A kötet az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ közös kiadványaként jelent meg 2014-ben, az Előreteolt Helyőrség Könyvek sorozat részeként. Szerkesztette: Gáll Attila.
Ha 1. az Előretolt Helyőrség sorozatában megjelenik egy kötet, aminek alcíme Fiatal Írók Antológiája és 2. tudjuk, hogy a szerzők többsége az irodalmi hadjáratairól híres-neves Kolozsvár friss bölcsésze, minderre pedig 3. fokozzuk az izgalmakat: a sorozat szerkesztője Orbán János Dénes – indokolt rögtön forradalom-hangulatra gondolni. Kísért a múlt, beugrik a rendszerváltás utáni Kolozsvár hőskora.
Természetesen ilyen intró után teljesen célszerűtlen csak úgy, szépen sorra venni tizennégy nevet és hozzáfűzni a hozzáfűznivalóinkat. Ezt tartjuk is. Azonban most nem azért, mert volna itt a régieket idézve, bármiféle nagy hangúan hirdetett közös program, aminek zászlaja alatt felvonul az irodalmilag csoportosulás szándéka. A Mozdonytűzben ilyesminek nyomát sem lelni. Ellenkezőleg, a friss 2014-es kötetben pont leginkább válogatni lehet, és azt remekül – ha úgy tetszik, irodalmi hovatartozásra való tekintet nélkül. Nincs itt mozgalmi hangulat, egyik szöveg sem törődik a másikkal, mindenki hozta a magáét és ennek rendje szerint a végeredmény: szerzőnként-szövegenként széttartó kötetvilág. Részemről mindez nagyon is üdvözlendő. Boncolgatható koncepció hiányában pedig a következő megjegyzések…
A kötet által nyújtott izgalmak egyike, hogy egy errefelé inkább élőszóban ismert szerző munkáit most lehet nyomtatásban is olvasni. A dolog már csak azért is érdekes, mert a mennyire működik a slam papíron kérdést már firtattuk, nem is olyan régen. A Mozdonytűzben olvasható André Ferenc a kérdésünkre rákontrázott, így rímvilága kapcsán kötelesség (is) külön elismerni: slam-mentes környezetben, oldalszámozással is helyt áll.
mi lesz még a kocsmazajból,/habzik a száj, a nyelv lián,/a füstből épp csöpp glória startol/egy térdig érő litánián
A kötetet továbbforgatva belefutottam olyan szerzőbe is, akit korábban már az Ésből, még korábban pedig blog-versekből ismertem. Bár Győrfi Kata szövegeiben eddig is és megint működtek a költészet-világ összecsúsztatós csavarok („egy olyan mondatot vagy szót akarok mondani,/amiről mindig én jutok eszedbe,/amiből ugyan hiányzik az egyes szám második,/de majd valaki felpótolja neked.„), azért a nívós megjelenések ellenére mégis a régiekre voksolnék…Volt aztán olyan is, akiről kritikát pont egy napja, viszont verseket mindez idáig még nem olvastam. Így ezennel remek lehetőség nyílik az egyetértésnek teret engedve megbólogatni a Varga László Edgár költészete feletti örömködést. Egyébként a kötet címadó verse is neki tulajdonítható.
úgy trombitál itt minden hajnal majd kigyúl a sápadt fülbőr/a szélnek nincs sok dolga bár az állott csönd süvít belülről/hórihorgas éjszakák a tompa nappalokra dőlnek/és szétszakított blúz a táj a sóvár végleg elmenőknek
A szerzők többsége első vagy még nem kötetes, számomra többé-kevésbé ismeretlen terep volt. A Mozdonytűz kínálta felfedezéslehetőségek sorából így, akkor félismeretlenül: Papp-Zakor Ilka novellái mellé tennék egy határozott felkiáltójelet. Az ő szövegeinek abszurd-fantasztikus világa seperc megdermeszti az olvasót. A szenvtelen hang, amin az elbeszélők megszólalnak ugyanúgy, ahogy saját világuk lehetetlenségein csak megvonják a vállukat – ezek a szövegek teljesen elfelejtették velem, hogy nem is egy egy-szerzős kötetet olvasok, aminek megvan a maga kis belső világa. Mert itt csak úgy, zavartalanul nyíltak a kertben a gyermek nagyságú virágok, a gyermekek közül a nagyobbak meg elharapták akár a görény torkát is. A hentesboltban a pultos lány tömzsi, csillogó-villogó bárddal a piroskörmös kezében tényleg meggyőzte az előttünk állót, hogy a virsli mégiscsak a saját, frissen lenyisszantott ujjacskákból kisütve az igazán roppanós. A groteszk mészárszékes szituációval keveredő ilyesmi képekre pedig, mint „állán a gödröcskékben meggyűlt a poros ablakon beszűrt napfény” és „mézcseppek váltak ki a fülledt levegőből„, esetleg „elmerengett valahova messzire, ahol egy képzeletbeli pohárka falán kiült a skarlát borharmat, a borostyán krumplihasábokat és lusta rántott szeleteket pedig gyöngéden körülölelte pár festői ívű káposztaszál és néhány filigrán, papírvékonyra vágott uborka” – nos, az ilyesmikre joggal fenheti a fogát a kötet bármelyik szerzője. Szóval nincs itt is semmiféle zászlós forradalmi hangulat. Nem is baj, részemről egy szerzővel biztos több.
