműködést.
Hisz nincs szebb annál, midőn dörögnek a fegyverek, de nem hallgatnak a Múzsák sem, sőt, megújulás leend. Költők, itt az idő, most vagy soha, háború van, hív a haza, alkossatok remekműveket! Egyszersmind kiváló alkalom ez arra, hogy a halandó ember a híradóból megtudja, mire jó a kultúra: „a gazdasági kapcsolatok élénkítésén túl leginkább a kultúra tudja segíteni és szolgálni a baráti kapcsolatok elmélyítését”. (Mondja ezt Hoppál Péter, „emlékeztetve” minderre, a régi szép szovjet időket idézve nyelvileg). Én eddig ugyanis baráti kapcsolataimat leginkább kávéházakban vagy kocsmákban mélyítettem el (és kocsmának tartom úgy a Facebook-ot, csak ital nélkül, mint az írótáborokat), vagy kártyázva, sportolva, kirándulva. Érdekes módon a kultúrát (vagy amit itt most elsődlegesen értünk rajta: a művészeteket) valahogy mindig egyedül, magamban tudom „ápolni”, barát, avagy másik ember ahhoz nem kell. Ha színházba mész, akkor sem azért mész másodmagaddal, mert magad nem tudnád élvezni az előadást vagy segítségre van szükséged a műértelmezéshez.
Továbbá magyar részről kiderült, hogy mindez a keleti nyitás politikájának újabb fejezete, és kultúra ide, kultúra oda, a lényeg most mégis az, hogy legyen stabilitás Ukrajnában (legyen is, épp megtépték a magyar zászlót Beregszászon).
Ha már zászlók, a fényképen látszó ukrán nőt azért állították pellengérre Donyeckben az oroszbarát lázadók, mert ukrán zászlóval parádézott. Mondjuk, ha ez így igaz, ő is őrült. A másik verzió, azaz az orosz fél szerint egymagában adott titkos jeleket az ukrán tüzérségnek.
Ez már nem az abszurd világa, hanem az eszementeké. Nem tudom, mit jelent a keleti nyitás, de ha erre akarunk nyitni, eszi a fene a barátságot meg a kultúrát is. És miközben hazájában dörögnek a fegyverek, az ukrán fél arról beszél az egyezmény meghosszabbításakor, hogy „az ukrán népet és annak lelkületét a kultúrán keresztül lehet a legjobban megismerni”.
Ami engem illett, per pillanat azzal is megelégednék, ha minél több ukránt (stb. embert) élve ismerhetnénk majd meg. Mert most ott az emberek egymást leginkább a puska távcsövén keresztül ismerik meg. Amúgy a nép és a lelkület kifejezéseket (melyeket Olekszandr Zsuravcsak használt), nem kedvelem, mert pont ezeket fel- és kihasználva, mellette zászlókat lobogtatva/tépve és szobrokat emelve/döntögetve küldik a jónépet a frontra, haljanak már meg a hazáért, mert ez a kulturális követelmény.
Közben pedig megy a vicces herce-hurca, hogy az orosz medvetestvér mérges lett, mert ugyan azt mondjuk, hogy a barátaik vagyunk (keleti nyitás), ám mégis tankokat adunk el az ukránoknak (keleti nyitás II.). Részletkérdés, hogy a cseheknek, és oda is rosszvasnak.
Eközben háttérbe szorul, hogy tényleg, mi is van a magyar-ukrán kultúrkapcsolatokkal? Tudja valaki, mi van Kárpátalján, leszámítva a zászlóégetést, és hogy viszik az ottani magyar tartalékosokat is? Mi is újult meg itt, mi volt ennek a magyar-ukrán kulturális együttműködésnek a lényege, veleje, eleje, vége, tartalma?
Arról a hír nem szól. Fesztiválokat és színházakat emlegettek a találkozón. De tudtommal a Sziget épp Kijevben terjeszkedett volna, de abból sem lett semmi, és nem a háború miatt. A Kijevben végzett Vidnyánszky Attila Magyarországot rendezi. Pár magyar író él és alkot elszigetelten Kárpátalján, a miniszteri keretek meg másnak-máshová jutnak. De róluk nem ejtettek szót – a hírek szerint – e találkozón, fő, hogy alá lett írva valami, ami már amúgy is alá volt írva. (Zárójelenet: vodka, tokaji, ebben a sorrendben.)
Szóval, ne szórakozzunk már a kultúrával. Háború van.
