Szabó Tünde: Balla Adrienn 1. – Az alibi, Ciceró Könyvstúdió kft., felelős szerkesztő: Till Katalin, korrektor: Váczy Laura
A mindenkori tini a mindenkori felnőttek számára megfejthetetlen, zavaros, érthetetlen, kiszámíthatatlan, pimaszul zűrös lény, akinek cselekedetei, felfogása, ízlése és motivációi egyaránt felfoghatatlanok. „Ez a gyerek (máskor: büdös kölyök) mást eszik, iszik, hallgat, néz, olvas, mint mi (leginkább csupa szemetet), pedig próbáljuk mi a jóra nevelni, de hát azt se tudjuk, épp mit művel, mikor nincs szem előtt.” – jajong a szülő. A tini különbözni akar az őseitől, lehetőleg mindenben. Ez a genetikai kódja, és – sejthetően – ez az alapvető záloga az emberiség fejlődésének. „Semmit úgy, mint az elődeink: mi MÁST akarunk!” – és ez így is van rendjén!
Szabó Tünde regényt írt a tinikről,
amiben számos titkukat leleplezi. A Balla Adrienn sorozat első kötete, mely Az alibi címmel jelent meg, tinikrimiként árulja magát, ám nem a bűncselekmények, és nem is a nyomozás a legfőbb erénye. Sokkal érdekesebb és fontosabb, hogy tökéletes hitelességgel mutatja be, miként is élnek a ma átlagos tizenévesei. Mi érdekli, bántja, foglalkoztatja, ejti kétségbe, vagy épp emeli az egekbe őket – erről (is) mesél ez a regény, s ez az, ami a legérdekesebb, legélvezhetőbb benne. Balla Adrienn szerethető főszereplő, aki épp csak egy picit átlagon felüli, legalábbis ami az IQ-ját, a kíváncsiságát, az igazságérzetét és elszántságát illeti. Jóval azután, hogy eltűnik egy osztálytársa, majd leütnek és „kirabolnak” egy lányt, aki szintén a BB gimibe jár, a csajszi beindul és nyomozni kezd. Az indítéka meglehetősen nyögvenyelős és nyakatekert: nem az eltűnt srácot keresi, és a rablótámadás tettesének személye sem azért érdekli, mert bűneset történt – dehogy! Adrienn csupán azért nyomoz, mert egy olyan srácot vádolnak meg a támadással, akit egyébként ő szívből utál, de véletlenül tudja róla, hogy ártatlan.
Talán már ebből is sejthető, hogy a regény dramaturgiájával, a karakterek motivációinak kidolgozottságával bizony akad némi gond. Az elsőkötetes szerzőből ömlik, zúdul, árad a szöveg, ami egyébként gördülékeny, sodró lendületű, olykor humoros, könnyed tinicsevegés, ám az olvasó hamarosan (és joggal!) úgy érezheti: a kevesebb több lenne. Ezt azért is bizton állíthatom, mivel a netes hozzászólások, olvasói vélemények írói szintén többször említik, mennyire túlírtnak érezték a regényt.
Bizony, Szabó Tünde nagyon is hajlamos rá,
hogy megfeledkezve a történetmesélés egyik fő alapszabályáról (csak azt vesd papírra, ami előreviszi, építi, árnyalja a sztorit és a szereplőket), gát nélkül fecsegjen, díszítsen, cifrázzon ott is, ahol már fárasztó (így történhet meg pl., hogy a vendégségbe érkező Márk kétoldalnyi szövegáradat „hátán” jut el a bejárati ajtótól Adrienn szobájáig, bár közben nem történik semmi érdemleges – csak épp sok-sok „jópofi” mondatot kapunk előszobába ledobott táskáról, annak szíjáról, megbotlásról, stb., stb.).
Ha most valaki azt hiszi, hogy „lehúzom” a regényt, téved. Szabó első próbálkozása sokkal ígéretesebb, mint kortársai egyéb kísérletei. Szabónál végre igazi íráskészséget, tehetséget, ötletességet érezhetünk – csak épp mindez még rettentően kiforratlan. Eszelősen kavarja a krimi szálait (és ebben sem ismer mértéket, úgyhogy néhol már-már átláthatatlan, ki és mit akar, tesz, gondol), rengeteg szereplőjét biztos kézzel vezeti (olykor tévutakra, hiteltelen szituációkba), és a világ, amit megmutat, színes, eleven és érdekes.
A regény legfőbb jelzője mégis az, hogy „túl”.
Túlírt, túlbonyolított, túl sok szereplővel dolgozik (nem csoda, hogy a kötet elején névsor található, ám a neten látható, hogy az elszánt olvasók külön kapcsolattáblázatot állítottak össze, különben belezavarodtak volna a számtalan szereplőbe és viszonyba), olykor túl „izzadságszagú” (a mobilokkal való kavarás kifejezetten fárasztó), és „túlagyalt” (Adrienn logikai ugrásai, következtetései néhol követhetetlenek).
VIGYÁZZ! SPOILER!
Szabó olykor teljesen elveszíti a szereplői és története fölötti ellenőrzést.
Bosszantó szúnyogként zümmög pl. a fejemben az a megválaszolatlan kérdés, vajon Gyöngyi, akiről kiderül: csak hazudta, hogy leütötték és kirabolták, vajon miként volt képes úgy fejbevágni önmagát, hogy agyrázkódást szenvedett? A dramaturgiai bakikra azonban talán a benzinkutas jelenet a legkirívóbb példa, ahol 1. az addig minden esetben higgadt Adrienn totálisan összezavarodik, bár nincs is rá semmi elfogadható oka, 2. az író újabb és újabb karaktereket hoz be a jelenetbe, bár ők végül semmi pluszt nem adnak a sztorihoz, csak épp telik velük a (rettentően kínos) idő, 3. kétlem, hogy néhány tini képes volna egy benzinkút biztonsági videofelvételére bárkit is ráretusálni: ehhez milliós stúdió, és komoly szaktudás kéne.
Hogy a regény végén Adriennt is leüti valaki, az a sztori elejétől fogva borítékolható volt
– ám az, hogy a mindenféle rejtélyre azonnal rákattanó tininyomozóban a legalapvetőbb kérdés („engem vajon ki ütött le és miért?”) fel sem merül, már kifejezetten ciki. Mint ahogy tipikus nőírói baki puskának titulálni az UZI géppisztolyt – ám tudom, részemről ez már csak fölös szőrszálhasogatás, szóval bocs.
Mindettől függetlenül Szabó Tünde
első regénye tényleg ígéretes, bár kicsit sem kész mű. Nagyon ráfért volna egy jó, de kegyetlen szerkesztő, aki keményen meghúzza a terjengős szöveget, kiirtja a pongyola mondatokat, letisztázza a dramaturgiai szálakat, egyértelműbbé teszi a szereplők motivációt, és addig nem engedi nyomdába a könyvet, míg az tényleg kész nincs. Kár, hogy ez nem történt meg, ám él a remény, hogy a fiatal szerző és a kissé türelmetlen kiadó tanul a hibákból, és legközelebb csak akkor engedi útjára a művet, amikor az már nem csupán totyogni, de szárnyalni is képes.
